amire nem akarsz emlékezni,
mert úgy vagy vele, mint a róka,
amely csapóvasba lépett,
és hogy ott ne vesszen,
hát lerágta a lábát,
és bár régen begyógyulhatott volna a seb,
de ő állandóan körbenyalogatja,
talán, hogy a hiányt tegye elviselhetőbbé,
ezért aztán újra-meg újra vérezni kezd,
és ő szinte perverz élvezetét is leli
a felszakadt seb sajgásában.
És úgy is vagy vele,
mint aki egy hegycsúcson áll,
magasan a felhők fölött,
az ég hihetetlenül kék színű,
de az élesen metsző levegőn át
még a csillagok is látszanak,
bár a Nap fent van,
a háta mögül süt,
megvilágítja a felhők tetejét,
amitől gomolygó, fehér sörhabjuk
pirosassá válik,
és egy felhőablakon át
megvilágít egy darab Földet is,
rajta egyszerre látni
a szántóföldek vetéstábláit,
az erdőket,
a szakaszonként nyílegyenes vasutakat
és utakat a vizek ezüstösen csillanó foltjai között,
a gyárakkal övezett városokat,
amelyek utcáin millió apró hangya-
ember nyüzsög, miniatűr
autók rohangálnak, vagy araszolnak,
és élesen látszik egy ház,
amelyet megvilágít a legfényesebb fénypászma
az egyik faluszéli út erdőn átvezető szakaszán,
amelyet télen szinte járhatatlanná tesz a hó,
és a ház körül az irtás-szerű csemete kert,
amely az útról csak alig-alig látható,
és a ház ablakára is rálátni, pedig
az észak felé néz, az irtás felé,
neki meg ferdén, a háta mögül süt a Nap.
És úgy is vagy ezzel a képpel,
mint a perzsa miniatűr festők,
akik az egész földi világot megpróbálták
belefesteni abba a pár négyzetcentiméternyi
képbe, amelynek a könyvben helye jutott
a sokkal súlyosabb és veretesebb szöveg között.
Pedig mi lenne más fontosabb,
mint a szív legmélyebb üregeibe
a fondor magány mellé elrejtett
egész világ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.