Szilveszter

Az éjszaka telve színes lampionnal,
a tülkök zaja az égbe száll.
Az ember lelkében véres ganglionnal
egyre egy szabadítóra vár.

Fogadjuk, ha éjfélt üt az óra:
sorsunkon változtatni kell.
Csillagot nézni megyünk a hóra,
s űzzük a démont, ha van, kivel.

A leghosszabb éj már a hátunk mögött.
Szívünk már csak rugóra jár,
de, ha a friss kikelet majd újra köszönt,
talán eljön a nagy Király.

Téli éjjel

 

Fáznak az ágak a csipkebokorban.
Az égen hallgatag csillagok.
Szó nem dörög a pusztaságban,
láng a bozótban nem lobog.

Ha egyedül vagy az éjszakában,
és sohasem volt hited elhagyott,
keress egy lelket a nagyvilágban,
és alkoss Neki szebb holnapot!

A keréknyom üzenete

(logo.gif)

Ablakodon, ha kinézek,
behavazott utat látok.
Fekete kereszt négy részre
oszt rajta egy túl-világot.

Az út mellett két fasor áll.
Sötét éjből szitál a hó.
Távolban egy fehér ház vár:
majd oda költözni lesz jó.

Egyenes az út, ameddig
az ablakból a szem ellát.
Keréknyom üzen a havon:
Elmentek, vagy jöttek Hozzád?

Hazatérés

december 4. - 26.

Megérkeztem. Otthon vagyok.
A dolgok újra ismerősen fájnak.
Bármerre jártam, annyit tudok:
az emlékek mindenhol rám találnak.

Hiába mentem bárhová,
mindenütt csak önmagam vagyok.
Lehet köröttem más világ,
magam elől el úgysem futhatok.

Amit csak írok, nem tudom,
ad-e másnak új gondolatot:
A verselés haszontalan dolog,
ha mindig csak magamról pampogok.

Esti mérleg

B. Radó Lili: Esti dal c. verse nyomán

Amikor az est leszáll,
mást az ágya várva vár,
a világ elszenderül,
az álom engem kerül.

Csak  böngészem életem,
mint lapokat a neten,
bár, mi elmúlt, régen holt,
nem veszett el, mind, mi volt.

Mérlegen az életem,
mind, mi jó volt, s ami nem,
mit kívántam, s értem el,
hol vétettem, és mivel.

Múltba nézni erő kell,
szemben az életeddel.
Vádló ujjal rád mutat,
álomba sírod magad.

Hargitai Advent

Hargita tetején áll egy ősöreg fa,
Annak oltalmában pihent meg Mária.
Tombolt a förgeteg, szél hordta a havat,
A nagy fának alja mégis száraz maradt.

Sűrű, sötét felhő fedte a csillagot,
Betlehembe utat bizony nem mutatott.
Mégis fény ragyogott be az éjszakába:
Csodafiú szarvas ezer gyertyaszála.

A nagy fényességre az erdei vadak
Máriához gyűltek mind a nagy fa alatt.
Szarvasok és nyulak, medvék és farkasok
Bújtak mellé, szájuk mind meleget hozott.

Kitisztul az idő már kora hajnalra,
Csodaszarvas háton ment tovább Mária.
Harkály kopogása jelezte az utat,
Ami Betlehembe, Józsefhez eljuttat.

Mindenki nem lehet Homér

Érteni vélem, végre,
mindenki nem lehet Homér,
és hogy miért,
s mi végre  kellene
szavakat derékba,
nyelvet kerékbe törni
s mint marháét,
- ne fejed főjön: a nyelvét! -
fazékban megfőzni.

Nem mészen élek
még egészen,
hogy ez ösvényt kövessem,
de az vessen rám követ,
ki mást vakon követne,
mert kötve hiszem, hogy követni jó,
hiszen a rossz író,
akár a romlott iró,
epigonnak sem fogyasztható.

Ezért az aknás terepre
inkább rá se lépek,
s mégis csak saját utamra - talán - visszatérek,
hogy ne hívjanak tetemre,
- ha találnak egy véres verstettemre -
engem majd a népek,
ha e kínos rímek
fület hasogatnak
(ha lesz, aki olvassa, annak).

Szőkék, vörösek, barnák és feketék

Az első lány, akit megszerettem,
szőke volt, és kissé molett.
Haja színét soha nem feledtem.
Úgy hívták őt, hogy Nikolett.
 

Később jött egy szépség, vörös hajjal,
Ő gyújtotta lángra szívemet.
Három hónap telt el sötét jajjal:
még csak meg sem tanulta a nevemet.

Barna volt, akinek kegyeiért
legközelebb udvaroltam én,
de egy erős, szőke fajankóért
adott ő rajtam túl könnyedén.

Egyszer egy fekete lányt is szerettem.
Azt gondolom, hogy boszorkány volt.
Nézésétől mindig megmeredtem,
s nem tudtam, élő vagyok, vagy holt.

Tisztánlátás (Vázlat)

Ez így marad, vázlatban.

Nem látom tisztán, mi van köröttem,
csak élem világom megkeseredetten:
Mindenki mást beszél, mint amit gondol
és minden mondat életeket rombol.
Mindenki mást mond, mit valóban akar,
minden szó hátsó szándékot takar.

Azt mondják: szabadság, úgy értik: nekem.
Azt mondja: együtt, jelenti: vezetem.
Azt mondják: másképpen nem vagy te magyar,
úgy értik: embernek sem néznek egyhamar.
Polgárról beszél és lumpenre gondol,
tőkét támad szóban, adót rólad gombol.

Adódat csökkenti, hogy majd csak nézed:
mitől is lett kevesebb fizetésed?
Támadják szóban a vagyonosakat,
csökken az adójuk: vagyonuk marad.
Hazudnak reggel és hazudnak este,
mást mondanak itthon mint idegenbe'.

Egy nyáron keresztül csontvázat keres,
nem talál semmit, már nem is érdekes.
Csökkentjük a kiadásokat hamar:
nyílik az ezerfős cenzúra hivatal.
Mindenkit kirúgnak, ki el nem menekül,
mindegyik helyre saját ember kerül.

Érteni vélem a dolgokat mégis:
új hatalom oszt majd bolsevik észt is.
A dicső cél minden eszközt szentesít,
nem kell a jog, ha a forradalom hevít.
Hull a forgács, ha kemény fát vágnak,
csak ennyit kell tudni a kommunistának.

A szövőnő álma

A szövőnő ma cukros ételekről már nem álmodik,
hiszen a szövőgyár régen bezárt.
Ha a megszokás még elviszi feladni a századik
szelvényt, tudja, ideje mára lejárt.

Nem jut többé el a Balatonra soha;
beutalóval volt ott utoljára harmincöt éve már,
és ha a postás a nyugdíjat kihozza,
a hentesnél a sorban néhány csirkefejre vár.

Vendégségben

Tiszta ruhát készített nékem a székre.
Ünnepet ültünk este.
Hátát mostam előtte a forró vízben:
tiszta legyen a teste.

Akkoriban volt még, hogy egy zuhany alatt álltunk,
később sohasem máskor.
Parkettán, durva pokrócba takarva háltunk,
szívünk annyira lángolt.

Nagy takarónkat gyorsan a fejünkre húztuk:
véletlen ránk nyitottak.
Ijedelmünkön később jókat mulattunk -
ők is megértők voltak.

Szigetek az Óceánban

A percek néha álomlábon járnak,
az évek mégis elsüvítenek,
múlt időnkből csak emlékek állnak
ki, mint tengerből a szigetek.

Változó a múltnak óceánja.
Itt emelkedik, másutt apad;
egy szál virág a vízéből kiállhat,

de elfedheti a hegycsúcsokat.  

Lenn egész világ hallgat a mélyben,
titkokról a felszín sem fecseg.
Régi csúcs, ha fölmerül az éjben,
néha léted alapja recseg.

Szoktál-e ajándékot kapni?

Szoktál néha ajándékot kapni?
Hogyha nem, hát itt küldöm Neked,
ezt a rövid, csupán pár szótagnyi,
saját, személyre szóló versedet.

Kétségbe persze akkor se ess,
ha nem illetne meg, úgy gondolod,
hisz magánytól szíved még sebes
soha nem volt: elfogadhatod

mindig, amit egy jó barátod adhat,
legyen az csak egy csokor virág,
vagy pár sorban egy halvány gondolat:
néha szívünkben egy egész világ.

Lottó ötös (bökvers)

Ezt kihúzták, cseszd meg!
Tudnám, hova tettem
azt a rothadt szelvényt!
Csak nem elvesztettem!?

Na, még csak az kéne!
Ezt az átok pechet!
Egy ilyen eset is
csakis velem eshet!

Pedig úgy figyeltem!
Pedig úgy vigyáztam!
Olyan jól eltettem,
hogy meg nem találtam!

Tudom pedig, hogy most
megütöttem, végre
mind az öt nyerő szám
a fejembe vésve

évtizedek óta
várja azt a napot,
amikor egyszer majd
jó nagyot aratok.

Csak meglesz a szelvény,
ha ésszel keresem,
addig is a jövőm
fogom, megtervezem.

Nem szórom el a pénzt
semmi butaságra:
felhasználom létem
megjobbítására.

Hogyan is tehetném
mindezt okosabban,
mint, a gyerekeket
támogatom jobban?

Na ez is megvolna.
Nem sok még a híja,
jut belőle nékünk
szép családi házra.

Erre is kellene,
no, meg még arra is,
irigyek nem vagyunk,
osztunk még másnak is.

Ami megmarad még,
hát majd befektetem,
dolgozzon az a pénz!
Fialjon csak nekem!

Egy kicsit lecsípünk
még a maradékból,
körbe járni kéne
a világot abból!

Na megvan a szelvény!
Nézzünk csak utána,
mennyit is hoz nekünk
mindez a konyhára!

Tessék? Hogy mi? Mi van?
Hisz ez lehetetlen!
Ilyen nem volt soha!
Elképzelhetetlen!

Tizenhárom ötös?!
Hatvankilenc négyes?!
Összesen ez annyi...
Hisz ez nevetséges!

Na, ez is megvolna!
Újra itt a reggel.
Megyek a melóba,
oszt haza a stekszszel.

A többiről (nem a lottó ötösről)

Szeretlek - suttogtam egykor minden este,
mielőtt az álom szállt volna szememre.
Nem szeretlek többé! - szinte már "mantráztam",
hogy e szerelemtől szabadulni vágytam.
Pár hónapra rá már kétségbe is estem,
annyira hiányzott e meddő szerelmem.

Így gyötrődtem végig évek hosszú során,
mindig jött, akiért rajongtam, tán bután,
s enyhülést e vágyra senki, sosem hozott,
mindig vártam még egy újabb, szebb holnapot.

Így esett, hogy bár egy régi szombat éjjel
megajándékozott engem a reménnyel,
be kell mégis látnom most már, hogy vesztettem,
a nagybetűs Élet elhúzott mellettem.
Az egész gubanccal több bajom is akad;
egyik, hogy el kéne nyomni a vágyakat,
pedig nem is igaz, az, hogy hűtlen lennék,
ámbár szomorúan telnek el az esték,
ha nem foglalom le elmémet már mással,
és nem gyötröm tollam meddő versírással.

Pedig, ha kívülről néz reám más ember,
azt láthatja rajtam: szerencsém, mint tenger,
hiszen nagy családot neveltem fel, szépen,
kezem munkájának eredményeképpen.
Ha kívülről nézi életem más szeme,
bármit gondol rólam, ott egye a fene!
Én tudom csak, hogy mi is vezérel engem,
hogy' próbáltam abban maradni, mit kezdtem.

Csak azok az emlékek ne sajognának,
közepén, oly gyakran, sötét éjszakának,
mikor felriadok, s forgolódom egyre,
s nem jön álom újra lüktető szememre,
s egyre eszemben van az éveknek sora,
amikor még vágytam mind a szépre, s jóra,
amikor még hittem, én leszek az, aki
megmutatja másnak, hogyan is kell élni!

Mára e hitemből már semmi sem maradt,
kiöltem szívemből a régi vágyakat,
és csak egyet várok ettől a világtól:
ne vegyen el tőlem már többet, mint mástól!

Novemberi este

Ködben úszó villamosok:
világító akváriumok.
Megállók az utca-árban:
szigetek az óceánban.
Homályban világító monitorok:
nagyvilágra nyíló ablakok.
Egymás alá írt verssorok:
rímelő gondolat-párhuzamok.

Szűzhó

Fehér havon fekete fák.
Milyen kétszínű a világ!
Fejünk fölött varjú károg.
Szívünk már nem lobbant lángot.

Nem vagyok ninivei próféta

Én nem vagyok próféta, ki Ninivében átkot
szórhatna a városra, majd haragjában lángot
idézne a tetőkre, hogy égessen süvöltve
a világból örökre ki minden hitványságot.

Ezért halkan mondom csak, kinek füle van, hallja:
ez a nép már nem lesz nagyon sokáig oly marha,
hogy tovább is vezethessék urai a láncon,
amit nyakába maga vett egy tavasz délutánon.

Lógott már Budapesten néhány ember lámpán,
aki nem tudott megállni utána a lábán.
Pedig bűne nem is volt azoknak olyan sok,
mint amennyi a gazoknak már felhalmozódott.

Ezért aztán tyúkapók, hát ott bent az zsöllyékben
jól becsüljék meg magukat, vagy töröljük képen!
Még vörös kakas is szállhat országuk házára,
hogy az utcanépnek legyen egy kis vidámsága!

Epigon-lét

Pár hete már, a gondolat
csak egyre jobban zavar:
Margit szigeti fák alatt
nekem nem zörög avar.

Rímet írni ősz időben
talán ott nem illene.
Arany úgysem lesz a ködben,
bádogot egye fene!

Körúton, ha egy akácfán
hajnal tájt elrévedek,
vagy sétám egy mellék utcán
a Duna partra vezet,

megállok a Tisza parton,
Túrban mosni arcomat,
vagy nézem a Hortobágyon
a Kilenclyukú Hidat,

akármerre járhatok
és bármi jut az eszembe,
előttem már más is járt ott,
s megírta, versbe szedve.

Epigonként verset írni
- úgy tanultam - nem érdem.
Más gondolatát idézni
sajátodként: nagy szégyen.

Néha úgy nézek magamra:
én vagyok az a talján,
aki mályvát szagolgatva
ül márga gödör alján.

Mi az a kincs?

Némi megbecsülésre
Neked is szükséged van, hogy legyen,
ha arra az elismerésre
nem is számíthatsz, ami a szerelem.

Ha semmilyen értéked nincs,
amiért Téged szeretni lehet,
vajon mi lehet még az a kincs,
amiért megérdemelheted az életet?

Esti fürdőzés

Mellé suhantam,
hűvös volt a teste;
a víz alatt dideregve
már libabőrözött.

Felfelé zuhantam.
Odafent az este
bíbor fényében lebegve
egy madár körözött.

Hullámok hátán
vöröslő fény játszott,
a Nap már csak parázslott
a faágak között.

Csak néztem kábán.
Szemein is látszott,
nem leszek soká' most-már vágytól üldözött.