2019. február 15., péntek

Tisztáson, patakparton

Nézem a fák taraját, felhőket az égen.
Mily üres is, bár mennyire telt ez a táj!
Nincs már ott, ami benne fogott meg régen.
Kiürült szépsége most szinte fáj.

A vízre nézek a lábam előtt a patakban.
Csacsogó színén élesen csillan a fény.
Autógumi, pléhdoboz, úszik a habban.
Mocsok a világ. Élhetetlen, ez tény.

Belül és kint is szétesik végül minden.
Soha sem épül fel a vágyott rend,
amit nem jelképez más, csak Isten.
Marad a káosz örökre kint és bent.

De másból nem, csak ennyiből áll az élet:
vergődni egyre, szakadatlanul,
és soha sem lesz másként attól félek,
hiszen az ember még magától sem tanul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.