Harmincnégy év múltán – javítva

Harmincnégy év után, az utcán

egy délután, hazafelé menet

a Körtér környékén, a járdán

egy ismerős alakot láttam meg.

Semmit sem változott azóta

az elrohant évtizedek alatt:

ugyanúgy kontyba fogva hordta

fején azt a sötétbarna hajat.

Karcsúsága még most is lenyűgözött,

mint, mikor először pillantottam meg őt.

Egyszerű, szürke kabátba öltözött,

hogy kizárja a hűvös őszi levegőt.

Vagy jó húsz méterrel előttem a járdán

ment és kabátja körülötte lobogott,

földbe ragadt lábbal álltam ott csak báván,

és a szívem újra torkomban dobogott.

Utoljára azon a májusi napon láttam őt;

karjaiba tettem, a virághalom tetejére

akkor én is orgonacsokromat és nagy levegőt

véve kívántam sikeres vizsgákat év végére.

Hogy az utcasarokra ért, bekanyarodott.

Feleszméltem végre: nem hagyhatom,

hogy harmincnégy év után úgy tűnjön el megint

az életemből, mint egykoron, ott.

Hiába szaladtam robogva.

A sarokra érve már nem láttam őt.

Eltűnt, mintha ott sem lett volna,

Én szedtem csak megint kapkodva

tüdőmbe a hideg őszi levegőt.