A háztetők fölött az ég most szürke és rideg.
Életemben nem először vagyok már sík ideg,
hiszen tudom, hogy életem most másik útra tért,
és nem keresem, így nem is lelem, mert távoli most a cél.
Vagy életünkben nincs is talán olyan, hogy távoli cél,
mert kisöpri annak képzetét a csendülő acél
fejünkből, meg a harsona, és a puskaropogás:
ha felfordulsz egy csatamezőm, azon is nyer majd más.
A háztetők fölött az égen lassan bealkonyul.
Réges-régi büszkeség mind alkonyra konyul,
Mert nincsen csak a permanens harc, és mi lenne más?
Undorító korunkra igyunk egy végső áldomást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.