A gyötrelem elevenen él,
bár elvesztette kiváltó okát.
Metszőn éles, mint a fehér tél,
és dög nehéz köpeny, súlyos brokát.
Mélyen fészkel. Ott van a gyökér,
fel nem fedi titkát napvilág.
Aki belenéz szemébe, fél.
Már oka nincs, mégis lelket rág.
Talán sosem múlik többet el,
jöhet nyárra tél, napfény, eső,
kérdezheted, miért nem felel
semmi, de fogva tart egy erő:
míg megállapítod, hogy velem,
míg élek, marad a gyötrelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.