mint ki megtapasztalhatott már mindent.
Néha rá gondolok, aki eltemet,
és nem tudom, vajon félem-é Istent.
Lassan egyre ritkábbak a rébuszok,
amelyeket még megfejteni vélek.
A sejtjeimbe zárt anyag még forr, buzog,
de lassan több a pusztulás benne, mint az élet.
Lassan egyre jobban elhagyom magam,
mert minek, hogyha senki sem szeret?
A jövő már előttem úgyis zárva van,
hát nem vetek vihart, hogy arassak szelet.
Lóra már nem ülök fel soha,
nem feszítem íjamat hátra sem,
az élet hozzám nem volt túl mostoha,
csak azt nem értem én, miért könnyes néha még a szem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.