Szó

Dugó a szó, és görgeteg,
meg maga, a duzzasztott folyó,
kopogás, amellyel zörgetek
ajtón, puskából kilőtt golyó.

Dorong a mondat. Szétvered
vele a védelmet mind,
és csatáid velük nyered.
Gumibot. Kéz, ami int.

Folyót rekeszt, és folyamot
indít ártatlan szöveg.
Palackba zár, s ha gondolod,
kartácsot lövet.

És sima, nyájas, meg hazug,
érdes pokróc, és igaz.
Elbújni tőle nincsen zug,
csak burjánzik,mint a gaz.

És kéz a szó. Ütni kész,
és néha lágy, úgy simogat.
Megvérez, mint éles kés.
De ritkán gyógyító is akad.

Ring

Kecsesen ring, most mégis el,
nem vagy már olyan fiatal.
Szólnál neki? Visszafelel:
mi van, papa? Mit is akar?

Másrészt ott a kötelesség:
család, gyerek, napi gondok.
De enélkül mi is tessék,
hogyha sohasem vagy boldog?

Elhúztak a hajók

Elhúztak már a hajók a víz tetején,
mind a sok-párevezősök.
Életemből nem hiányzik más: te meg én;
pedig mi vagyunk már az ősök.

Nem jönnek már újra hajók,
hogy messzire vigyenek innen.
Elkopnak mellőlem a jók.
Nem marad miben hinnem.

Görnyed a kín

Hétrét görnyed a kín,
és hasmánt csúszik a porban,
hogyha nincs meg a rím,
hogy fölszedné valahonnan.

Valójában semmi sem változott:
ami volt, az tart örökké;
ha ki szeretett, már rég távozott,
vagy a szerelem vált maga köddé.

Valójában mindent újra élek,
a kimenetel előre jól látható;
hát nincs semmi tán, amitől félek,
hisz tiszta az út, mint a hó.

Zsombinak tűzoltó vonatról

"Zsombi, te, hallod-e?!"
Mesét mondok most neked
a tűzoltó vonatról,
amely tüzet olt, hogyha kell,
síneken barangol,
néha megáll erdőn-mezőn
vadvirágot szedni.
Minden tűzoltója kiszáll,
míg nem fütyöl menni.

Vízzel teli tartályokat
vontat piros mozdony.
Tüzet oltanak el sokat;
ez a dolga,  mondom.
Messzire szól a sziréna,
ha oltani mennek.
A tűzoltók esznek-isznak,
alszanak. Nem szentek,
hogyha sehol sem ég a tűz.
De amikor lobban,
kötelesség az, ami űz:
eloltani nyomban!

Ha nem sín mellett ég a tűz,
erre varrjál gombot!,
hogyan mennek eloltani?
Nem csinálnak gondot:
van két kocsi a vonaton,
autókat szállít.
Tűz közelébe a vontatom,
azután leszáll itt,
a vasútállomástól már
rövid lesz az útja,
mindegy, hogy tél van-e vagy nyár,
a tüzet eloltja.

A szerelem terepasztala

Világos kék, fekete és piszkos fehér- szürke,
karéjos foltok, mint domborművű térkép,
a szerelem egyik terepasztala
- a szürkét talán tört fehérnek mondtad volna,
ahogyan égő vörösbarnát korallnak,
hiába mondtam, hogy a korall
az egy mészkő szirteket építő,
telepes, apró, polipszerű állat,
azt válaszoltad, hogy a korallról
most már mindig te fogsz az eszembe jutni,
azt hiszem, akkor még jólesőn nyugtázhattad,
hogy bizonyosan így is lesz,
mint ahogyan valóban lett is -,
és a piszkos szürke, vagy tört fehér mellett
halvány kék foltok is voltak, mint tenger hullámok
ruhádon, amely az élet domborművét,
mintegy a szerelem terepasztalává alakította
számomra akkor, ott visszavonhatatlanul.

Verset írni

Nem préselődik vers, mint gyémánt
nagy nyomás alatt,
az egykor volt feszültségből ma már
gőz sem maradt.
Csak vonulnak a napok, hetek
számolatlanul,
és bár az ember nem beteg,
a múltból nem tanul.

Verset írni kell.
Anélkül élni nem lehet,
ha nincsen vers, az éned az,
ami végül eltemet,
ha szörnyálmok, képzelgések
nem így jönnek elő,
majd lesznek még szörnyű éjek,
hogy megfagy a velő.

De verset írni puszta önterápiából
talán nem is szabad,
mert mit ér, ha téged ápol,
ám mást nem ér el szavad?

Hiszem

Én hiszem, hogy reagálni kell,
bár a költő nem publicista.
Nem elég, ha a szív énekel,
mint nyári égen dalos pacsirta.

Én hiszem, hogy emberek vagyunk
- már aki -, de ezért küzdeni kell,
és ha mindent a sorsra hagyunk,
gyászdalt az entrópia énekel.

Én hiszem, hogy közös minimum:
az életnél nincs fontosabb semmi;
ne átkot mondjon nevünkre fiunk,
ha megyünk. Mert egyszer el kell menni.

Lemezvágó olló

                                      (G. István László: Vizsga c. verse nyomán)

Lemezvágó ollót kellene vennem,
meg bádogot,
pléhpofát vágni belőle magamnak,
föl ne szabdalják arcomat
a reggelire késsel-villával
tükörtojást zabálók.

Az első bemetszés
talán nem lenne nagyon fájdalmas,
de azután,
ha lenyúzták bőrömet,
végleg elveszítem az arcomat.

Persze, kérdés,
hogy megtartom-e arcomat,
hogyha mindig mindenre
pléhpofát vágok.

Pest

Láttad-e még Füttyös Gyurit
csapkodni a rácsot,
Kovács Pistát kora reggel
gyúrni a kalácsot?

Jártál-e a Hétlépcsősben
már egy péntek este,
ahol Hugyos Józsi Marcsát
a sarokból leste?

Mentél végig a nyóckeren
szombat, késő éjjel?
Kínált-e meg Zsebes Juli
pálinkával, kéjjel?

Lapultál-e a töltésen
gyorsvonatot várva,
a Hét Fában volt-e szíved
keservesen árva?

Emlékszel-e még a fákra
a Városligetben?
Nem te vésted rá egy ágra:
itt volt, hogy szerettem?

Átvágás

Rothadó avar- és ürülék szag,
egyenetlen, rég lerakott járdakövek.
Lábad elé nézz, meg ne botolj!
Keskeny az ösvény itt, behajlanak ágak
arcba csapók, karodat karmolják vérig.
Húsz perccel rövidebb, mint körbe, de
árok szeli ketté az út közepét;
széles, mély, keskeny a palló rajta;
sohasem épült meg hídja.
Billen a deszka a talpad alatt,
le ne fordulj róla a mélybe!
Öt lépés az egész, most vagy a közepén.
 Azután még öt percnyi az út
a célig.

A Boráros tér felé

Fáradt vagyok, és képtelen leírni
a házak cikk-cakkos tetejét,
a vasbeton víztornyot
a piszkos-lilás hajnali ég alatt.
A zöld kocsikat és a drótkerítést,
és azt az ezernyi dolgot,
ami a képből még kimaradt.

Indul a H7-es HÉV
a Boráros tér felé.
Csikorog, zökken és csattog a síneken.
Eltelik egypár év,
meredt szemmel nézek a vég elé,
mert folyton elkerült a szerelem.

Nyitva a Korzó,
bár a boltok még zárva.
Vak szemeikkel ablakok alszanak.
Fél óra múlva, bár szívem árva,
már az egész város dübörög, szalad.

Harang szól a Szent Imre téren.
A templom most reggelt üzen.
Újabb nap, akkor is, ha nem kérem;
az élet nem nyolc órás üzem.

Narancs színű a Nap korongja.
Még nem vakítja el a szemet.
Az ember az értéket a mélyből hordja
föl világára. Mint bányából a szenet.

Mit ér?

Évtizedeken át
úgy tanultam dolgokat,
majd csak jó lesz valamire még.
Látom, az apám,
hogy egyre csak bólogat:
nem volt semmire elég.

Mit ér a tudás,
a semmi-ismeret,
ha neked, vagy másnak haszna nincsen?
Csak vermet ás,
ha a semmi van veled,
és kezed folyton rajta a kilincsen.

Véget ért a szabadság

Szabadságon voltam;
nem végeztem el a penzumot
- mert verset írni is csak rendszerben lehet - ,
és most nézem zordan,
bennem ez a lazaság mit hagyott:
beszűkült korlátokat, nem szabad teret.

Mert akkor szabad a szellem, hogyha szárnyra kap,
ha a gondolatokban, képekben tágas a tér,
bár az ember gyakran önmagába harap,
céltalanul kering, folyton visszatér,
boncolgat, és elfed dolgokat maga elől,
míg hullámzik felszínén a zavar,
tornyot, falat épít, amely majd ledől,
s ha másban nem, magában iszapot kavar.

Az anyag akkor létezik, ha mozog,
s a szellem is csak mozgásban él.
Így van, s marad, amíg a Föld forog,
amíg meg nem érkezik a tél.

Véget ért a szabadság tehát,
a lélek, és a társadalom sem szabad.
Fagy hasogat szét hazát, lelket, mint élő fát,
ha nem emeled föl ellene karod, és szavad.

Retusálás

Képeket pucolok pixelről pixelre,
mintha ezzel megtisztíthatnám életem.
Karcot és port eltávolítok. Élvezem,
de mástól veszem el az időmet erre.

Megélesítem, és zajmentessé teszem,
helyreállítok rajtuk fényviszonyokat,
De hiába is dolgozom olyan sokat,
a múltat meg nem változtathatja eszem.

Festhetek akár új képeket magamnak,
képpontról-pontra átírhatom a valót,
mert a karcok és hibák oly sokan vannak,
nem győzök használni ecsetet, kaparót,
hogy láthassam az elmúlt időket annak,
mint a rózsa az őt megtámasztó karót.

Asztali óra

Tizet mutat az óra az asztalon.
Ami volt, lassan elhagyom.
Rezgő hasam ócska hájtömeg.
Ifjú voltam. Ki érti meg?

Eső esik túl az ablakon.
Már mélabús majd minden dalom.
Nem lettem, csak egy rozzant öreg.
A vekker óra hangosan ketyeg.

Fehér férgek a falból

Éjjel másznak ki a falból a férgek,
hogy telenyüzsögjék fejemet folyton.
Arról tudhatom csak, élek, hogy félek,
de sikoltozásomat versbe fojtom.

Burkom tartom ellenük, hogy a lélek
fejemben maradjon, szét ne folyjon,
mert ha kilyukad, kintről nem a fények,
a sötét áramlik be, hogy befonjon.

Csakis a szó állhat meg ellenében,
a világosságot teremtő, igaz.
De ha csak más mondja a szót, és én nem,
elhamvad burkom, mint tűzben venyige.
Szavakkal űzök mágiát az éjben,
nehogy bejusson a férgek egyike.

Tárcsere a toronyban

Kikapta a szél, hogy a fűre esett,
a kordonon túl, azt a levelet,
és most görgeti egyre a patak felé.
Kapálózik, sikít. Csak úgy zeng belé,
minden, hogy bújna a kordon alatt,
mert számára már semmi sem maradt,
csak az az írás, az az egy csoda,
de fogják karját, nem mehet oda
apja, anyja, rémült testvérei:
túllép a kordonon, vége neki,
mert nincs ember, hogy kihozza onnan,
akinek szíve mellében dobban,
és senkit nem vár meg az utolsó járat.

A toronyban most cserélnek tárat.

Forró éjjelek

Milyen forrók az éjjelek!
Ereimben a tűz is hevít.
Mi lesz veled, te vén gyerek?
Mi lesz veled, az istenit?

Öleléses, vad, csókos éjjelek,
el már miért maradtatok?
A hőség csak, ami kéjeleg.
Az emberek azok mind vakok.

Voltak izzó éjjelek,
és volt önemésztő magány.
Az én magában ténfereg,
lényegi része a hiány.

Forró, égető éjjelek.
Rezzenéstelen a levegő.
Nincs ölelés. Nem értelek
Az élet gyász. Leverő.

Kiveszett a mágia

Kiveszett a mágia belőlem,
amely hozzám hozott fejfájdító éjeken át,
hogy fontosabbak voltunk egymásnak,
mint saját világunk.
Tudtuk, hogy nem tart örökké a varázslat,
de hogy oly hamar véget ér,
nem számítottam rá sohasem.
Pedig megmondtad előre már,
hogy nem lehet igaz, hogy csak a halál
választ el bennünket egymástól,
hogy nem nézünk sokáig a távolságon át
egymás két szemébe megváltást keresni.

Megtaláltad megváltásodat, remélem;
az én lelkem is elfoglalta méltó helyét
a pokol tornácán ítéletükre váró,
kiüresedett lelkek között.

Vallomás

Még ott hevert a fűben, majdnem rá is léptem.
Arca bámult zölden, karján, törzsén kéken,
lilán zúzódások, ütlegek nyomai voltak.
Szemei csak néztek, ahogyan néznek a holtak.

Szederjes arcát csúfra festette a halál.
Nyakán a hurok alatt helyet nem talál
senki, ahol ne vágna a kötél nagyon be.
Fulladás, vagy nyaktörés? Melyikbe pusztult bele?

Az ifjú női testen pár fűcsomó hevert.
A tegnap előtti esten még élt. Nagyon levert
volt, és látszott rajta, valami hírt kapott.
Az arcából az ember ki jót nem olvasott.

Felállt és átment nyomban a táncolók között,
kerülte őket, mégis beléjük ütközött.
A zene gyorsra váltott, száguldott vadul,
egy pillanatra megállt ott, mint aki megvakul.

Aztán kiment. És senki nem látta, hogy hova.
Szomorú, szép lány volt, és nem volt ostoba.
Nem vette észre senki, hogy eltűnt hirtelen,
csak én láttam kimenni. S most nyakában a kötelem

Porrá leszek

Lettem a porban, a semmibe térek,
mert nincs senki sem, aki szeret.
Szállnak egyre felettem az évek,
s viharhoz nem vetettem szelet.

Nem álmodoztam Gangesz-parton,
dzsungel sincsen a szívemen,
ha végig nézem, nincsen pardon:
eltékozoltam életem.

Nincsből jöttem, a semmibe térek,
hamvaimat széthordja a szél,
nem érdekel, így nem félek:
nem lesz, aki rólam beszél.

Fehérségbe visz a vonat

Jaj, nem éltem szépen,
csúf halott leszek.
Alakom az égen
szétfújják szelek.

Szemeimen át nem
süt Földre a Nap.
Mindegy a halálnem,
ha belém harap.

Jaj, nem adtam semmit,
vagy nem eleget.
Voltam gyermek, aki
sárkányt ereget.

Papírsárkányomat
nem kapta föl szél.
Merre visz a vonat?
Már minden fehér.