Úgy legyen!

Mire átkeltem a hegyen,
besötétedett.
A csillagfényben elvesztettem
minden realitás-érzékelésemet.
Kívántam, hogy úgy legyen,
ahogyan szeretem:
ő is szeressen meg végre engemet.

Rémek ideje

Betáblázva ajtó, ablak,
kint rémhordák sikongatnak.
A kéményre is fölmásznak,
kandallóba alászállnak.

Tüzet kell most gyorsan rakni,
mert még beköltöznek, lakni!
Ha rálépnek küszöbömre,
szívem is megderesedne.

Körmük nyúzza kint a falat,
rossz vakolat majd leszakad.
Csikorgása, mint a jajszó,
borzongatón messze hangzó.

Leheletük folyót fagyaszt,
minden embert házban maraszt.
Derékba törik a fákat,
dermed tőlük ember, állat.

Messze van még a kikelet,
hogy elűzze a rémeket,
sötét tőlük most az ég is.
De eljön a tavasz mégis.

A költő nem Parnasszusra tör

A költő nem Parnasszusra tör,
Dante Poklába száll alá.
Az, akit a szenvedély gyötör,
akivel harcol a halál,
míg más alaptáborban vigad,
légritka térben fuldoklik vadul,
felperzsel minden ócska hidat,
saját hibáiból sosem tanul.

A költő nem Parnasszusra tör,
a hegy nő lábai alá.
Zűrzavart mind tisztára söpör,
teremt, ahol mit sem talál.
Követnék őt milliónyian,
de szárnytolluk ki sem nőtt még soha,
a költő meg kérdezi: mi van?
A sors kihez volt végül mostoha?

A költő nem Parnasszusra tör,
a föld megy ki lába alól,
és a helyén megnyíló gödör
a mélységbe vész valahol.
Cérnavékony a kenderkötél
kifeszítve zordon semmi felett.
Leesik? Nincs díszes szemfödél,
és senki sem látja a kötelet.

A költő nem Parnasszusra tör.
A Parnasszus tör ellene.
Körülötte ott a krétakör,
abból rángatja szelleme
és érzelmei ezer felé,
és hogyha úgy adódna néhanap,
sem viszik ügyét bíró elé,
maga dönt. Ha jól, műve fennmarad.

Főteomlás után

A rád szakadt csendbe kövült pillanat,
mint főteomlás után a sötét
járja át az én remegő szívét.
Elfelejted minden más kínodat.

Adósságod, elcsúszott életed,
mint a cementbe dermedt lepkeszárny
fagyott be hirtelen. Csak kósza árny
mind, ami történt mással és veled.


Nem dereng itt sehol sem Davy-lámpa
fénye, így elborít a félelem:
látod már magad, ahogy a sárba
fúlsz, és nem segít már az értelem.
Csak ülsz a csöndben, magányba zárva,
és a múlton jár agyad szüntelen.

Mint a világ

Én csak ugyanannyira magam,
mint a világ ismétli magát,
akár vidám, vagy bánata van.
Ha figyelnél rá, meghallanád:

A bánat a felhőkből árad.
Tőle lett végtelen a tenger,
az növeszti nagyra a fákat.
Abból táplálkozik az ember.

A bánat hull le száraz földre,
ha Nap süt a tavaszi égre,
és termőre fordítja végre.

S ahogy a hó jön nyári zöldre,
csak oly gyakran ismétlem magam.
Mint a világ, ha bánata van.

Tetté válik

                             (Gerevich András: Voyageur)

A demokrácián túl
csak a visítás van,
a bírvágy és a félelem morajló hangja
tölti be a társadalmi teret.

Minden gondolat több száz éves.
Az emberközti tér sűrű, fojtogató,
ha elhagyja a köz szelleme,
szurokká és szitokká válik,
amelyben puhára fő a szabadság.

A gondolat
nagyobb időtartamot fog át óránként,
mint saját jelene.
Előre, hátra kutat,
analógiákat,
önigazolást keres,
extrapolál.
Ma még (és megint)
a koponyák szorításába van bezárva,
de egyszer majd
szétfeszíti a fojtó társadalmi teret.

Akkor nem gondolat lesz,
hanem tett.

Bányamélyben

Főteomlás után friss levegő,
szénporos tárnámat úgy jártad át.
A rám szakadt sem volt már leverő,
mert éreztem a remény illatát.

Pillantásodra ragyogó ég nyílt
a tintaéjben, fent, fejem fölött,
tépett, vérző sebre hoztál gyógyírt.
A remény újból belém költözött.

A lég sem volt már fojtó, sűrű, én
a Tejúton fociztam a Holddal,
táncoltam a Szaturnusz gyűrűjén,
szárnyalás és zene, játék volt, dal.

A légszomj múlt, de tűnt a káprázat.
Most sötétben járom a tárnákat.