Föl-föl rúgott nő

Ez a versike  Szepessy Gábor alias Frady Endre versének ötlete alapján íródott. (Ha úgy tetszik: szemérmetlen lopás az ötletet tekintve)

Föl-fölrúgott nő gyepre lehullva,
kicsi futballpálya, újra, meg újra
ráesik a lányra a gömbölyű labda.
Bal lábával rúg, a kapus elkapja.

Cselez, rohan futkos előre, meg hátra.
másutt van a keze a sorfalban állva.
Az ész itt a fontos nem a hosszú haja,
szép és pontos lába az ellenfél baja.

Föl-föl rúgott nő, most érted szóljon tapsunk,
több gólt rúgjál, kérünk, mint amennyit kaptunk!
Ha vége a meccsnek, a bíró fújt mára,
jöhet a mezcsere, és szép lesz a pálya.

A háztetők fölött az ég

A háztetők fölött az ég most szürke és rideg.
Életemben nem először vagyok már sík ideg,
hiszen tudom, hogy életem most másik útra tért,
és nem keresem, így nem is lelem, mert távoli most a cél.

Vagy életünkben nincs is talán olyan, hogy távoli cél,
mert kisöpri annak képzetét a csendülő acél
fejünkből, meg a harsona, és a puskaropogás:
ha felfordulsz egy csatamezőm, azon is nyer majd más.

A háztetők fölött az égen lassan bealkonyul.
Réges-régi büszkeség mind alkonyra konyul,
Mert nincsen csak a permanens harc, és mi lenne más?
Undorító korunkra igyunk egy végső áldomást!

 

Visz a vonat

Nem tudom, merre visz a vonat,
de most utána megyek.
Vártam már éppen elég sokat,
rajban leptek a legyek,
amikor nem mozdultam semmit
évek hosszú során át.
Érdemeltem valaha ennyit?
Mikor adom meg árát?

Nem tudom, honnan jött a vonat,
de vártam reá nagyon.
Bár gondolkoztam rajta sokat,
ezt elmenni már nem hagyom,
mint ahogyan hagytam már
elmenni mellettem másokat.
Hogyha befutott, vigye hát
magával szomorúságomat,
de az lenne nagy kár,
ha elvinné minden álmomat.

Attól állt meg szíve, amitől megdobbant

                                                 Grendolf verse nyomán

 "Attól állt meg szíve, amitől megdobbant."
Hogyha ez lenne majd a fejfámra írva,
nem kéne mellette imádkoznod, sírva,
hogyan haltam meg, csak Isten tudná jobban.

Messze még a vénség, talán meg nem áll még.
Folyó partján Khárón még hiába várna,
hivatalos vagyok még pár mulatságba:
vár reám sok szépség, míg ladikba szállnék.

Hogyha majd elnyűttem minden földi bocskort,
és elfogyasztottam egy-két rocska jó bort,
s tüzes éjszakába szívem beleroppant,
akkor legyen majd a fejfámra fölírva,
hogyha a szeretőm hiányol ott sírva:
"Attól állt meg szíve, amitől megdobbant."

Bézsszín inget

Bézsszín inget álmodom magamnak.
Halovány, vékony, kockás vásznat.
Az is útját állja majd a fagynak;
az emlékek nélküled úgy fáznak.

Nyakkendőt nem kötök nyakamba:
hűvösben majd zakóm fölveszem.
Bűvölten figyelek szavadra,
ha rám mosolyogsz ma, kedvesem.

Vékonyra szőtték vászon ingemet,
ha fáznál, inkább zakóm adom.
Gombját gombolja ki két kezed,
és te vedd le rólam, angyalom!

Éljük életünk, amíg lehet
boldogan, öleljen két karom!

Bíbor köd

Egy kispárnát vágtam hozzá.
Elborított a bíbor köd.
Hogyan váltam vadállattá?
A Gonosz belém költözött.

Akkor húsz perce ordított,
s még fülemben volt szavad;
ez valómból kifordított,
s tettem, amit nem szabad.

Nagyon gyorsan lehiggadtam.
Nem találtam úgysem el.
Csak azt adtam, amit kaptam,
de tetteiért felel
az, aki megteszi őket.
Nem ment semmi körülmény:
Sose bánts gyermeket, nőket,
az élet bármily kemény!

Bivaly

Akár csak az igahúzó barom,
aki király lett pünkösd délután,
életem élni már nem akarom
tovább is ilyen szürkén és bután.

Most visszaállok önként a sorba,
húzom a szekeret egyre tovább:
nem fojtom bánatom többé borba,
legyen csak nálam más az ostobább!

Dolgozom, mint "fiúk a bányában",
hogy holnap is szelhessek kenyeret.
Rám bízhatja magát mind álmában
tovább is, aki eddig szeretett,

de szárnyalok még, tudom, az égen,
határtalan víz fölött, mint sirály,
lepereg eső, zivatar, szégyen:
leszek még újra pünkösdi király.

Végállomás

Ez itt a végállomás.
Nem megy vonat tovább.
A sínek véget érnek,
nincs tere a rétnek.

Eddig tartott az utazás,
következik a végelszámolás.
Mire fizettem jegyet?
És innen most hová megyek?

Nagy volt a befektetés,
de talán mégis kevés.
Nem tudom, mi vár még rám
gyalog megyek tovább.

Bozótban

Má' meg' a bozótot vágtam
egy évvel öregebben.
Mintha nem lenne más vágyam
ezekben a hetekben.

Agyforraló most a hőség
odakinn a földeken.
Nem lesz ebből sem nagy bőség:
ránk szakadt a förtelem.

Dolgozz inad szakadtáig!
Az adó mind elviszi.
A vezér handabandázik,
a buta meg elhiszi.

Lefölözi mindazt, amit
valaki alkotna még.
Kitömi a barátait,
a minden sem volt elég.

Nem volt másként soha még
amióta ember él:
gazdagnak áll mind a sok pénz,
és nyomorog a szegény.

Már nem fáj úgy a derekam,
pihentem egy keveset.
Kézbe veszem az ollómat,
bozótot vágni megyek.

Mert a legény gyönge esze azt hiszi...

Régi vágyam vált ma valóra végre:
Megtaláltam azt, aki szívem éke.
Ránevettem, két szeme visszanézett
lángba borulva.

Azt hiszem, tán ő az igaz szerelmem.
Más se volt még, érte, hogy tűzbe mentem
volna, és orcám odahajtva lenne
két kebelére.

Csupa lom

Nem is tudom, mit érzek.
Ez a világ csupa lom,
nincsen benne irgalom.
Ezernyi sebből vérzek.

Tudom, itt a kikelet:
rövidül az éjszaka,
érződik a föld szaga,
elűzhetném a telet.

Hadban állok

Hadakozom a Hivatallal:
ma már harmadszor megyek.
Alig győzöm erővel, dallal,
elnyelnek a papírhegyek.

Ha jogom van, nekem kell tudnom,
kötelességem behajtják.
Miért kell mindig több kört futnom?
Mindenről tudnak az akták.

Sosem elég csak nyilatkozni:
bumáska kell, s pecsét rajta.
Már le sem állok vitatkozni,
a szabály mind merev fajta.

Századszorra bebizonyítom,
a fiam húsz éve sánta,
akármihez is viszonyítom,
egy centit sem nőtt új lába.

Nem beszélt még a gyermek soha,
mégis jár az iskolába,
ez törvény adta joga, noha
papír kell, hogy a hivatal lássa.

Hadakozom a Hivatallal.
Ide kevés a jó szándék,
győzni kell cérnával, dallal,
az élet csak így ajándék.

Ősz

Hiába írom le százszor, hogy hiányzol,
el nem válhatok már többé a hiánytól.
Hiába számolom újra a sok évet,
mióta elsodort mellőlem az élet.
Hiába nézem a hegyek sörényét,
nem villantja levél homlokodnak fényét:
lehullott, megszáradt, szétfújták a szelek,
a zörgő avarban a lélek didereg,
fától fáig futna, nincs sehol sem odú,
hamar sötétedik, a lét így szomorú.
Hiába reméli, jön még majd kikelet,
de addig át kell még élni a zord telet.

A váza és a tál

A szerelem kecsesen szép, mint egy váza a polcon.
Hogyha leverted már, új nem lesz sohasem.
Házasságod olyan, mint régi, kopott levesestál.
Mára is elmosogasd: holnap is újra eszel.

Lehull a csillag

(Gastoldi: Amor Vittorioso)

Lehull a csillag az égről,
elég a tündérmesékből,
fala-lala-lala-la,
fala-lala-lala-la.

Nincsen mongoloid pöttyem,
csak az Uraltól jöttem.
fala-lala-lala-la,
fala-lala-lala-la.

El is mehetnék innen,
ha nem magyar lenne a szívem.
fala-lala-lala-la,
lala-lala-lala-la.

Nincs mit visszafizetni,
csak nyugdíjam nem lesz semmi.
fala-lala-lala-la,
fala-lala-lala-la.

Zsebedbe ragadt kézzel
nézel az országon széjjel.
fala-lala-lala-la,
fala-lala-lala-la.

Szívem is beleroppan
de dobban majd még jobban,
a Dunában, hogyha csobban
és elúszik a habokban
az egész narancs bagázs,
és nem lesz több szivatás.
fala-lala-lala-la,
fala-lala-lala-la.

Hideg van

A farkas eltörik a kanyarban,
és hogyha köpsz, hát koppan a földön.
Ilyen hideget sosem akartam
a tájon, ahol életem töltöm.

Saját melegem nem lehet elég,
hogy a szívem dobogásra bírja.
Másnak kell átadnom belső hevét,
hogy ő sugározza nekem vissza,

mert hiába mar magába foga,
vámpírt sem táplálhat saját vére,
és kevés az annyira ostoba,
ember, aki nem tudja, hogy ér-e
annyit, hogy lehessen tartóoszlopa
annak, aki támasza lesz vénségére.

Én nem vagyok költő

Én nem vagyok költő:
nincsen bennem kényszer,
hogy versbe szedjem össze,
amit más csak széjjel,
szerteszórtan, össze-vissza érez,
miközben jobbra-balra tér, ez
nekem nem hivatásom.
Ha mégis csak kiásom,
csak azért teszem,
mert nincsen elég eszem,
hogy másként mondjam el,
ami a lelkem nyomja
annak, akinek hasonló a gondja,
mint nekem, vagy netán
nincsen semmi sem,
ami örömet vagy bánatot okozna.

Újra és újra, meg ismét
rá kell ébresztenem magam,
hogy az a költői lét
tőlem mily messze van,
hiszen hiszem,
hogy élnek nálam jobbak,
akik másként,
szívhez szólóbban dalolnak,
mint én valaha is teszem.

Mindezért tehát
én nem vagyok költő,
csak szavait ritmusba, rímbe öltő
gyarló ember,
aki így kimondja azt,
amit máskülönben nem mer,
hogy nem jó az élet,
és mily sokszor félek,
hogy szebbet meg nem ismerhetünk,
mert ez az, amivel rendelkezünk,
ezt rendelte sorsunk vagy Istenünk.

Számvetés

Számot vetek, vajon
mi nő ki belőle?
Nyomor, avagy vagyon
lesz részem jövőre?

Elvetem a kettest,
elvetem a hármast.
Én vagyok a tettes,
én voltam a hátas.

Elvetettem immár
több, mint ötven évem,
bár nem vagyok cingár,
nincsen súlyos érvem,

ami magot hullajt
földben megtapadni.
Én vetettem. De majd
ki fogja aratni?

Olvasztótűz

Félbehasadt kő voltam én,
nem volt számomra már remény,
hogy valaha is egész legyek,
mint egykoron a nagy hegyek.

De jött a tűz, megolvasztott,
ércből arannyá izzított,
és most belülről ragyog,
szinte már boldog vagyok.

Az izzó láva elborít,
de ragyogása felvidít,
a pernyét majd messze fújja a szél,
amikor dalol a szenvedély.

Ha halálnemet választhatnék,
hát ilyen izzásba halhatnék!

A hetedik légy

A hetedik légy vagyok.
Napos falon száradok.
Hat másikkal vertek agyon
törlőronggyal, egy csapásra;
időm sem volt szárnyalásra,
hiányzik az élet nagyon.
Pedig nem a fejem után
mentem mindig konok-bután.

Hétszer jöttem a világra,
hétszer költöttem hiába,
s mintha volnék hét macskából,
kiknek hét bőrét lenyúzzák,
a halált mégis megússzák,
úgy éltem, amint tanácsol
a vers: másként mit se tégy,
mint hat másik magad: légy.

Nyilván nagy

Az én bűnöm nyilván nagyon nagy,
vagy nem is csak egy van belőle talán,
ha már sorsom éteknek ott hagy
a keserűség terített asztalán.

Szívemen lakomázik folyton,
csak űr marad harapásai nyomán,
de fájdalmam versekbe fojtom,
és dalolok, mint egy részeg csalogány.

Nem tudok így élni boldog életet,
hisz' tépett szívben nem pislákol remény,
csak abban bízom, lesz, aki eltemet,
és a föld majd lágy lesz nékem, nem kemény,
a halál elmossa minden bűnömet,
ha majd elhevertem végül tenyerén.

"Izgalmas sorok"

Nem érdekelnek "izgalmas sorok",
amelyeket "ízlelgetni lehet",
s ha nem érted kifejezésemet,
segíteni ezen már nem tudok;
csakis magadra vethetsz, jó komám,
bár annyit bizton elárulhatok,
a nyelv, amin e vers íródhatott,
magyar bizony, és nem pedig román.

Nem érdekelnek extra szörnyszavak.
A nyelvújító zseni sem vagyok,
arany babér fejemen nem ragyog,
anyám nyelvén fejezem ki magam.
A "lélekmocsár" szót hiányolod?
Az én ajtómon hiába zörgetsz;
szívembe kalapáccsal nem törhetsz:
fontosabbnak tartom a gondolatot.

Szarok az "izgalmas rímre". Bosszant,
bár tudom, hogy összetartja versem,
de kimondom itt, most azt is nyersen,
külcsín az, a belbecset hordozza,
s ha az ítésznek erre van gondja,
hát nem kell, olvasson többet engem!
Öröm volt szolgálatára lennem,
én írok. "Hogyanját", másnak mondja!

Ajánlás:

Herceg, amikor majd verset olvas,
formát és tartalmat nézzen, egyben!
Nem minden történik bálteremben;
vers lehet az is, amely kopottas.

Szerelmi álmok

Addigra már késő délután volt.
A Nap is leszállt a messzi hegyre,
s midőn a testét csókoltam nevetve,
arcán öröm s fény játéka táncolt.

És kacagva ránk zuhant az este.
Nem számított mérleg'lő gondolat,
két szemében láttam meg magamat,
ahogyan fölém borult a teste.

Új virágokat nyitott az éjjel.
Az ég lehűlt, de nőtt a szenvedélyünk,
 mindketten tudtuk, eddig nem éltünk,
lelkünk és testünk is eltelt kéjjel.

Ziláltan virradt reánk a hajnal,
mi még öleltük egymást kócos hajjal.

Őszi virágzás

Nézd! A diófa hogy' kivirágzott újra a kertben!
Ráragyogott az őszben is fényteli Nap.
Ágairól a termését már szinte levertem,
s szívem ez őszben lehet még boldogabb?

Nézd, hogy a napfény újra vidáman csillog!
Bár hajamat már ellepi lassan a dér,
hogy tiszta az égbolt, s rajta millió csillag,
távolabbra futott a szívből a tél.