Öt óra húsz (Autóbusz állomás)

Olvad az aszfalt a nyári melegben.
Celsius is van vagy negyven.
A tér fölött a levegő rezeg,
csak rohangálnak az emberek;
egy nő tömött szatyrokat cipel,
egy úr böngészgeti, hogy mivel
menjen tovább, ha elhozta már
eddig a sors; most új buszra vár.

Befut egy járat, tömött a busz,
mindjárt itt van öt óra húsz;
de hosszú még az út hazáig,
agyam felforr, eszem elvásik.
Este lesz, mire megérkezem,
forró Nap tűzi addig fejem.
Kalapot hozhattam volna, ha már
nem lennék ilyen vén szamár.

Csak egy táska lóg a vállamon,
a sörömet benne nem hagyhatom,
hogy tovább forralja Nap heve:
felrobban, szétfolyik a leve.
Kinyitom, egy nagyot kortyolok:
de a langyos lé nem üdítő dolog.
Izzadtság csorog a hátamon,
a lábam is megint fáj nagyon.

A padon egy koldus heverész,
ócska ruhája csupa mész,
vagy fehér festéktől foltos az?
Kutyája mellette bólogat.
Feje alatt egy háncsszatyor,
"Te mindenütt megalhatol",
mégsem cserélnék vele,
bár lábánál ott a hegy leve:

Pillepalackban van a nedű,
de hiszem: élte nem csupa derű.
Amikor erre gondolok,
rájövök: nem is oly rossz dolog,
hogy este a billentyűt püfölhetem,
és versem a netre is föltehetem.
Bár szabadabb talán nálam ő,
e szabadság mégsem fölemelő.

Befut a busz, a tömeg rohan,
(hogyan élhetnék boldogan?),
fogom a táskám és indulok,
hazáig ma megint állhatok.
Értelmetlen volt az utam,
életem hasonlóképpen rohan,
ha tudnám, hogy örömmel várnak rám,
tán mosolyra is állna még a szám.