Öszvér

Öszvér vagyok. A hangom átmenet
a nyerítés és ordítás között.
Efféle lény csak azóta lehet,
hogy a Pokol a Földre költözött.

Az égi ló és a pokolbéli ördög
nemzett, hogy makacs lettem és erős.
Ha hátamon bazalt követ törtök,
sem megyek, ha nyaggatsz. Nem ismerős?

Butának mondanak, pedig megvan
két fülem között a magam esze.
Az öszvér lassú. Sohasem rohan,
ütöd, vagy enni adsz neki: nesze.

Lassú vagyok, de igaz. Nem hiszem,
a hazug szavát, mondja bár vadul,
de hátamon Istent is elviszem,
ha még egyszer ekképpen alakul.

Túl a bankokon

Hétfő este, a bankokon túl,
a boldogságon bőven innen
a számla számok és -kivonatok bűvöletében
korán sötétedik. Most múlt csak
Karácsony, az Új Évig megmaradt
pár munkanap pénzügyek intézésével telik.
Délelőtt két bank, sorállás ajtón
kívül, kevés az alkalmazott így év
végén, dúl a vírus-rettegés a világban.
Végül ügyvéd tanácsa kell: szabályszerű
legyen a meghatalmazás, s ellenjegyezve
kell, mert apánk öreg, és nem elég
a két tanús szabvány papír a pénzhez.
Holnap-holnapután az újabb menet,
amúgy is elvadultam rímektől és ritmusoktól,
hogy elteltek az évek
                                   azóta.
És túl a bankokon és túl a vírus-háborún hétfő
este van, és ma korán sötétedik így, Karácsony
és Újév között.

Tudatlan vagyok

 Olyan tudatlan vagyok!
Jövőmet csak sejtem:
ha már szemem nem ragyog,
és leáll minden sejtem,
vajon lesz-e még világ
rajtam kívül, emberi?
Ahol még szívet kirág
a magány? Azt szenvedi
vajon utánam ember,
vagy gép lesz majd mind hamar,
amely a mást nem meri
tenni, amit szív akar?

Olyan tudatlan vagyok,
mert nem láttam előre,
hogy a tömeg csak gagyog,
sosem áll ki tetőre
megmutatni önmagát,
felemelni a kezét,
hogy eddig, és ne tovább!
Mindez már volt, és elég!

Olyan tudatlan vagyok!
Mind elszálltak felettem
az évek. Amit hagyok,
néha belegebedtem,
mégsem jött meg az eszem.
Lám még most is azon jár,
hogy verset ír a kezem.
Nem ölel, nem kalapál.

Olyan tudatlan vagyok!
Én tanítsak másokat,
milyen sárga az agyag,
amikor sírt ásogat
önmagának az ember,
amelybe belelövik?
Halottunk, mint a tenger.
Számlálhatnám reggelig.

Olyan tudatlan vagyok!
Nem volt evolúció.
Millárd évet hagyott
ki a revolúció
az emberi tudásból,
mert a tudás: hatalom.
Nem is írnék most másról,
de vajon még akarom?

A nyilvános házak hazudozói I.

Ha a nyilvános házak hazudozói beszélnek,
az irónia az egyetlen ellenméreg.
Az esőcsatornán rémülten lefolyó vének
sohasem valódi bűneiktől félnek.

A nyilvános helyek hazugai csak a pucér seggű igazságtól félnek,
hiszen hazugságukért védelmet remélnek.
Mindent elmos bennük az érdek,
amíg ki nem tetszik: semmit érnek szemétnek.

A nyilvános házak hazudozója mind téved;
csak mocskosabbak lesznek, amint az évek
telnek felettük. Homlokukon a bélyeg
örökre a bőrükbe égett.
Ez mind elveszett és bűnös lélek.

Mire a gép zuhanni kezd

Mire a gép zuhanni kezd veled,
már semmi sem maradhat megbocsátatlanul;
mire kimondod, világ, isten veled,
tudod, már te vagy a pap, aki holtig tanult.

Mire a gép majd a földet éri,
már minden bevégeztetett.
Mind, ami lesz, immáron égi,
örvendett, szenvedett vagy lelkesedett.

A nyilvános házak hazudozói II.

A nyilvános házak hazudozói
kitátják barlangszerű szájukat.
Belőle zagyva sötétség árad,
hogy homályba borul falu és a rét.

Már nem mondják, ti vagytok a föld sói:
maguk lettek azzá. Szájuk halált ugat:
"a hazád legyen, ne házad a várad",
és sokan be is veszik ezt az új mesét.

Ők a földnek sójává váltak valóban:
terméketlenné lesz, mindaz, amelyre
lábukat teszik; a napvilágra indult gyermek
visszafordul anyja hasába láttukon.

Ők az Új Undokok, a régi, véresek utódjai,
akik új szolgaságba hajtották és kifosztották
népüket, elvették képességeit, és sötétet hoztak:
a nyilvános házak hazudozói.

Libanoni cédrus

Cédrus áll a képen.
Festett alakok
táncolják körbe,
ruhájuk lobog,
mint a láng lelkükben.
Hitük égig ér.
Hej, ha nekem lenne,
Nem adnám semmiért!

Mika

Nézd, Mika, mondtam,
én fizetek neked
még egy rundot
szívesen, de
bele ne öntsd
a cserkót a sörbe,
a gyomrom kifordul
tőle.

Robert Creely: Ismerek egy embert

Azt mondtam neki,
haver, figyuzz,
mert mindig pofázok - John,

mondtam, pedig nem is
ez a neve, és sötét-
ség vett minket körül, mi

a francot csánjunk vele,
vagy amúgy csináljunk-e, és
miért is ne, vegyünk egy
baszott nagy kocsit,

vezesd, mondta,
az ég szerelmére, nézd
már, há mész!

I Know a Man

As I sd to my
friend, because I am
always talking,—John, I

sd, which was not his
name, the darkness sur-
rounds us, what

can we do against
it, or else, shall we &
why not, buy a goddamn big car,

drive, he sd, for
christ’s sake, look
out where yr going.

Bánya versek

I.
Bánya a mindenség.
Sötét, bezárt.
Nincsenek ablakok.
Szinteken tárnák.
Bennük csak elveszve
bolyonghatok.

II.
Most gyújtsunk olajlámpát!
Kis fénykörében lássuk meg magunk.
El úgysem hagyjuk ezt a tárnát.
Itt mindannyian bezárva vagyunk.

III.
Én nem a bányász vagyok.
Csak fehér egér labirintusba vetve.
Felettünk csak sötét ragyog.
Az embernek mindentől elmegy a kedve.

IV.
A mindenség bánya.
Vajon mit bányásztak benne?
Minek? Kinek a hasznára
vagyunk bányamélybe vetve?

Kopár az aranyeső

Az utolsó levél is lehullott.
Az aranyeső szikáran áll.
Rajta igazán semmi nem múlott.
Jön a tél, a halál.

Az aranyeső tavaszra még
újra nyitja arany virágait.
Az én tavaszom már elmúlt rég.
Levéltelen vagyok.
Levél, virág, ha lenne még,
vajon helyemben ki állna itt?

Lejtőn

Leereszkedtem
meredek úton,
nem emlékezem
semmire. Tudom.

Pedig itt éltem
le hat évemet,
de e hely mégsem
lesz, ami temet.

Mögöttem a dombon
beépült a rét is.
Túl vagyok pár gondon,
és élek mégis.

Jeges volt az utca
sima tükörjéggel.
Fejem majd' bezúzta,
nem számoltam véggel,

amint hanyatt estem
jégre lépve rajta.
Budán volt, nem Pesten.
Az nem dombos fajta.

Itt szánkón csúsztunk
- út végén jön a busz -
nyáron gokartoztunk.
Szia, anyu! Na, pussz!

Jaj, csak ki ne gurulj
alul a főútra!
Én itt nem vagyok új,
és nem vagyok buta.

Önérzete szólt egy
komoly hat évesnek.
Nem tudhatta, mindegy:
a dolgok megesnnek.

Költözés, házasság.
Elmúltak az évek.
Változott a világ.
De ma visszatérek.

Lemegyek az úton.
Ni! Még ott a terasz!
Csak magamnak súgom:
az volt a szép tavasz.

De az már egy más hely.
Mind kavarog bennem.
Rám szólok: ezt ásd el!
Rég volt. És szerettem.

Rozsdás hátsó udvarok

A hátsó udvarok eltemetett hajnalában
olykor még felizzik egy rozsdás vaskerék.
A rozsdaöv is élt hajdanában.
A dzsumbuj-nép is maradt volna még.

De gyalu jött. Hogy majd legyen
fényes boulevard, crescent, avenue,
csillanjon napfény üvegen, mint hegyen.
Itt is a pénz győz. Jó a gyanú.

A hátsó udvar eltemetve.
A vaskerék föld alá gurult.
Gyűlölve--szeretve, vagy megvetve,
itt élet folyt. Ma már a múlt.

Lejtőn

 Leereszkedtem
meredek úton,
nem emlékezem
semmire. Tudom.

Pedig itt éltem
le hat évemet,
de e hely mégsem
lesz, ami temet.

Mögöttem a dombon
beépült a rét is.
Túl vagyok pár gondon,
és élek mégis.

Jeges volt az utca
sima tükörjéggel.
Fejem majd' bezúzta,
nem számoltam véggel,

amint hanyatt estem
jégre lépve rajta.
Budán volt, nem Pesten.
Az nem dombos fajta.

Itt szánkón csúsztunk
- út végén jön a busz -
nyáron gokartoztunk.
Szia, anyu! Na, pussz!

Jaj, csak ki ne gurulj
alul a főútra!
Én itt nem vagyok új,
és nem vagyok buta.

Önérzete szólt egy
komoly hat évesnek.
Nem tudhatta, mindegy:
a dolgok megesnnek.

Költözés, házasság.
Elmúltak az évek.
Változott a világ.
De ma visszatérek.

Lemegyek az úton.
Ni! Még ott a terasz!
Csak magamnak súgom:
az volt a szép tavasz.

De az már egy más hely.
Mind kavarog bennem.
Rám szólok: ezt ásd el!
Rég volt. És szerettem.

Üdvözlő

Üdvözöllek, asszony,
aki egy vagy az asszonyok között!
Megáldottam nevedet, hogy feleségül kértelek,
hogy áldottak legyenek gyermekeink,
és mind az ő gyermekeik tovább.
Én, tudom, veled maradok.
Asszonyom, te áldott,
óvj és védj meg engem,
bűnös tévelygőt bűneimtől most,
és halálom percéig,
amíg vége!

De most tényleg?

És akkor itt ez még egy vers a versről?
Ugyan! De mondd: tényleg! Kit érdekel?
Nem futnál messze minden olyan kertből,
ahol madár csak dalról énekel?

Vagy akkor ez most megint rólad szólna?
Ne már! S költőnek képzeled magad?
Akárha egy vagonsor mozdonyt tolna,
vagy a méh a mézbe beragad.

Akkor ez itt megint egy vers a versről.
Ezt komolyan te sem gondolhatod.
Mit szólnak rá majd holnap onnan fentről
(már, ha lesz még versben holnapod)?

Noé

A tyúkok mind sárba fúltak,
csak egy maradt, meg egy kakas:
a bárkán.
A víz színén holtak úsztak.
Lehetett ő bármi nyakas,
Káin is szörnyedne láttán.
A talicska is odalett.
Pedig pirosra volt festve.
Mind, ami volt, vízbe fúlt ott.
Vízzé lett a halál teste.

Tíz nap szürke szenny

Lassan tíz napja nem írtam semmit.
Belefulladok a szürke mocsokba,
amely ebben a létben terjeng.
És akkor ne legyek mogorva!

Tíz napja semmit sem írtam.
Még egy árva vacak sort sem.
Ilyen sokáig már régen nem bírtam.
A levegő-hiány létemtől old el.

Tíz napja nem írtam semmit.
Ezt is csak úgy idekenem.
Ennyi telik tőlem csak most is.
Csak hogy valami mára is legyen.