Hogyan vallhattam volna?

Hogyan is vallhattam volna meg neked,
mint érzek irántad;
hogyha támad bármi ellened,
védlek, mint az állat,
foggal, és karommal tépve
a támadókat széjjel,

Hogyan is mondhattam volna el neked
másként, mint a Szóval,
hogy életem puszta életed
halmozta el jóval,
hogy nélküle a fényes Nap
sem szállhatna az égre,
szívemben ragyogó holnap
fordulna sötétre?

Hogyan is élhettem volna nélküled,
tovább, mint a vággyal
szívemben, amelyet rémület
szorít, nem madárdal
tölt el, amióta remény
többé nincs már énvelem?
Az élet sivár lett, s kemény,
mert nincsen szerelem.

Az éjszaka vége

Amikor szíveden komor felhők gyűlnek,

arcodon könnyeid esővel vegyülnek,

ha ajkadra fagy a Napot hívó ének,

nehéz fájdalmadat dalold el a szélnek!

Amikor nincs, aki kezedet megfogja,

és vagy saját elméd cellába zárt foglya,

énekelj hernyóra szivárványszín szárnyat,

űzz ki a szívedből minden sötét árnyat!

És amikor a dal már hangosan szárnyal,

és leszámoltál már minden éji árnnyal,

fesd a Napkorongot a fekete égre,

börtönöd kapuját tárd ki új mesékre!

Hajnali csillag

Az égen a hajnali csillag.

Az ablakon át bekacsintgat.

Még tűzfalon át is látom,

hogy ott ragyog, akár az álmom.

Hogyha a Nap kel az égre,

és tűnik a csillag fénye,

ha foszlik az éjszaka sátra,

az újra tekints, sose hátra!

De majd, ha vége a napnak,

és a rémek erőre kapnak,

feljön a csillag az égre.

Újra irányt ad a fénye.

A Három Királyok

Arany csillag izzott egykor az egeken,

kereszthalált halt az isteni kegyelem.

Vörös csillag került az arany helyébe,

embermillióknak veszett el reménye.

Csillagot követve, megint menni kéne

megszabadítónkat megtalálni végre.

Ha az égen ezüst csillag vetne lángot,

a nyakamba venném az egész világot.

Verseimet tenném be csak tarsolyomba,

mirrha, ezüst, tömjén nálam szem se' volna.

Folyton vándorolnék, mígnem rátalálok.

Lennék egy személyben a Három Királyok.

Harmincnégy év múltán – javítva

Harmincnégy év után, az utcán

egy délután, hazafelé menet

a Körtér környékén, a járdán

egy ismerős alakot láttam meg.

Semmit sem változott azóta

az elrohant évtizedek alatt:

ugyanúgy kontyba fogva hordta

fején azt a sötétbarna hajat.

Karcsúsága még most is lenyűgözött,

mint, mikor először pillantottam meg őt.

Egyszerű, szürke kabátba öltözött,

hogy kizárja a hűvös őszi levegőt.

Vagy jó húsz méterrel előttem a járdán

ment és kabátja körülötte lobogott,

földbe ragadt lábbal álltam ott csak báván,

és a szívem újra torkomban dobogott.

Utoljára azon a májusi napon láttam őt;

karjaiba tettem, a virághalom tetejére

akkor én is orgonacsokromat és nagy levegőt

véve kívántam sikeres vizsgákat év végére.

Hogy az utcasarokra ért, bekanyarodott.

Feleszméltem végre: nem hagyhatom,

hogy harmincnégy év után úgy tűnjön el megint

az életemből, mint egykoron, ott.

Hiába szaladtam robogva.

A sarokra érve már nem láttam őt.

Eltűnt, mintha ott sem lett volna,

Én szedtem csak megint kapkodva

tüdőmbe a hideg őszi levegőt.

Elterveztem

Elterveztem az életem,
hittem: jön szerelem, s nem kell semmi más.
Nem jött semmi be énnekem,
folyton vádol eszem: én vagyok csak hibás.

Nem lettem sohasem tudós,
sem nagy hős, aki majd szabadít másokat,
de nem voltam túl hazudós,
nem tettem soha sem aljasságokat.

Elterveztem az életem, 
végül nem alakult úgy, ahogy vártam azt,
nékem nincs soha már kegyelem,
sírom sem fedi le majd a selyem damaszt.

Sörétek (no meg borátok)

(sörügyi hsz)

Csak úgy röpköd a sörét,

Ha a szomszéd, mikor kedve

rossz, és nekikeseredve

lövöldözget szerteszét,

mert asszonya elfeledte,

vagy mert úgy tartotta kedve,

nem hozta meg a sörét.

Menekül is minden medve

a barlangba, föl a hegyre:

a bundája szanaszét

ne szakadjon, amiért

a szomszéd úr ott a kertbe'

mérges lesz, és rossz a kedve,

mert nem kapta meg sörét.

Sehol semmi fedezék,

csak a hűvös pince rejti,

- ahol a bút elfelejti –

az embert, ha a sörét

össze-vissza, s szerteszét

szálldos, hiszen a szomszéd

nem kapta meg a sörét.

De ha már a pince rejti

emberünknek a fejét,

röpködjön akár sörét,

már nem bánja, elfelejti

szomszéd baját, örömét:

borba fojtva minden gondja

szerteszáll, mint a sörét,

amit lődöz szerteszét

kint a kertben keseregve,

mérgesen, hisz' rossz a kedve,

az az áldott jó szomszéd,

mert a búja sörbe fojtva

tőle el nem illan tova,

míg nem kapja meg sörét.