Nézem a fák taraját, felhőket az égen.
Mily üres is, bár mennyire telt ez a táj!
Nincs már ott, ami benne fogott meg régen.
Kiürült szépsége most szinte fáj.
A vízre nézek a lábam előtt a patakban.
Csacsogó színén élesen csillan a fény.
Autógumi, pléhdoboz, úszik a habban.
Mocsok a világ. Élhetetlen, ez tény.
Belül és kint is szétesik végül minden.
Soha sem épül fel a vágyott rend,
amit nem jelképez más, csak Isten.
Marad a káosz örökre kint és bent.
De másból nem, csak ennyiből áll az élet:
vergődni egyre, szakadatlanul,
és soha sem lesz másként attól félek,
hiszen az ember még magától sem tanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.