Ez nem az a vers,
amelyért a Pulitzert osztogatják.
Fehéren nyers,
mint karbidlámpa-fényben
ezernyi vakrák.
Emlékezni egyetlen hőségben izzó,
napfényben csillogó délutánra lehet
a háztetők fölött,
amely messze űzte a jeges telet,
belőle, ahova beleköltözött.
Repülni megtanult:
nem érte lépcsőt, járdát el a lába,
de mindez már a múlt.
Maradt csak, mint volt, sötéten árva.
És mégis egyre arról szólna,
a röpke létről ott, a háztetők fölött,
ahol csak szárnyas lények járnak.
A napfényről,
amely felszárít minden ködöt,
akkor is, ha éppen vége a világnak.
De csak, mint bőregér a fej fölött,
csapong a vers a szűk falak között
a bányamélyben
egyre fényt keresve, amely helyére
a sötét beköltözött
már régen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.