A többiről (nem a lottó ötösről)

Szeretlek - suttogtam egykor minden este,
mielőtt az álom szállt volna szememre.
Nem szeretlek többé! - szinte már "mantráztam",
hogy e szerelemtől szabadulni vágytam.
Pár hónapra rá már kétségbe is estem,
annyira hiányzott e meddő szerelmem.

Így gyötrődtem végig évek hosszú során,
mindig jött, akiért rajongtam, tán bután,
s enyhülést e vágyra senki, sosem hozott,
mindig vártam még egy újabb, szebb holnapot.

Így esett, hogy bár egy régi szombat éjjel
megajándékozott engem a reménnyel,
be kell mégis látnom most már, hogy vesztettem,
a nagybetűs Élet elhúzott mellettem.
Az egész gubanccal több bajom is akad;
egyik, hogy el kéne nyomni a vágyakat,
pedig nem is igaz, az, hogy hűtlen lennék,
ámbár szomorúan telnek el az esték,
ha nem foglalom le elmémet már mással,
és nem gyötröm tollam meddő versírással.

Pedig, ha kívülről néz reám más ember,
azt láthatja rajtam: szerencsém, mint tenger,
hiszen nagy családot neveltem fel, szépen,
kezem munkájának eredményeképpen.
Ha kívülről nézi életem más szeme,
bármit gondol rólam, ott egye a fene!
Én tudom csak, hogy mi is vezérel engem,
hogy' próbáltam abban maradni, mit kezdtem.

Csak azok az emlékek ne sajognának,
közepén, oly gyakran, sötét éjszakának,
mikor felriadok, s forgolódom egyre,
s nem jön álom újra lüktető szememre,
s egyre eszemben van az éveknek sora,
amikor még vágytam mind a szépre, s jóra,
amikor még hittem, én leszek az, aki
megmutatja másnak, hogyan is kell élni!

Mára e hitemből már semmi sem maradt,
kiöltem szívemből a régi vágyakat,
és csak egyet várok ettől a világtól:
ne vegyen el tőlem már többet, mint mástól!