Disztichon

Van, hogy téved az ember, s önként áll a gonoszhoz,
s költő nem lehet ám az, ki hamisra tanít!

Kütyük

Messzire visznek a lényegtől,
de csupa káosz néha a lelkem.
Forr a fejem a méregtől,
és csak állok leverten.

Pár perc volt, kigondoltam,
hogyan is dugom be őket,
és majd két órát tomboltam,
szidtam a felmenőket.

Ilyen bonyolult lenne az élet?
Hát itt van világosan leírva!
Hülye vagyok már, attól félek,
mondom szinte sírva.

Pedig elvisznek a lényegtől,
és jól lehet nélkülük élni.
Ha csak ezeket kapom az életből,
hát akkor kezdhetek félni.

És ki fog helyettem írni?

Este van már, a toronyban
ötöt üt az óra.
Nemsokára indulok egy
könyvbemutatóra.
Tegnap egész nap a lapot
jól megünnepeltük,
az időnknek nagy lapáttal
a fenekét vertük.
A múlt hét, egy másik este
versműhelybe mentem,
felolvastam, frissiben
egy új versemet menten.
Előtte való estém
egy költőnél töltöttem,
megírni, mi a különbség
közte és közöttem.
Nemsokára neki állok
az új lapszámunknak,
az is kettő három estét
lefoglaló munka.
Csak azt nem tudom, ha állandóan
jövök-megyek,
ki írja meg majd helyettem
a verseimet.

Mucsai magyarként

                                                     Ady Endre halálának 100. évfordulóján

Tombolnak, nyihognak köröttem
árnyai sötét Pokolnak.
Tudják hogy, én a fényből jöttem;
mindenért engem okolnak.

Ezer évnek mocska és átka
csorog ma végig le rajtam.
Nekem már nem sok van itt hátra;
nem is éltem, s már meghaltam.

Hiába volnék én a Vándor;
az én szívem mindhiába
is várná egy sejtelmes távol:
itthon megyek a halálba.

Itt nagyok a felbuzdulások,
de csakis bent, gondolatban.
Én olyan vagyok, akár mások:
mennék, mégis itt maradtam.

Nem kell ide, nekünk az Új Hang,
amíg zsivajog a régi.
Házmesterekkel bármilyen gang
mucsai lesz, és nem égi.

Menekülni versbe, dalba

                                     Ady Endre halálának 100. évfordulóján

Most menekülni e romlott korból,
amely népünkre halált hoz.
Kótyagosodni szerelemtől, bortól.
Majd az utókor áld, átkoz.

De csillagos-csókos éjszakák,
hej, messzire tűntetek!
Most sötét van, komor a szemhatár,
földet szántanak a fellegek.

Hát menekülni a versbe, a dalba,
míg szívünk, mint szövétnek lobog!
Ne is legyen sunyítón balga,
bár az utcákon mocsok locsog.

Mert lesz fénylő ég, és zöld mező,
noha én nem vagyok vátesz,
lesz még itt szabad a levegő.
A hajnal jön, és csodás lesz.

Könyvbemutató

Este van, már, a toronyban
ötöt üt az óra.
Nemsokára indulok egy
könyvbemutatóra.
Tegnap egész nap a lapot
jól megünnepeltük,
az időnknek nagy lapáttal
a fenekét vertük.
A múlt hét, egy másik este
versműhelybe mentem,
felolvastam, frissiben
egy új versemet menten.
Előtte való estém
egy költőnél töltöttem,
megírni, mi a különbség
közte és közöttem.
Nemsokára neki állok
az új lapszámunknak,
az is kettő három estét
lefoglaló munka.
Csak azt nem tudom, ha állandóan
jövök-megyek,
ki írja meg majd helyettem
a verseimet.

Egyedül

Egyedül vagy, mint kézen az ujj,
ha a többit a balta vágta le.
Mindegy, e magány régi, vagy új,
és Isten átkozza, áldja-e.

Óra ketyeg szobádban csupán,
és csend dübörög csak a fejedben.
Miért élted élted bután?
Csak egy légy vergődik így tejedben.

A hegytetőn

Felmegy a hegyre a lét közepén,
felmegy az ember, a Holdra lelát.
Elmegy a kedve, s már nem is él,
mert egyedül találja magát.

Lába alatt a csillagok, és
csak a légürest ég van feje fölött.
Hajtja csak egyre, de miért vagyok én,
miért vagyok én ez az idelökött?

Felmegy, hogy majd messzire lát,
de a köd lepi lent el a tájat.
Hátra szerelmet hagy, s a hazát.
De tudta, hogy ennyire fájhat?

Mindenki csak nyelt

Már három napja emelvényt ácsoltak
a Kossuth Lajos téren.
Rettenve nézelődött ott
a szájtáti tömeg.
Fölsejlett, hogy majd megint úgy lesz,
mint volt egykor, régen,
és az is, hogy miért,
és, hogy ezt ki nem éri meg,
és a hajnali sziluettből kirajzolódott
az embertelen jövő,
mindenki értette, mire készül
a mocskos hatalom,
csak azt nem tudta akkor még
a sok jövő-menő,
hogy kik fognak rángatózni
végül fent, a hurkokon,
mert a televízió hírműsora
folyton csak látogatásokról beszélt,
a rádió még késő éjjel is
csak reklámokat adott,
és nem tűntek fel arcok sem a városban szerteszét
megjelenő, új, kék színű
óriás plakátokon.
De harmadik napja ácsolták már
az emelvényt ott, a téren,
s az ország népe némán,
rettenve figyelt.
Mindenki rájött,sokkal rosszabb
lesz az élet, mint volt régen,
de csönd volt. Senki sem szólt.
Mindenki csak nyelt.

Egy reggeli kávé

Egy reggeli kávé kellene még,
mielőtt a vonatra szállok.
Ami volt, az az élet még nem elég,
sose hagytak még el az álmok.
Csak a verseket írván álmodozom,
s a vonat robog egyre velem,
a múltamat itt bent meg átkozom:
mire ment velem a szerelem.

Egy reggeli kávé kellene még,
de nem ám egyedül fogyasztva.
És kellene még, mert két szemem ég,
szerető kéz, amely adja.
De ma visszatekintve az életemen
csak a puszta kopárat látom.
Tudom én, eleget romlott a szemem.
De miért hagy el engem az álom

Hitetlenül

A köldök fölött kiáll egy dudor,
és megereszkedett a hasfalam.
Hatvan után a lét komor,
pedig lehetne ragyogó, ami hátra van.

Kiálló rücskök a bőrön,
és letöredeznek a fogak.
Elhagy majd' minden öröm,
a jövő a pöcegödörben rohad.

Még dolgozom, de kifutása semmi,
a sikerre nem készültem soha,
ha majd kell, ahogy jöttem, úgy fogok menni.
Nem voltam túl okos. Inkább ostoba.

Előre nincs nagy távlat,
visszatekinteni meg nincsen mire;
ha soha senki nem mondja: várlak,
az embert elhagyja hite.

Csak, ha kérdezel

Nem szólok többé, csak ha kérdezel.
Világod engem már nem érdekel.
Jöhetnek zord nyarak, forró telek,
én majd magamnak énekelgetek.

Nem szólok többé. Mit mondjak, amit
megfogadnál, ha nem is tanít?
A tűz még parázslik, bár nem lobog.
Ha kérdezel, még válaszolok.

Fuccsba ment vadászat

Sasorrú arcél tapad össze
a sziklafal holdvilág-sütötte
kiszögelléseivel.
Ha innen nézem, indián,
ha onnan, tátott szájú farkas.
Most kiharap belőle egy darabot
a Hold elé húzódó felhő
rávetülő árnya. Kilencet kongat
a völgyben egy templom órája;
a hang metsző, mint a kristálytiszta lég.
A szemközti hegyoldalon
a legvékonyabb gallyak is látszanak
mintegy nagyító üvegben.
Egy róka lép ki az árnyból,
vörös bundája messzire látszik a fehér havon.
Észreveszi magát, és visszafordul
az árnyékba.

Ma már ebből sem lesz
vadászat.

Művész a fűrészbakon

Méretre vágnak, úgy fektetnek az ágyba:
akinek kilóg, majd megrövidül a lába.
Más egy fejjel lesz rövidebb,
azt gondolnád, hogy megijed,
bár addig még soha sem használta.

Púpos sem voltál, de belekerülsz a présbe.
A legjobb, amit tehetsz, hogy fütyülsz az egészre.
Bár a császárt ma éltetik,
holnap a fejét ráverik
egy tuskóra, és nem egy pénzérmére.

Ő is volt ember, csak császár lett belőle,
és sohasem hajtott libát a legelőre.
Rövidebb ezzel, mint te vagy,
hiába mondod: hű, de nagy!
Hatalma van, de hamar fogy levegője.

Méretre vágnak, bárhogy jár kezed-lábad.
Egy lehetőség van: nem fogod be szádat.
Az agyadban marad a hely,
ahol mindig önmagad leszel,
akár megismer akár nem egy pár század.

Hajnali készülődés

Hideg hajnalban peronon párállva
fölsejlik lassan egy léleklárva.
Kibontakozik a víztoronyból,
és abból, amit az ember kigondol.

Be nem fogni beszélő szánkat,
hiába nem tart ránk igényt a század,
mondani egyre a... mindegy is, hogy mit,
görgetni hegyre a nehéz holmit.

Nyilall a fej, az elme botor.
Csak nem hinni, hogy az élet komor,
hisz azon kívül nincsen semmi!
Csak élve lehet a mennybe menni.

Vagy pokolra. Ahhoz sem kell halál,
amíg az élet még meg nem áll,
az is csak addig nyúzza a lelket.
Utána a halott kaphat egy telket.

Fáj a fej és zavart az elme,
hiába: hiányzik egyetlen szerelme
az egész létnek. Nincs más hátra:
egyedül kell készülni halálra.

Széteső hálózatok

Amikor a szinapszisok tönkremennek,
amikor széthullanak a neuronok,
már nem marad értelme semmi szövegnek,
hiszen csak a hús él, amíg a szív dobog.

Amikor felbomlanak a hálózatok,
az információ-feldolgozás leáll;
bár keringhetnek még kósza impulzusok,
a test ugyan még él, de beállt a halál.

Ami volt, a személyiség megsemmisült,
bár a szervezet, mint gép, még funkcionál.
Az egykor ragyogón fénylő Nap éjre ült,
itt ember többé soha senkit nem talál.
Amikor felbomlanak a kapcsolatok,
a szív már hiába ver, hiába dobog.

Billiárd

Mint billiárd golyók karambol sorozata
súrlódásmentes billiárd asztalon,
okszerű ütközések egymásutánjaként
működik a világ, de egy-egy golyóról
nem mondhatod meg tetszőleges pontossággal
egyszerre azt, hogy hol van éppen,
és hogy milyen tempóban, merre tart.

Így, ha a játékot nézed, mint kibic,
vagy még inkább, mint pattogó golyó,
legyél fehér, piros, több színű, vagy fekete,
azt sem tudhatod soha, hogy pontosan
merre pattansz és minek - milyen színűnek,
milyen sebességgel ütközöl, az ütközés energiája
majd eltávolít, vagy összetapaszt,
és ha lesz golyó, amely majd eltörik,
melyik lesz éppen az.

Van-e dákó, amely meglökte egyszer az első golyót?
Van-e lyuk, amelybe mind lehullanak?
És ha letisztult az asztal egészen,
lesz- e majd egy következő menet?
A kérdések kérdése ez, és nem biztos,
hogy egy már eltörött, vagy összetapadt billiárd golyó
választ talál majd rá a karambolok során.

A Zónában

A doziméter még nagy frekvencián ketyeg.
A gamma sugarak hatása a százszorszépekre
itt tanulmányozható.
A Zónában már hatalmasra nőnek neg a legyek,
és nem ritka a foltokban radioaktív hó.

Az acélszarkofág egy évszázadra biztosít.
Alatta már repedezik a beton.
Az egész természet álmos itt,
de lassan új világ nő ki a romokon:

itt egy barnamedve cammog békésen,
amott egy vörös bundás róka oson,
őz legel újra a réten.
Az ember itt neveletlen rokon.

Ilyen lesz, ha kipusztul majd az ember.
Megjelenik újra a majdnem kihalt bölény
a sztyeppéken; ezer év, és a tenger
is tisztul. Friss lesz, mint egy vadonat új költemény.

De most enyészet és romlás minden itt,
bár az építkezés őrült tempóban folyik.
Ez a katasztrófa volt a második.
A tőke mindig az élet fejére tojik.