Emberpróba

Fegyver szól. A város zombi-
sújtotta terület, ahol nem lehet lakni,
mert ha az utcára kilépsz,
gyorsan utolér a vész.

Üres az utca, apokalipszis van,
házaikba húzódnak sokan.
Kint csak a járőrök cirkálnak.
Vége az ismert világnak.

Azaz mégsem. Volt itt már ilyen.
Török, német, orosz szemtelen
hirdetett tilalmat kijárásra,
most a vírus. Kell-e számítsunk másra?

Elmúlik ez is, mint a többi vész.
Visszatér az élet, az ember majd néz
maga elé, gondokba zuhantan:
mit is tettem akkor? Milyen ember voltam?

Függhet

Oly sok minden
függhet
egy szó
megválasztásától!
Még egy
ember is.

Gyorstüzelő

Hüvelyk- és mutató ujjam
szinkronban mozognak:
a hüvelyk húzza fel a kakast,
a másik az elsütő billentyűt húzza el.
És minden lövésem talál.
Ami volt, gyorsan feledni kell,
mert nyomomban ott jár a halál.

Reggel járvány idején

Csípős a hideg ma reggel.
Szürkén, és fellegekkel
derült fel az új nap.
Nem örülünk az újnak.

Üres szinte a város.
Az utcára kimenni káros,
fertőzhet bármelyik ember.
Barátkozunk egy új renddel.

Autón járnak a népek,
és maszkot húznak, mert félnek,
hogy elviszi őket a vírus.
Nem divat most a virtus.

Minden ember ellenség,
bár az országban így van rég:
nem kell ahhoz a járvány,
hogy egyedül maradj itt, árván.

Az embert szájmaszkra intik:
csak öljük egymást, mint mindig.
Elfogy gyorsan az álarc.
Az élet nem más már harc.

Alattam a vonat zökög.
A munkába járás örök.
Esik, fúj, mennünk kell.
Csípős hideg van ma reggel.

Fiatal voltam

Fiatal voltam, és mohó.
Eshetett eső, hullhatott hó
fejemre, nem ártott semmi se.
Nem kellett a szent mise.

Gerendát rúgtam lábammal,
zsákot vittem a vállammal.
Örökös tavaszban éltem én,
és nem hagyott el a remény.

Ma már késő őszre jár.
Alíg melegít napsugár,
nemsokára tél közelít,
testemre fehér leplet terít.

Bármint is lesz, még itt vagyok,
bár a szemem már nem ragyog,
de ha erre jársz, jó komám,
ugorj be hozzám egy délután!

Megrettent

Megrettent az öreg, hogy menni kell.
A százhétből négy nem két százalék.
Fülébe a vér nyomása énekel:
lehet, hogy menni kell, de maradna még.

Megrettent az öreg. Nem érdekel,
mondta vagányan pár napja még,
s most az utca csendet lehel.
S a véghez akár egy is elég.

Megrettent az öreg, de menni kell.
Hiszen van teendő, több, mint elég,
de ez már nem élvezet, inkább teher.
Senki sem vigyáz rá, és üres az ég.

Larkin: Akaratok

Mindenek fölött csak magunk szeretnénk lenni.
Habár az eget elfedik a meghívókártyák,
habár a nemiség parancsait követjük,
habár a családot fényképezzük a zászló alatt,
mindezek fölött csak magunk szeretnénk lenni.

Mindenek alatt ott a feledés iránti vágy:
a naptár, a betáblázott termékenységi rítusok,
a szem haláltól való költséges elfordítása,
az életbiztosítások kötvényei -
mindezek alatt ott a feledés iránti vágy.

Vakon az ablakon

Kinéz ma is az ablakon,
és azt is érzi még vakon,
kint tavasz virul.
A fákról édes illat ár
lebeg be széllel, orrba száll,
orgona lilul.
(Persze, ezt nem látja már,
de melegít a napsugár,
hogy arcára hullt.)

A kerti fán madár dalol,
a vírus gyilkol valahol,
a béke már a múlt.
Kinézne ő az ablakon,
hogyha nem élne még vakon,
csak oda áll elé.
Az ablak alatt, jaj, nahát,
egy nő eltüsszenti magát,
s egy vírus száll felé.

Karanténban

Sípol a fej, az utca néma.
A világ üres.
Szeretni kellene, de még ma.
A magány tüzes.

Hamuvá ég szív, a lélek,
azután kihűl.
Megkérdezem: miért is élek
rendületlenül?

Évtizedek, mint a percek,
úgy gördülnek el,
Ha szólsz, csak az óra perceg.
Senki nem felel.

Szeretni kell, de ma, gyorsan.
Holnap késő lehet,
mert befejezem, olyan torzan,
mint éltem, az életet.

Pandémia

Felsegítlek, hogyha a földre hullnál,
Ámde hidd el, van, mikor én is érzem,
jaj, de jó is lenne, ha szólna hozzám
néha akárki.

S most az utcán százezernyi veszély les.
Minden ember végtelenül veszélyes,
hogyha nem vagy biztos a védelemben.
Gyilkol az élet.

Felsegítlek, hogyha a földre hullnál?
És ha akkor mozdulok új határra
én magam? Tán égi irányba térek
végtelen útra?

Mind így járunk

Fát nem nyűvök az erdőben, nem vetek szelet,
megtanultam úgy élni, hogy senki sem szeret.
Nincsen mérföldlépő csizmám, követ nem török,
mára végül megértettem, a magány örök.

Nincsen holtomiglan, csak ha meghalsz jó korán,
mindegy harang, müezzin, Biblia, Korán,
így is, úgy is földbe tesznek, ott is rothad el,
ami egykor volt, a tested, úgysem érdekel.

Hiszen, hogyha megáll a szív, meghal az agyad,
anyag marad utána, nem érzés, gondolat.
Ezért addig kell szeretni, amíg teheted,
nem létezel, hogyha a szerelmet temeted.

Nem nyűvök fát az erdőn, de három nap az év,
gyorsan elmegy, és nem jelent semmit majd e név.
Annak sem marad agyában, aki eltemet,
mindenki így jár majd akit senki sem szeret.

Tökéletlen

Nem tökéletes,
csiszolni kéne rajta.
A tartalom helyes,
magát a forma nem adja
meg.

Nem tökéletes,
de már nem csiszolható.
Így marad, végleges,
amíg majd nem lepi a hó
be.

Nem tökéletes,
mára már elromlott.
Hiába mondaná, szeress,
nem felejthetem a sok gondot
el.

Mindig van vesztes

Próbálj meg nem gondolni arra,
hogy ágyad már húsz éve hideg,
ha fordulsz, nem találsz, csak falra.

Az ember, olykor, tiszta ideg,
ha erre menne, és kell arra,
és egyre kérdi, ezt meg minek?

Próbálj meg nem gondolni arra,
hogy már előre megmondtad ezt,
és nem fakadtál tőle dalra.

A megtett út többé nem ereszt,
és köd a jövőt nem takarja.
De mindig van, aki rajta veszt.

Éjfél után

Agykalapálón tik-takkol az óra
a lámpa körén túl valahol,
a homályba vesző helyiségben.

Csönd. Csak a vér zúg, sípol a fülben:
nincsen ilyenkor senki sem ébren.
Éjfél múlt, de messze a reggel.

Az ész még tudja a fal meszelését,
de a szív motozást hall bennük,
amelyet el nem nyomhat a fej sípolása.

Meg az óra ketyeg még ott a sötében,
mérve a másodpercnyi időket
a lámpa körén túl valahol.

Próbáld meg!

Próbálj meg nem gondolni arra,
hogy majd újra megver úgyis párod,
hisz az ütést nem fejre, mellre kapod, csak farra.

Apád is így verte csak anyádat,
amikor valami felkavarta.
El kell viselned az ütést, azt a párat.

Próbálj meg nem gondolni arra,
hogy ez most a lányod is kiképzi.
Ha majd ő kapja, ő sem jön zavarba.

A kék foltot rajtad senki úgyse nézi,
nem arcra kaptad, a szoknya eltakarja.
Most még csak kék lesz, ruhádat át se vérzi.

Tavasz

Fekete zászló lobog fenn a fán:
ágára akadt műanyag szemét.
Ott csak egy macska érné el talán,
magasan. Nem bántja senki szemét.

Egy erkélyről fújhatta el a szél,
elröpült, és megakadt az ágon.
Gyászzászló. Végül csak meghalt a tél.
Szívemet a tavaszra kitárom.

A ház előtt még minden fa kopár,
bár a gallyakon nőnek a rügyek.
Levél, hajtás, virág, aztán a nyár.
Ezek újra visszatérő ügyek.

Tíz körömmel

Minden nőnek tíz a körme.
Ápolja, hogy le ne törne.
Vérvörösre lakkozza,
szeretőjét átkozza.

Nem voltál jó sosem velem,
de fejem falba nem verem.
Körmeimet kifestem,
és itt hagylak egy esten.

Körmöm nem csak dísz, de fegyver,
s téged Isten bottal nem ver.
El nem engedsz engemet,
kikaparom szemedet.

Gyomlált volna ki időben!

Porban kúszom, mint a féreg.
Magamhoz már sosem térek.
A vuhan-láz elvisz engem,
amiért nem jól szerettem.

Torkom dagad, orrom folyik.
Három lépés csak a falig.
Rá van írva nagy betűkkel,
hogy "az életemből tűnj el!"

Maradtam volna meg gaznak,
akire még rá se néznek!
Gyomlált volna ki az Isten,
aki adott, és még sincsen!

Olykor

Olykor még belém mar hiányod,
de már távol tartalak magamtól;
ami mérgez, azt kihányod,
különben hamar a harang szól.

Olykor még elvétem az utat,
de a megszokás megtart az ösvényen,
amerre a lámpa zöldet mutat,
csak arra megyek, rendesen, szépen.

Olykor még fölkapom hangodra fejem,
de csak más örül valaki másnak,
olykor nem találom meg a helyem,
és utamon hirtelen gödröt ásnak.

Olykor még belém mar hiányod,
átfúj rajtam, mint csontomon a szél is.
Mintha régen meghalt volna világod,
és meghaltam volna vele én is.

Sokszor

mert nem szeret, akit szeretek,
mert nem kapom az élettől, amit várhatnék,
mert nem írok olyan jól, mint szeretnék,
mert munkám nem olyan elismert, mint jó lenne,
mert egyre hamarabb elfáradok,
mert nem tudhatok mindent, amit szeretnék.

Pedig örülnöm kellene,
hogy volt, van, akit szeretek,
hogy vártam és kaptam az élettől,
hogy írni tudok egyáltalán,
hogy van munkám, amit el is tudok végezni,
hogy még bármire is képes vagyok,
hogy ennyi minden van még, amiről megszerezhetem a tudást.

Ölelte, mintha összefogná

Én édesem, kedvesem,
öleld át a derekam!
Ha nem ölelsz szorosan,
előbb-utóbb elesem.

Egy karoddal vállamat
húzd magadhoz, mint kötél,
amíg el nem jön a tél,
hogy szívünkön átszalad!

Más karoddal fogjad át,
mint az inda, derekam;
utat mutass, merre van,
számra tedd rá pici szád!

Én kedvesem, édesem,
hogyha elhagysz engemet,
nem lesz, aki összeszed,
mert nélküled szétesem.

Rövidre vágott délutánon

Rövidre vágott délutánon
a ház előtt fűnyíró berreg.
Ablakomat tágra tárom,
fújjanak be a szelek
friss fűszagot, az se baj, ha
vele por is jön be.
Itt maradok, szívem tárva
búra és örömre.

Rövidre vágva délutánom.
Már estére hajlik.
Volt is, elszállt minden álmom.
Csak fűnyíró hallik.
Mint a fű, az ablak alatt,
rend-rövidre vágva,
az életem is így haladt,
ablak zárva, tárva.

Vörös az ég

Vörös az ég alja.
Haragszik az Isten.
Annak is lesz baja,
kinek semmi sincsen.

Lilás szennybe fullad
a felkelő Nap.
aki könnyet hullat,
sem lesz boldogabb.

Vörös az ég alja,
mintha nagy tűz lenne,
világ gondja, baja
mind elégne benne.

De ha nem sereggel
száll szikra az égre,
ez csak egy új reggel.
Majd nappal lesz végre.

Éjben tekereg

Akármint is volt az, úgy elszállott köddé,
bármint is történt meg, nem történik többé,
heteken át égett tüzes, forró lázban,
hogy akkora lángot még sohasem láttam,
mint amilyet szívem, akkor lángot vetett,
amije volt, érzés, hit, mindent beletett.
Gyáva volt az a szív, de parázslott nagyon,
gyávaságát, hitét meg nem tagadhatom,
de mindegy is most már, csak hamuja maradt,
ami légben szállott, az a földbe ragadt,
a ragyogó napfény mára fakult köddé,
ami volt is egykor, nincs már jelen többé,
vissza nem hozhatja azt semmi hatalom,
és, hogy visszatérne, nem is akarhatom,
és még azt is régen szétfújták a szelek.
Azóta a lélek éjben ráng, tekereg.

Tácsitá és Vimalá

Weöres olvasónapló

Szürke Henry villamoson ül,
nyitott könyv kezében,
Vimaláról, Tácsitáról olvas,
becsukja a könyvet,
hosszan néz ki elmerengve
szürke Henry szürke Dunára.

Nem lesz ő már
sem Tácsitá,
de még Vimalá sem
ebben az életben;
látó csápjai,
érző csápjai
mind elfeketedve
lehervadtak róla.

Szürke Henry nem Szürke Medve,
nem Szürke Sas, a vasszemű,
és nem is Szürke Farkas,
csak szürke,
mint a szennyes folyó,
ott, a szürke ködön túl,
a villamos ablakán kívül.

Öreg vagy

Öreg vagy immár, Jóska,
remélem, ezt belátod:
te senkinek se kellesz.

Ha gombolná az ujjad
az inget reggelente,
leszabja mind a gombot.

Ha párat lépsz is futva,
rögvest lihegni kezdesz,
kiver a vad verejték.

Ha fölmerül egy helyzet,
csak nézel egyre bambán,
ha nincsen a rutinban.

Öreg vagy immár, Jóska,
nem sok időd van hátra,
kikoptál a világból.

Vírus

Világjárvány lett a vírus.
Kígyókról jött az emberre.
Mit szól mindehhez a klérus?
Istennel nem kelne perre?

Szöges dróton nem gyűrűzik
ez sem, mint recesszió át.
Főleg, ha meg is gyűrűzik
az összes visszatérő gólyát.

Vuhan-vírus jött ez évben,
tavaly madárinfluenza,
aids, ebola, s mind az égben
sem volt megtervezve soha.

Vége lehet a világnak,
hogyha nem ma, akkor holnap.
A bajok majd szegényt rágnak,
a gazdagnak meg bókolnak.

Esik

Nem elég nagyok az esőcseppek az üvegen,
hogy lefelé induljanak.
Életemben nem volt még elég erős szerelem,
hagytam őket, hogy mind elmúljanak.

Bármilyen sebesen is megy a villamos,
a vízcseppek még csíkot sem húznak az üvegen.
Bárhogyan is veszem, szaggatóan kínos,
akárhányszor megtalált, elhagyott a szerelem.

Vannak bennünk tájak

Szeretném hinni,
vannak bennünk tájak,
amerre szabadon szárnyal a lélek.
Magammal vinni
mindent, ami fájhat,
hogy lefoszoljon a kín, amíg élek.

Végtelen pusztát
járni szakadatlan,
csak üres ég ragyog a fejünk fölött,
Megélni, most már
nem rotyog a katlan,
mert a nyugalom beleköltözött.

Szeretném hinni...
De ez lehetetlen,
amíg józan marad az ember lelke.
Nem lehet bírni,
míg marad temetetlen,
az életet, az életed szerelme.

E.E. Cummings: a total stranger one black day

(fordítás)

a total stranger one black day
knocked living the hell out of me—

who found forgiveness hard because
my(as it happened)self he was

-but now that fiend and i are such
immortal friends the other's each



Sötét éjen egy idegen
pokolba űzte az életem --

bocsánatot nem nem kapott,
mert (kiderült) ő én vagyok.

de már én, meg az az átok
vagyunk örök barátok.

2020.03.01