A Tulajdonos

 
Találkoztam a Halállal.
Most éppen narancs színű nyakkendőt viselt,
bár máskor meg kéket, lopottat.
És Tulajdonos volt.

Vagy nem Tulajdonos, csak Haszonélvező
papírforma szerint.
Vagy az sem. Papírforma szerint. A lényeg,
hogy ott volt mindenütt, ahol
számítani lehetett rá,
és ott is ott volt midenütt, ahol nem.
Amikor azt gondoltad, most egyedül vagy
Charles Olsonnal, vagy Walt Whitmannel,
egyszer csak beletrombitált a képedbe,
és mérget fröcskölt tüdődbe, arcodba:
itt vagyok, nem tudsz kizárni életedből:
enyém vagy mindenestől!

Egyáltalán nem olyan volt,
mint egy közönséges ember,
noha szinte majd megszakadt belé,
hogy azt a látszatot keltse.
Mégis, még a televízión keresztül,
a számítógép képernyőjén keresztül is
a rothadás dögszagát árasztotta magából,
akkor is, ha személyesen nem volt jelen.

Valójában próbáltam semmibe venni,
utánam nyúlt,
nadrágomban és agyamban kotorászott,
az ágyba feküdt feleségem és közém,
kifacsarta gyermekeim agyát,
és ocsmány főzetekkel töltötte fel
koponyájukat.

Találkoztam a halállal.
Ismerem a fajtáját.
Apám, anyám, nagyszüleim
már túléltek belőle néhányat.

Sokan voltak és lesznek, akik nem.

Hogyan? Hová?

 Charles Olson The Songs of Maximus: Song2 nyomán

semmi nincsen rendben
és én is azt kérdem magamtól folyvást (és én is
             része vagyok azoknak a dolgoknak
             amelyek elromlottak)
hogyan és hová is menekülhetnénk
       mit is tehetnénk
amikor még azok is
      akikben meg kellene bíznunk
csakis pusztítani való ellenséget
      kiirtandó férget
látnak bennünk
      és mindenki másban
                aki életet szeretne élni
e járó hullákkal teli
      temetőben?

Túl a krízisen?

 Ezúttal még talán megúsztam,
bár most esélyes volt a halál.
Már így is túl sokáig húztam,
de a holnap újra itt talál.

Most eltávolodik tőlem,
és lélekben volt már közelebb,
talán elege lett belőlem.
Nem dédelget úgy, mint ölebet.

De tudom, majd újra érkezik,
ma, holnap, akármikor jöhet;
ha lehet, még napolnám kicsit,
ne vessetek rám ezért követ!

Ezúttal még talán megúsztam,
a mérleg már lebillent felém;
túléltem, és kevéssé dúltan:
nőjön bennem még hiú remény.

 

Semmit se bánj!

Ha beteg vagy, kizár családod,
és halálfélelem gyötör,
ha a kiutat már nem találod,
és azt hiszed, te vagy ökör,
ha téged vádol sosem volt barátod
másoknak bűneiért,
ha magadban is csak fiadat szánod,
akit nincs, senki aki ért,
ha szeretőd volt is, egy évtizede már,
hogy végleg kidobott,
ha azt gondolod, hogy itt a határ,
mert nem éred meg a holnapot,
ne bánj semmit, ha úgy éltél
gerincesen, ahogy lehet!
Itt van, amitől úgy féltél:
mások mérlegelik életedet.

Ha az elmúlt negyven év munkája
semmibe száll, mint a füst,
gondold meg, hogy másnak kamrája
sem tetőtől talpig ezüst,
ha az utolsó rendelésednek fája
egy végső begyújtásra vár,
se hidd, hogy idén januárra
csak te lettél oktalan szamár!
Ha autód, telked volt, és régen
elkótyavetyélted semmiért,
gondolj arra, hogy családod épen
maradt, bár senki sem ért!
Ne bánj semmit, ha úgy éltél
gerincesen, ahogy lehet!
Hiába jött el, amitől féltél:
ne más bírálja életedet!

Ha téged vádol minden stupid,
agyatlan hatökör
azzal, ami téged ma is
minden nap meggyötör,
ha a porszívó zúgás dallamában
egy bluest fedezel fel,
és inkább a múltban, mint a mában
élnél, hát ereszd el!
Ha minden ember elhagyott,
mert érdemtelennek talált,
és túlélted, mert a holnapot
jobban vártad, mint a halált,
ne bánj semmit, ha úgy éltél
gerincesen, ahogy lehet!
Ne bándd azt, amitől féltél:
ne más ítélje meg életedet!

Gyorsuló szél ragad el

 
Elkapott a förgeteg.
Bár megálltam, úgy megyek
csak gyorsulva felfelé.
Az ítélőszék elé?

Rövidülnek a napok.
Holnap vajon itt vagyok?
És talán holnapután
már bámulok csak bután:

Itt nincsenek csillagok!
Nem fáj, ha nem pislogok?
Miért nincs bennem félelem?
Ennyi volt az életem?

Dzsenga

A vers olyan, mint a marokkó:
leszórsz egy marék gondolatot a papírra,
majd kezded kihúzogatni belőle a
a fölösleges alkotóelemeket
úgy, hogy a többi, meg ne mozduljon,
"nyomja, összefogja egyik dolog a másikát"
s legyen "így mindenik determinált",
különben vége a játéknak.

Vagy még inkább, olyan, mint a dzsenga:
fölépítesz egy tornyot, és látod,
hogy túl nehézkes lesz,
senki sem fogja számba venni
alkotórészeit, így
nekilátsz, hogy kiszedj belőlük annyit,
hogy a torony még éppen állva maradjon,
és ne dőljön össze.

Ezt nevezzük sűrítésnek,
noha ez inkább ritkítás,
mintha répát, vagy kukoricát egyelnél.

Volt már úgy,

 hogy azt hittem,
de lehet, hogy csak beképzeltem magamnak,
vagy csak letértem a főcsapásról,
mert eltévedtem a napok homály-világában,
hogy igen, ez már az, többet nem kell rá
várnom, figyelnem, ott leskel-e
a sarok mögött,
nehogy elmenjek mellette
észrevétlenül,
és én se vegyem észre, hogy
ott vízisíel felém egy váratlan irányból
az utcakő hullámainak tetején,
de mindig csak másfelé
verte a tajtékot az aszfalt,
és semmi nem volt az ingujjamban,
amit előhúzhattam volna megnyerni
a partit.
Nos igen, Bernstein* szerint
a kő eltörik, ha nagy erő hat rá,
és utána csak igen nehezen áll helyre
a kizökkentett idő; ha már nagyon
előre haladtál egy úton,
a visszaútra többé nem biztos, hogy rátalálsz.

*Charles Bernstein

Almafa esőben

Almafa táncol az ablak előtt,
s én kapok nehezen levegőt.
Dobban, perdül, a törzse ropog,
alma, levél is szerte potyog.

Záporozik rá most az eső,
fának a zápor nem leverő;
ha táncol az éjben az ablak alatt,
messzire száll, a bú lemarad.

Az almafa járja, ha itt az eső,
forr körülötte a friss levegő.
Szinte irigylem a vadalmafát!
Táncolnék egy életen át.