Semmi rossz

Semmi más rossz nem történt velem,
csak megszülettem, és azóta élek.
Bárhogyan is nézem életem:
darabokra hullik szét a lélek.

Semmi más rossz nem történt velem,
csak eldőlök, mint fél disznó az ólban.
A másik felem már nem keresem.
Végül majd padlót fogok, és jól van.

Semmi más rossz nem történt velem,
hídon álltam zord folyók fölött
átlátni zavaros vizeken.
Egy kéz minden éjjel belelökött.

Döghús

Döghúst csipked a varjú az úton.
Elütött macska teteme lehet.
Örül, vidám az ingyen húson.
Fölnéz, meglátja figyelő szemed.

Ennyi jut. Most mit bámulod?
Én nyersen, te megsütve eszed,
szerencsés vagy, jól megy a sorod.
De megérted, ha van csöppnyi eszed.

Hátra tekint. A fákon verebek ülnek,
hátha jut még egy kis maradék,
távolabb meg újabb varjak gyűlnek.
Ennyiüknek egy dög nem elég.

63. Henry féli a rémeket

Kaszáspókok, kacskalábú férgek!
Mérges kígyók, denevér, tüszős!
Én tőletek oly félelemben élek,
a rettegésből kaporszakállam nő.

Ti mindannyian nemes lelkekből éltek:
csak szívjátok az életnedveket.
S ha éji rém jő, ti sohasem féltek,
hisz rémek vagytok, hogy majd eltemet.

De itt vagyok én, kinek cseppnyi lelke
retteg, gunnyaszt félelem-teli,
hogy éjidőn egy rém, nem vicces, kerge,
testemből csak úgy kikergeti.

Lehet hogy csak a meghasonlott elme
űz teremtve rémes szörnyeket,
de félek, hogy félelmeimet keverve
egy éjen lepiszkolom a szőnyeget.

Kesergő a vonaton

Késő este az állomáson
elméláztam egy látomáson,
míg vártam, hogy megjön vonatom.
Befutott szemből egy másik,
az mindig gyorsabb, az enyém szinte mászik,
és valaki hegedült a vonaton.
Siratót játszott keservesen.
A fülkét kereste fülem és szemem,
ahonnan a zene szólt.
Egy nyitott ablakon áradt a hegedű
szava, több, mint évszázados eredetű,
az állomás épület válaszolt.
Közben belopakodott az én vonatom,
fölszálltam rá, de még a siratót hallgatom,
fülembe zeng.
Bár elvitte a másik vonat magával,
mint a legényeket a háború dalával
a hadsereg,
de az a szomorú panaszos dallam
amíg csak meg nem haltam
mindig népemért kesereg.

Parkoló

Kinn a réten sok színes virág nyílt,
tavasztól őszig zöldellt a mező.
Egyikük sem óhajtott világhírt,
ott élt, ahova tette a rendező.

Jött egy ember nagy, fénylő kaszával,
és levágta a virágokat,l
nem törődve mások nagy bajával
elsöpörte összes álmukat.

Most a rét helyén az aszfalt izzik.
Rezeg fölötte a levegő.
Elmenekült hangya, szöcske és gyík,
kopársága szürke, leverő.

Erdősáv

Élénkzöld, és kissé nedves.
Csend van, de nem vagyunk vadonban,
halk háttérzajként ide hallik
a főút dübörgése, néha a
villamos csattogásával.
Az éjszakai esőnek egyébként szinte
alig látszik nyoma,
a földút majdnem teljesen száraz,
csak a port verte el rajta,
de a levelek és az aljnövényzet hálás:
üde, ragyogó, tavaszi zöldben pompázik.

Elhanyagolt kis erdősáv ez
cseppnyi vadon
a város közepén,
megkímélte az egykor vadul
terjeszkedő lakótelep,
és a mellette húzódó főút
másik oldalának ipari területe is.

Csend van, csak az énekes madarak:
egy pár fekete rigó és egy szarka
hangja hallatszik.
Egy fiatal lány előz meg,
sportos ruhában, walkmannal fülén
- vagy ma már valószínűbb,
hogy iphone-nal vagy mobillal -
fut át az erdőn hosszában.

Néhány éve

Pár éve még hatvan voltam.
Lassan elterülök holtan,
éveim a sors elrágta,
bár ügetés volt, nem vágta.

Valaha álltam színpadon,
de nem kínoztak kínpadon,
ej, de sokszor megalkudtam!
Mégis folytattam az utam.

Nem érdekel már a vircsaft,
érdekesebb a pörkölt-szaft,
nem könyöklök pénzért, hírért.
Talán van még, aki megért.

Már nem javulok meg soha:
maradok olyan ostoba,
mint amilyen mindig voltam,
míg ki nem fektetnek holtan.

Koszos, üres tenyérrel

A Hétlépcsősből kifelé jövet
vesztette el minden pénzét.
Ha valaki ezért lövet,
is ezt mondta volna: a pultnál
hajtotta négyrét
az utolsó húsz ezrest, és tette a zsebébe.
A bérletpénztárnál hiába kereste,
semmi nem akadt a kezébe.

Lejárt szelvénnyel pár napig
próbálkozhat még a buszon,
de a metróba már alig
jut be. Ezt meg nem úszom,
gondolta, mert messze még a fizetés.

A Hétlépcsősből kifelé jövet.
Ebben száz százalékig biztos volt.
Tenyerét nézte: üresek.
A bal közepén egy csúnya koszfolt.

Hagyom

Ahogyan az utolsó lépcsőre föllépett,
úgy esett azonnal pofára.
Csak feküdt és bambán nézett
a képére verődő sárra.

Megbotlott, vagy megszédült volna?
Vagy a lépcső csusszant előle odébb?
Nem volt, aki rászólt volna:
Hé, kelj föl, az a hely nem a tiéd!

A sár fölszáradt, majd esett megint,
de már nem bánja. Azaz nem nagyon.
Fölnéz az égre olykor, legyint:
esik. Fedelet keressek? Mindegy. Hagyom.

Nincs mit

Nincs mit írnom:
a szenvedés már véget ért,
múlt a kínom.
Megfizettem mindenért.

Nincsen immár semmi:
A semmi van.
Minek tovább menni
boldogtalan?

Konyhában

Gyúródeszka az asztalon,
fehér porral beszórva,
tálban liszt, egy kis halom,
ósdi, patronos üvegben szóda,
noha már régóta ásványvíz a menő
széndioxiddal dúsítva,
de aki ebbe belenő,
már nem áll kezére a nyers tészta.

A tűzhelyen lábos és fazék,
belőlük gőzök szállnak,
egy tálcán kis kupac húsnyesedék,
talán a pörkölésre várnak.
Most megereszti a vizet,
egy poharat tölt tele vele,
tojást vesz elő, nem tízet,
csak kettőt ver a tálba bele.

Hármat kavar a láboson,
majd a deszka fölé hajol újra,
szemén egy fátyol átoson,
pislant, elhessenti fújva,
a gyúródeszkához visszatér,
a masszát nyújtja gyúrja rajta.
Egy üvegben lekvár. Mint a vér
a színe. Otthon megfőzött fajta.

Felcserélni

Talán a szívet kéne értelemre fölcserélni.
Talán csak szívtelennek lenni kellene.
Talán csak tigrisekkel, farkasokkal kéne élni,
talán csak akkor lenne életünknek kelleme.

Talán a vers, a kép, a zene is pocsékolás csak.
Talán az összes helyes út pokolra vezet.
Talán azoknak van igazuk, akik vermet ásnak,
talán a kardot, kést kell megfogni és nem a kezet.

Vagy

talán a szívre kell az észt is mégis fölcserélni,
talán csak így lesz majd a lét megélhető.
Talán így lehetne lenni, attól sosem félni,
hogy életünk majd a halálba belenő.

Talán a létben nincs is semmi másnak jelentése,
csak a vers, a kép, a dal a lényeges.
Talán még az sem számít, hogy ki hozza végre létre,
nem számítok én se, te sem, mert nem érdekes.

Talán a léten túl a semmi mögött semmi sincsen.
Talán a létezésünk sem más, csak egy illúzió.
Talán hiába képzeled, vagy nem hiszed, hogy él az isten,
ha át nem érzed minden pillanatban, élni jó.

Egyre megy

Üres tojáshéj,
sötét üreg.
Fekete terem-mély,
füst színű üveg.

Cseppkőbarlang mélye
kivilágítatlanul.
Nem kérded, hogy éj-e.
Az ember nem tanul.

Szürkület. A hajnal?
Vagy a Nap lemegy?
Nem hiányzik jóban, bajban,
csak az egy, meg egy.

Kilőni

Hazudozik újság, tévé,
mind Orbáné, nem a népé.
Terjesztenek hazugságot
jeles bolsevik brigádok.

A KISZ titkár nagyon örül,
bár az államkassza ürül,
zsebébe gurul a garas.
Ó meg egyre dagad: hasas.

Mázsán felül van a súlya,
amit lát, azt mind lenyúlja,
mindegy neki a nyár, a tél.
Nyakát már nem bírná kötél.

Reaktort vesz nyugdíj-pénzen,
rég nincs eszén már egészen,
támogatja az agresszort
(dugnának bele kompresszort).

Komcsi volt ő is, mint apja,
libsiként társát szívatta,
most meg szarvaslőni küldi.
Pedig őt kéne kilőni.

Fel a Holdra, vagy messzebbre.

Hétfő este

Nyomott terítő gyümölcskosárral.
Vonalai közt itt-ott láda is akad.
Rajta tányér, vörös bor fél pohárral.
Ujja a terítő rácsain szalad.

Elmegy a peremig, ott fordul vissza,
aztán kezdi elölről megint.
A pohár nem fogy, a bort nem issza.
Az ablakon kinéz, és legyint.

A percek egyre hangosabban telnek.
Húsvét elmúlt, hétfőjének estje vár.
Szél. Az ágak az ablakon ütemet vernek.
A fákon csicsereg néhány madár.

Csend legyen!

Hallgattassa már el azt a gyereket!
Milyen szörnyű ez az ember!
Hogy' gondolja, utazni így hogy lehet?
Nézzék, hogy ez mit nem mer?

A gyerek meg minek ordít?
Adjon neki egy nyaklevest!
Az ember hátat mégsem fordít,
de ezt bírni már nem lehet.

Nézzék! A fülét befogja!
Üvölt, majdnem belekékül!
És a haja: szénaboglya!
Mindenki halálra rémül.

Gyere, fiam, most leszállunk!
Hagyjuk itt a sok jóembert!
Ezután majd gyalog járunk.
Segíteni egyik sem mert.

Ne bízd el magad!

Ha áramot vezetnek testedbe,
te is összehugyozod, összeszarod magad.
Attól, hogy ezt eddig senki nem tette,
még nem biztos, hogy mindig így is marad.

Aki a vöröset narancsra festette,
mindenesetre egészen jó úton halad.
Eszmetársai közül volt már, aki megtette,
úgyhogy azért oly nagyon ne bízd el magad!

Kat. edrál is

Szóda, rabok, mint(h)a fal,
leom, lotte, tőszer, kezet,
porral, kever veha-muval.
Vajon, kinyújt hatkezet?

Avíz köp. Őkszá jántűz.
Őmliklán gola te tő.
Ko, romés, füst, mes zee lűz;
vízforr, iz zika Le! vegő.

Rom ok. Mi ért? Kérd Ő Jelek.
Bűn a sok, ez büntet? és?
Merre tovább? Én véd jelek?
A hit elég? Vagy kevés?

Miasszonyunk

Tört üvegcserép a földre vetve,
s lángözön lobog a rőt falak fölött,
felcsap a tetőszerkezetre.
A pokol a Földre költözött.

Kormos, csonka falak,
mint atomtámadás után.
A katedrálisban salak.
Az ember csak néz bután.

Hiányra hangszerelve

Nem tett velem semmit,
és mégis a zombi-lét
fél évtizede már.

Szürke ködben lenni,
napra múlik hét;
a vége a halál.

Hangleplek a fülben,
függöny az agy előtt,
sztázisban értelmetlenül

heverni földön, fűben,
tornyot, amint ledől,
nézni. Csak a csend hegedül.

A lét zenemű
hiányra hangszerelve.
Ha nincs hegedű,
céltalan az elme,
üres minden akkord
ha nincs szerelme.

Hogy elrohannak a fák!

Hogy szaladnak messze a fák előlem,
mintha lábuk volna! A nagy sietség
arra ébreszt, hogy hiba lenne bennem,
fákat ijesztő.

Táncoló fát én csak az éji fényben
láttam eddig, mintha egy álom égne,
forgolódván éjjeli szenvedésben,
bent, a fejemben.

S most a fák mind messzire elrohannak,
hogyha látnak jönni a parkba reggel,
mintha fejszét fogna a két kezem, vagy
bősz tüzem égne.

Míg új

Míg új a szerelem,
nem kell semmi más:
csak legyél te velem,
égető lángolás.

Míg új a szerelem,
felhőkön lép a láb,
sétálok egeken,
nem adom alább.

Ragyog a jövő,
messze a szelemen,
tágul a tüdő,
míg új a szerelem.

Nem nagy ügy

Költőnek lenni nem nagy dolog.
Én folyton arra gondolok,
hogy embernek lenni igen kemény.
Ezért van ilyen sok költemény.

Van, amin fejed hiába töröd
a gond és az öröm is marad örök.
De hogyha versben mondod el,
az megoldásnak is megfelel.

Nem ismételhető

Ezernyi életet megélhetünk,
a könyv, a film mind meghatározott.
De hogyha az egyben eltévedünk,
nem tudható, hogy mi vár ránk majd ott.

Ezernyi létet újraélhetek
elölről, nem változik meg semmi:
már tudom, majd mikor leszek beteg,
honnan, hová, és miért kell menni.

Csak egy az élet, hogy nem láthatom,
a most következő lapon mi vár,
hogy túl a mágián, varázslaton
lesz szép a lap, vagy szürke, és sivár
marad a hátralévő könyv nekem.
Nem ismételhető az életem.

Olyan korban

Én olyan korban éltem,
hogy telefonon morgott a szegény,
pénzért, piacon volt vásárolható az erény,
és a tisztességet a szobaszám mérte.
Ha szól valaki, hülyének nézték érte.

Én olyan korban éltem,
ahol a rablás volt szabad,
és bármit szóltál, nem hallották szavad,
ahol szabadságodat szöges drót védte,
és aki nem dolgozott, az kapott pénzt érte.

Én olyan korban éltem,
amikor a szabadság szó mocskos volt,
az emberek többsége nem élő volt, hanem holt,
amikor fellöktek az utcán gyereket, öreget,
és senkit nem érdekelt, hogy szeret, vagy nem szeret.

Én olyan korban éltem,
ahol a törpe lett a mérce,
aki egy fejjel magasabb volt, lefejezték érte,
ahol a tudást dekagrammra mérték,
és a vezérhűség lett a hazafias érték.

Én olyan korban éltem,
ahol visszafelé folytak a folyók,
tobzódtak hitványok, rejtőzködtek a jók,
ahol a épültek új sportpályák és templomok,
és szemétre került az egészség és hit, mint lomok.

Én olyan korban éltem,
amikor folyton fújt a szembe szél,
visszacsapta arcodba, mit beszéltél,
de vastag bőröd meg sem rezzent tőle.
Az embernek az arca lett legvastagabb bőre.

Én olyan korban éltem,
hogy sok volt a könyv, és kevés az olvasó,
cipőt, ivóvizet tett tönkre az utcákon a só,
távollátó készülékeken át a mocsok áradt,
és mindegy volt, beszélsz, vagy befogod a szádat.

Én olyan korban éltem,
ahol idióták mondták meg a népnek a tutit,
ha pénz volt benne, nem számított, hogy öl és butít,
ahol emberek menekültek a halál elől újra,
mások távolról nézték, ijedezve, összebújva.

Én olyan korban éltem,
ahol egyre több volt az ember,
száma csak nőtt, és melegebb lett a tenger,
a levegőbe pumpálta millió évek füstjét,
de semmi nem érdekelte, míg meg nem találta ezüstjét.

Én olyan korban éltem...
de mit szaporítsam tovább a szót?
Attól soha nem féltem, hogy ha megkérdem az olvasót,
nem mondja el helyettem jobban, amit én gondolok.
Olyan korban éltem, ahol igazat mondani nem egyszerű dolog.

Fekete gödörben

Másra nézett két kék szemed este.
Fekete gödörbe vagyok esve.
Nem hiszem, hogy valaha kimászok:
csúszós, meredek falú az árok.

Kacor villan csizma szárból. Félek,
mire lépsz, már elillan az élet,
kés nyele áll ki a szívből mereven.
Sokszor, bizony, halálos a szerelem.

Bíró uram! Jól nézzen meg engem!
Pokolra került már az én lelkem.
Tehetik a nyakamra a kötelet,
már régen elvesztettem életemet.

Villám csattan, menny dörög, de némán.
Már nem lesz hatása semmi énrám.
Fejem fölött éjfélt üt az óra.
Holnap reggel visznek a bitóra.

Sötétbe meredve

Szaruhártyámon bogár lépked:
élethosszan csak egyedül.
habár a sors nem rángat, tépked,
fülembe a magány hegedül.

Próbáltam én a titkos nyelvet:
mosolyt, amelyre szív derül,
amíg az idő árja nem kerget,
hátha nem maradsz egyedül.

Most bősz sötétben évek óta
meredten bámulom a plafont.
Fülemben a csikorgó nóta,
azon túl a csend mindent befont.

Szaruhártyámra bogár téved.
Hogyan veszthettelek el téged?

Feneketlenül

Tiszta kék most az ég,
nem hordoz felleget.
A sima tó vizén
két torony integet.

Tóparton ring a nád.
Noha szél lengeti,
barna, buga-fejét
magasra felveti.

Korlát a víz körül.
Öreg fűz-lomb alatt
egy kőmellvéd tövén
a pad még ott maradt.

Bár tovább ballagok,
emléked elviszem.
s a nádét a tavon.
Szeretlek még, hiszem.

Azt gondolnád

Azt gondolnád,
oly sok minden van belül,
csak a csapot kell megnyitni,
és majd mind kiárad.

Aztán csak meredsz a fehér papírra,
és az visszamered rád.

Két kérdés

Miért szeressek bárkit is,
ha senki nem szeret?
Miért ne szeressek akárkit is,
hisz' senki sem szeret?

Oszlopfőn

Oszlopfőn állni, mint Simeon,
valóban ott élni,
talpalatnyi helyen.
Nem, hogy messziről lássanak,
csodáljanak-szörnyülködjenek,
hanem, hogy világom
összefogott legyen.

Szembesülés

Azzal szembesülsz, hogy nem volt erőd is elhagy,
és eszedet csak a rutinnal pótolhatod.
Vízszintesen, fekve, vagy ülve még csak elvagy,
de újat ne várj! A holnap nem a te napod.

Még ma is szép az erdő mindegyik tavasszal,
bár zsongását elnyomja már a zaj fejedben,
levegőd sokszor rövidebb egy-két arasszal,
és egy új kihívástól szíved már megretten.

Be nem vallod még, de már túlélésre játszol:
nem szívesen fogadsz el új feladatokat,
van, amiben kintről szaktekintélynek látszol,
de szemétdombon sem igazgatsz kakasokat.

És az a csengés! Lassan szinte folyamatos,
a fejben és fülben, mint ég, ha dörög, távol.
A világ nem három dimenziós már: lapos,
és nagyon ritka, hpgy megvakulsz a pipától.

Egy Tranströmer-haikura

Kint a forgalom:
főútra néz az ablak.
Nincs orchideám.

Marad-e az átok?

Incselkedett az én szívem
más szívével szépen,
gondját-baját elégette
a nagy fényességben.

Mindenkit meghívott volna
örömlakomára,
elvesztette minden hitét
aztán nemsokára.

Kerék alá került, esett
sötét, mély verembe,
olyan éjjel sose jöjjön
többé közelembe!

Férgek ették eltemetve,
földben fekve, némán,
nem volt neki semmi kedve,
hogy ügyeljen énrám.

Dűnék között egyedül jár
homoksivatagban,
de az időt nem feledem,
amit érte kaptam.

Égre néz, és két szememmel
szürke eget látok.
Földerül a hajnal benne,
vagy marad az átok?