Rozé

Egy kicsit spicyt, mint vén voyeurnek,
nosztalgiára valót
keresgetek, talán meg nem rónak,
hogy kerülöm a valót,
hisz' mennyi lehet még hátra nékem,
ha túl is élem -- minek?
Többé már nem forr, zubog a vérem;
és a világ nagyon hideg.

Így hát mackófelsőbe öltözöm,
és rozét majszolgatok,
pár korty után jöhet a vízözön.
Én már minek lázadok?
Lázadjanak fiam, lányaim majd,
no meg a két unokám!
Nekem ma már túl tömör lett a sajt,
bár van, amit tudok ám!

Mire megtanultam, a bor maradt,
jobbára vörös, rozé,
az édes, fehér ritkán, mert ragad,
az marad a lányoké.
Orvos mondja: ne igyál már, Józsi!
Azt se? Hát minek éljek?
Ön tuti, nem falura valósi.
Én sem. De húz a lélek.

No, nem oda, bár próbáltam párszor
a földet. Tán a föld alá.
Sötét éjeken néha már átszól
a falon, "ne add alább!"
valami, leginkább saját magam,
hisz szellemben nem hiszek,
bár régi fafejem már odavan.
Tüzet, hiszem, nem viszek,

ha hozni nem is hozok tán újat,
hisz kialudt parazsam.
Hogy sorsommal húztam ujjat,
holttá csípett darazsam.
Mily gagyi rím! És a rím is: minek?
Már csapong, szinte szétszalad eszem.
Tompán fénylenek fejemben váltók és sínek.
Ma este már csak iszom, nem eszem.