Semmit várj!

Folyton panasz,
vagy dáridó?
Fogd fel végre:
élet!
Tudod, mi a rossz,
és mi a jó.
Ne mondd az égre:
félek!

Varjak rebbennek fel

Varjak ülnek a torony peremén,
rákárognak a világra.
Már régóta nem vagyok túl serény,
a szívem is régen árva.

Csapatostul szállnak el a varjak,
ha egy meglebbenti szárnyát.
Vajon élni minek is akarjak?
Miért hordjam a lét árnyát?

Parancsolj, kérlek!

Az egyik csendben ülhet az asztalnál
nem szólva semmit arról,
ami feszíti, zavarja belül.

A másik csendben nézheti a tévét,
nem gondolva semmit arról,
hogy már régen nem örül.

Az egyik fölkelhet az asztaltól,
hogy a konyhába menjen
egy pohár italt kitölteni.

A másik kimehet ugyanoda éppen,
hogy poharát kivigye, ami
addigra már kiürült régen.

Ahogyan összetalálkoznak szépen,
mindketten visszalépnek:
Tessék! Csak parancsolj, kérlek!

Bűnös vagyok

Bűnös vagyok én, hiszem.
Bűnöm súlya földre nyom,
amint magammal viszem
mindenhová vállamon.

Bűnömet nem ismerem.
Talán csak annyi: élek.
Ezt adtad, ó, Istenem!
Csak erre jó az élet?

De, bűnös vagyok, tudom,
és már nem lesz bocsánat.
Szorítsam magam nagyon,
vagy nyissam ki sikolyra?

Kigaliba ment

A szerelmem Kigaliba ment
a holtak menete élén.
A szerelmem elment Kigaliba.
Láttam menetelni a CNN-en, a tévén,
hogyan gyalogolt utána a halottak hada.

A szerelmem Kigaliba ment a holtak menete élén.
A szerelmem elment, engem itt hagyott.
A szerelmem soha nem volt túl bátor, sem félénk.
Ő holtakat vezet, Kigaliba, és én élő vagyok.

A szerelmem nem jön vissza élve;
senki sem jött haza még Kigaliból.
Tudomásul veszem. Nem sírva, nem félve
nézem majd a CNN-t, amikor majd a holtakról szól.

Tükrök

A young mademoiselle imitates the monkey.
The monkey imitates a young mademoiselle.
The young mademoiselle imitates a monkey
as the monkey imitates the young mademoiselle.

Some cats on the road are pressed in the asphalt.
Some asphalt of the road is presssed in the cat.
Some asphalt was pressed in a cat on the road.
A road was pressed on the cat in the asphalt.

Look at yourself in mirror like your mirror will look at you.
Drawing a hand which draws the drawing hand.

A young mademoiselle imitates some monkey now.

*

A fiatal hölgy egy majmot utánoz.
Egy majom utánoz egy fiatal hölgyet.
Egy fiatal hölgy majmot utánoz,
ahogy a majom egy fiatal hölgyet utánoz.

Egy macskát az úton aszfaltba préseltek.
Aszfalt préselődött az úton a macskába.
Az úton aszfaltot préseltek macskára.
Utat préseltek a macskán át aszfaltba.

Tükörben nézed, hogy a tükörképed
a tükörben nézi tükörképeit.

Rajzolj egy kezet, amely kezedet rajzolja!

Egy fiatal hölgy most majmot utánoz.

Szárszót elkerülöm

Nem megyek Szárszóra.
Nem jöhet az óra,
hogy én oda menjek.
Abszolút ki van zárva,
ha szívem pokolra kerget,
sem lehetek olyan árva;
sincsen az a helyzet,
nem leszek olyan ostoba,
hogy Szárszóra menjek. Soha!

Álomtemető

Mélyre temetni az álmot mindig a nappali fényben!
Hogyha az éjszaka jő, úgyis a színre tör az.

Csillagokon innen

Látod, végül is túléltelek téged.
Nem dicsekszem vele, nem panaszolom,
de ne hidd azt, hogy az élet nem éget!
Hogy megszülettem, az az örök fájdalom.

Amin jár az agyam, leírtad már régen:
mindenki csalódik, akit anya szült,
hiába ballag, mint csillag az égen,
ha a külső világ sivatagra hűlt.

Nincsen mégis, csak keserves sötét,
fénylő pászma benne csak ritkán akad,
és az a boldog, aki ihatja sörét,
és néha leveri a száraz sarat.
Csillagokon túl bár a Semmi sincsen,
te mégis a mindenhez mérted magad.

Szúr a szív

Gonosz, aljas, ostobát szolgáltam
sok éven át engedelmesen,
most csak nézem halálra váltan,
hogy mivé is lett az életem.

Hogy élni kell, és te csak csavar vagy
a gépezetben, nem segít,
hiába mondod magadnak halkan,
nem ártok senkinek, az istenit!

A szolga olyan, akár az úr:
gonosz, ostoba, erkölcstelen.
Ébren vagyok. Ezért is szúr
a szív sötét, álmatlan éjeken.

Mi lenne fontosabb?

Legszívesebben arról írnál,
amire nem akarsz emlékezni,
mert úgy vagy vele, mint a róka,
amely csapóvasba lépett,
és hogy ott ne vesszen,
hát lerágta a lábát,
és bár régen begyógyulhatott volna a seb,
de ő állandóan körbenyalogatja,
talán, hogy a hiányt tegye elviselhetőbbé,
ezért aztán újra-meg újra vérezni kezd,
és ő szinte perverz élvezetét is leli
a felszakadt seb sajgásában.

És úgy is vagy vele,
mint aki egy hegycsúcson áll,
magasan a felhők fölött,
az ég hihetetlenül kék színű,
de az élesen metsző levegőn át
még a csillagok is látszanak,
bár a Nap fent van,
a háta mögül süt,
megvilágítja a felhők tetejét,
amitől gomolygó, fehér sörhabjuk
pirosassá válik,
és egy felhőablakon át
megvilágít egy darab Földet is,
rajta egyszerre látni
a szántóföldek vetéstábláit,
az erdőket,
a szakaszonként nyílegyenes vasutakat
és utakat a vizek ezüstösen csillanó foltjai között,
a gyárakkal övezett városokat,
amelyek utcáin millió apró hangya-
ember nyüzsög, miniatűr
autók rohangálnak, vagy araszolnak,
és élesen látszik egy ház,
amelyet megvilágít a legfényesebb fénypászma
az egyik faluszéli út erdőn átvezető szakaszán,
amelyet télen szinte járhatatlanná tesz a hó,
és a ház körül az irtás-szerű csemete kert,
amely az útról csak alig-alig látható,
és a ház ablakára is rálátni, pedig
az észak felé néz, az irtás felé,
neki meg ferdén, a háta mögül süt a Nap.

És úgy is vagy ezzel a képpel,
mint a perzsa miniatűr festők,
akik az egész földi világot megpróbálták
belefesteni abba a pár négyzetcentiméternyi
képbe, amelynek a könyvben helye jutott
a sokkal súlyosabb és veretesebb szöveg között.

Pedig mi lenne más fontosabb,
mint a szív legmélyebb üregeibe
a fondor magány mellé elrejtett
egész világ?

A tavaszhozóhoz

Nádszál a termete,
telt, piros az ajka.
Rakott szoknya libben,
mellény feszül rajta.

Haja vállát éri,
benne piros szalag.
Ha mondom, sem érti,
mennyire vártalak!

A télből tavasz lett,
te hoztad magaddal.
Bátor volt ez a tett.
Szél játsszon hajaddal!

Csendes a délelőtt

Kopott téglafalak, vakolatlan életek,
történelemmel szembe dőlő, rozsdás rabok.
Tört üvegű, vagy befalazott vakablakok,
járdaszélen, bádogedényben hűlő ételek.

Minden másodpercben háromezer ég veled,
de mi többé aztán sohasem leszünk rabok,
alacsonyan, füstködön át fénylenek a napok.
Fakók a nyarak, és füstmocskosak a telek.

Szomorú dalocskák tizenhárom szótagban,
lelkesítő, hagymázas démon-szövegek.
Kábelcsatornák sugározzák, mit akartam
a fákról, amelyek nem élik túl a telet.
A Liget fekete paravánnal takartan.
Van valaki, akinek itt még ember hihet?

A lépcső alján

A lépcső mindig ott marad,
hiába porladt el a láb.
Az emlékektől védd magad,
ha rálépni muszáj.

Miért hiányzik a hópehely?
Ha már nem értenéd,
jó úton jársz. De ennyi, hej!
még nem lesz elég.

Ha a korlát hűlt helye
sem lesz már ismerős,
mondhatod, hogy ég vele.
Addig maradj erős!

Tisztáson, patakparton

Nézem a fák taraját, felhőket az égen.
Mily üres is, bár mennyire telt ez a táj!
Nincs már ott, ami benne fogott meg régen.
Kiürült szépsége most szinte fáj.

A vízre nézek a lábam előtt a patakban.
Csacsogó színén élesen csillan a fény.
Autógumi, pléhdoboz, úszik a habban.
Mocsok a világ. Élhetetlen, ez tény.

Belül és kint is szétesik végül minden.
Soha sem épül fel a vágyott rend,
amit nem jelképez más, csak Isten.
Marad a káosz örökre kint és bent.

De másból nem, csak ennyiből áll az élet:
vergődni egyre, szakadatlanul,
és soha sem lesz másként attól félek,
hiszen az ember még magától sem tanul.

Rend van

Edény a szárítóban.
A konyhakő feltörölve.
A víz bekészítve.
A levél a kredenc sarkán.
Minden elrendezve
éjszakára.

Árvíz

Ma úszik a lakás
egy centi vastagon.
Ne legyen nagy csapás,
a lét lapátolom.

Előszobámba folyt,
megállt küszöbömön.
Hát, nem hozott mosolyt,
dühöm nem köszönöm.

Egy óra bánja már,
végül elkergetem.
Mint egy sereg tatár,
Majd' megáll az eszem.

Tanítás

Hogyha jó vagy: az szerencse.
Hogyha nem: a bűnöd az;
az ember így van teremtve.
Ki mondta, hogy a lét igaz?

Ha sikerül, áldd a létet!
Ha nem, ostorozd magad!
Az ítélet néha téved.
Poklodban meg hely akad.

Amit érdemel

A vágy, bizony, veled marad,
ha a készség messze szállt,
hiába győzködöd magad,
hogy elmúlt már a nyár.

Nyugodna végre el a szív!
Ne hullna érte könny,
hogy táncra már a halál hív!
Amit érdemel: közöny.

És mégis: a vágy megmarad,
hogy élni volna jó,
hiába győzködöd magad,
hogy elment minden hajó,

De ha kétség, vagy ha félelem
támadna, mint a szörny,
hogy mit sem ért így életem,
amit érdemel: közöny

Ha leszáll a csészealj

Ha a házam előtt a földre leszáll
egy repülő csészealj,
lehet éjjel, vagy akár ködös a táj,
én felkiáltok: Jaj,
hát mégis igaz, hogy léteznek
az ufonauták,
hiszen jól látom, hogy véreznek
tőlük a kopasz fák!

A fákról már tudom, hogy nem szeretik
a repülő gépeket,
mert azok nem magukkal viszik,
de hozzák a szelet,
ami, ha erős, megtördeli
a faágakat,
s lehet a fa bármilyen deli,
azután elszáradhat.

De azok az ufonauták
soha nem jönnek el;
ezek biztosan olyan buták,
azt mondják, nem érdekel,
hogy azon a bolygón az a hominida
rólunk miket is ír
(igaz, már az is egy csoda,
hogy létezni bír).

Kockaköveken

Egybefonódnak a lábam előtt a kockák,
íveket rajzolnak le a talpam alatt.
Szürkésségüket egykor a kőfejtőből hozták -
a hegyből mára a bányaüreg maradt.

Koppan a láb a kockakövön, vagy csosszan,
a csendben a lépéshang is messzire száll.
Múltba merülni nem érdemes este se hosszan,
bár már nem egyenes, mint volt egykor a váll.

Nézd! A bazalt belső ásvány-szövedéke,
sűrű, jó tömör, ám a kő felszíne kopott.
Sok csiszolás nem ért. Maradtam érdes.
Az, ami ért, rég múlt. Elhagyott.

Hatvankettő

Hatvankét éves lettem én.
Teszek rá, hogy e földtekén
mennyi idő várhat rám,
hányszor eszem meg vacsorám.

Hatvankét év a múltba ment,
csak sara maradt idebent.
A füstbe szállt, a múltba mind,
a semmi az, ami rám tekint.

Pedig volt minden, ami kell.
Volt szerelem, némi siker,
volt kudarc, volt meló is, sok,
éjek, fényes nappalok.

Hatvankét év. De semmi az:
az ember még szinte kamasz.
Álmok élnek, vágyak belül,
egy jó szónak most is örül.

De páncél nőtt, és lepereg,
ha belerúgsz, a földbe vered;
ha támadod, mert indulat fűt,
hát vissza majd doronggal üt.

Hatvankét év a víz alatt,
és mások fognak halakat,
hálóval, állva csónakon.
Őket mind csókoltatom.

Hatvankét év. Nem nagy ügy,
ha nyílik még a fákon rügy.
Amíg még újra lesz tavasz,
jöhet még. Köszönök: szevasz!

A sötétség teste

Korom az este.
A sötétség teste,
mint rákos daganat, terjed.
Hogyan is merjed
fénylővé változtatni?

Te vagy az áldozat, mi?
Szíved hiába gerjed;
fejed, fekete falba verjed,
csak zúg az a beste.
Nő a sötétség teste.

Istennő

Kezek, karok, vagy tizenöt,
mint egy Siva, de nem pusztít: teremt,
mindent, ami fenntart, és ide köt.
Gyereket, otthont, kint, és bent.

Van, hogy akár egy Zeus,
csupa villám; szórja szerteszét;
dörög, mint ég, mint távolsági busz.
Vigyázz, rejtőzz! Figyeld szemét!

Mint dalos Aphrodité körül csobbanó tó,
vesz körül; mint Vishnu, tart;
és szövi fonalad, mint Klothó.
Tóból nyúl ki, kezében a kard.

A költő legyen fiatal!

Az írjon csak verset, aki fiatal,
aki előtt ott az egész élet,
hátra van még számára a kudarc, diadal,
javíthatja hibáját, ha téved!

Kit érdekel avítt vers, poros, régi,
a bölcsesség, ha föld alól szól?
Újabb hang kell! Mindig merész, égi,
arra majd a lélek válaszol.

Öreg ember ne írjon többé verset!
Nincsen semmi, ami elmondható.
Tapasztalat? Por és lom, amit szerzett;
tegnap volt friss. Ma olvad a hó.

Táncterem tükör nélkül

Elhalványul már a tükör,
szertefoszlik a múlt.
Táncos izomláz rég nem gyötör,
a múlt ködébe hullt.

A tükörfal lemeszelve.
Táncolni? Minek?
Lépést rontani kinek van kedve?
És senki sem érti meg.

Nem üres a terem. A sok mozdulat
mind a levegőbe fagyott.
De a tükör nem más, csak gondolat.
Elment. Itt hagyott.