Örök pillanat

                                                         Marno János: Ég, egész, egész; ÉS, 2018. júl. 8

Egy falnál állok

szemem kék égre vetve.

Sortűzre várok.

 

Sötét madarak a jobb felső sarokban

Párban repülnek.
Fekete árnyak
sárgásbarna hátterén
a sivatagi tájnak.

Nincsen más díszlet,
csak betűk sora
a kopár föld felett.
Termő nem lesz soha.

Jobb felső sarkában
kifelé szállnak
az ablak által
a kimetszett tájnak.

Utánuk semmi,
csak betű marad.
Fekete, barna.
Olvasd magad!

Mások dalaiból

Engem miért is ne érdekelne,
más hogyan ír, miről olvasott,
holnapután mit is énekelne?
Hisz' talán én is költő vagyok.

Miért is ne olvashatnék róla,
hogyan gondolják más tájakon,
mily sokszínű hangon szól a nóta,
ha szívbe mar öröm, fájdalom,

mit dalolnak viharban hajósok,
bányászok sötétben, föld alatt,
öröm, ha kevés, bánat, ha jó sok,
munka, ha áll, vagy ha jól haladt?

És ha rátalálok egypár ily dalra,
amely megragad, fogja szívem,
miért ne adnám fejemet arra,
hogy magamon szűrve adjam át híven?

Jelek

A Hold vérvörösen kelt az az égre.
Három új kötet került ma polcra,
gránátalma-mag pottyant a porba,
fáradt  árnyék kúszott fal tövére.

Virágcseréppel díszített ablak
vet fénypászmát homályra hiába.
Öreg kandúr szemevillanása
jelzi: figyelj! Most nyugton nem hagylak.

És az árnyék mintha vastagodna;
szürkén szilárdul meg minden kőben.
Nincsen híd, hogy átvezessen rajta.

Csipkebogyó lángja izzik rőten:
végigcsordul rajta a Hold vére.
Gránátalma-fák nőnek az égre.

Nevetős szeretőm volt

Szeretőm nevetős kislány volt,
most érett asszony is lehet már,
s nem esett rajta sohasem folt.

Szeme, mint ékkő ragyogott rám,
nincs, ahol kapható, olyan bolt.
Izzott, mint két gyertya a fán.

Telefon, sms rég nem szól,
csendes a facebook, az internet.
Nem hallottam meg az intelmet,
most csöndes a lét a magánytól.

Lehet, hogy van, aki kinevet:
Mondd, mit is várhattál te mástól,
hisz' helyzeted jól behatárol;
mi más lehetett a kimenet?

Szeretőm nevetős kislány volt.
Ma érett asszony is lehet már.
Nem esett rajta sohasem folt.
Mint a madár, ma szabadon száll.

Első hó

Mint folyón sodródni az árral éjjel,
villamossal esteli útra keltem.
Csillogó fák közt visz a Nagykörúton
végig az estben.

Hóesésben lágyul e szürke város.
Millió szám szállnak a csöppnyi pelyhek,
már az utcán is csupa hó az aszfalt,
s csúszik a járda.


Földi szépség, égi a származása.
Fenti kékség vált ma a szürkeségre,
s, ím, a hóval fedte le városunknak
szellemi szennyét.


* 
Tiszta felszín csillog az esti fényben.
Hólepelben szellemi szenny se látszik,
Holle nénénk rázza az égi párnát,
s csend ül a tájra.



*Damm József versszaka

Elhajított kő

A kő, amelyet hegyoldalról hajítunk el,
görgeteget indít a völgybe.
A kőlavina elzárja a hegyi patakot,
amely tóvá duzzad föl a gát mögött.
Mire hazaérnénk, a tó vize áttöri a gátat,
tombolva-rombolva rohan végig a völgyön,
és elsodorja a völgy torkolatában álló házadat.

A meggondolatlan szó, akár az eldobott kő.
Elszáll és utána romhalmaz marad.

Már minden nap

Már minden nap elvesz belőlem.
Már minden nap folyamatosan fogyok.
Már minden időm itt töltöm, veremben,
már innen kimászni nem fogok.

Már sokkal hamarabb van sötét,
már sokkal később világosodik.
Már mindenki kiitta minden sörét,
ha baj van, én vagyok a második.

Még nem alszom utcán, meglehet,
még olykor egy korsó sörre is jut.
Még nem küld rám hazám fogdmeget,
a járvány máig még nem akut.

Még mindig élünk, és írhatunk,
még hátunkból a szíj ki nem hasad.
Még halkan szól a vészről szavunk,
de holnap már te is láthatod, magad.

Horrorfilm

Szorosan követ, nem hagy el soha.
Gondosan mögöttem marad,
ha fordulok, se pillantsam meg őt.
Ajtón becsúszik bezárás előtt,
nyomomba lépkedve velem halad,
rákiáltanék, ha látnám, úgy űzném tova.

Hiába kérlelem, nem távozik,
haragra, szidásra, sem felel.
Elfutnék, rohannék ott üget mögöttem,
mindegy, hogy megyek, vagy éppen jöttem;
nem figyelmeztet veszélyre: nem terel.
Olyan ez így, mint a rossz mozik.

Stabil állapot

Nem, semmi sem volt
soha sem rendben, és már
nem is lesz soha.

Csak el innen

Jobbra-balra pörögni egy ágon.
Értelmetlen lét, kegyes halál.
Hogy élek még, minden nap bánom,
hogy egy új nap ismét rám talál.

Egyébként meg: éltem hatvan évet.
Mi dolgom lehet még énnekem,
ha elmarad, más körmére éghet?
És kinek kell gyászos életem?

Mert nekem nem. Nincsen benne semmi,
ami jó, vagy csak megszokható.
Messze útra kellene már menni,
hogy nyomom is ellepje a hó,
mert boldognak itt nem lehet lenni,
s a keserű lét mire való?

Minek a vers?

Nem kell nekem verset írnom,
de versnek, bizony, születni kell:
hogyan éled meg örömöm, kínom,
ha arról senki sem énekel?

Nem kell nekem verset írnom,
főként nem, ha csak gagyog;
minek virítson papíron,
amikor sötétben vagyok?

De kell a vers. Utat mutat,
ha veszíted létednek gyönyörét,
ha rémek növelik árnyékukat,
amikor igen mély a sötét.

Az emberek sokféleségéről

Van, akinél a fej az első,
folytatódik nyakban,
hogy következzék a tüdő,
máj, vese sora.
Befejeződik lent, lábakban,
a talpon, előtte még ott a boka.

Mások alulról építkeznek,
mintegy demokratikusan:
két lábon ring a medence és a has,
ezt követi a tüdő, a mellek,
ha nő az illető, és erős (vagy vézna) vállak,
hogyha csak pasas.

Van, akinek a segge az első,
másoknak pedig a hasa,
van, akinek folyton fejére csorog az eső,
és soha sincsen egy huncut vasa,
ez sovány, mint a piszkavas,
az meg ott hömpölyög, szinte elfolyik,
akár a Duna, innen le
Budapesttől egészen Nápolyig
három szoroson, öt tengeren keresztül.

És van, akinek lába nincs,vagy karja,
esetleg szíve nincsen a helyén,
és van, aki kettő, ha mindkettő akarja,
szinte már temegén, nem különböző egyén.
És van aki csonka, egyedüli, társtalan,
bár kívülről nézve egésznek tűnhet,
van, aki fejetlen, elvágva nyakban,
és van, aki embertársaira lövet.

Hogyan lehet ilyen búbaszott?

Lehet, hogy én már várom is,
habár tagadni illenék,
hogy átmegy rajtam, és földbe nyom
egy hatalmas lánckerék
Hisz semmi nincs, ami a létben
öröm számomra, élvezet,
itt van, amitől mindig féltem,
soha senki nem ad kezet.

Persze - alighanem, tudom -
csak én látom ezt így belül,
aki szembe jön az úton,
és rám tekint, lehet, derül:
hogy lehet mindig búbaszott,
ilyen vén hülye, mint az, ott?

Körbe-körbe

Folyton körbe járok lankadatlan,
vagy talán keringek, mint akit
üvöltő árban örvény forgat csendesen
egy pont körül, amely majd elnyeli.

Folyton letört, szomorú vagyok
értelmetlen számomra az élet.
Amíg másnak a napfény ragyog,
én mindig csak félhomályban élek.

Folyton ugyanaz a nóta szól fejemben,
"morajos, halk, halotti hang",
mintha valami légy verdesne tejemben,
holmi elkóborolt, belepottyant bitang,

és folyton körbe járok lankadatlan,
mint nyomtató ló, mint vízkerék,
mint Föld forog tengelye körül,
amíg azt nem mondja valami,
most már elég.

Utóhang

Késett a vonat. Késve indult,
és sohasem ér már ide.
A jövő csak volt, régen elmúlt.
Elvész az ember minden hite.

Kihűlt a víz. Dermesztő hideg.
Hideg szél fúj minden résben.
Éhes lennél? Enni minek?
S majd pihensz a feledésben.

Ágy huzat nélkül

Már lepedő sem volt az ágyon,
minek, ha már csak holt anyag,
mert végleges: leállt a működés.

Nem voltam ott, talán reméltem,
bár nem volt már régóta remény.
Az elme kibúvót keres: az ápolónőt
kérdeztem a lepedő felől, és hogy
vajon melyik szobába vitték és miért.
Várjak, mondta, rögtön hív egy orvost.

Előfordul, hogy lepedő nélkül alszom.
Mint amikor majd leáll a működés,
és nem marad más, csak holt anyag.

Historion - Poem by Ezra Pound

No man hath dared to write this thing as yet,
And yet I know, how that the souls of all men great
At times pass athrough us,
And we are melted into them, and are not
Save reflexions of their souls.
Thus am I Dante for a space and am
One Francois Villon, ballad-lord and thief,
Or am such holy ones I may not write
Lest blasphemy be writ against my name;
This for an instant and the flame is gone.

'Tis as in midmost us there glows a sphere
Translucent, molten gold, that is the "I"
And into this some form projects itself:
Christus, or John, or eke the Florentine;
And as the clear space is not if a form's
Imposed thereon,
So cease we from all being for the time,
And these, the Masters of the Soul, live on.


Ember nem írta még le soha ezt,
bár tudom, hogy minden lélek nagy,
ha rajta üt a gyorsuló idő,
és habár beléjük olvadunk,
nem tükröződik bennünk lényegük.
Így jómagam lennék tán Villon is,
a ballada-úr, és gazember lopó?
Vagy én lennék-e Dante is, magam,
vagy más hasonló nagyság lennék én?
Balszfémiával állíthatnám csak:
a szellem világa röpke pillanat.

Közöttünk mint egy fénylő gömb, ragyog
átlátszó, olvadt, aranyként az "én",
és e formába vetíti be magát
Krisztus, János és Florenti is
mint a tér sem üres, ha egy forma
ott található,
tartózkodj az régmúlt létezőktől,
és a Lélek Mesterei élnek majd.

Bonsai

Szóval bonsait szeretnél,
vízcseppben egy egész világot,
hogy legyen, akiért, amiért remegjél,
mert szebbet vajon ki látott?

Ne vásárolj készen sohasem!
Az élet nem boltokban terem.
Csinálni kell.
Hozd létre hosszú évek alatt!
Lásd, miként növekszik,
és örülj vele,
hogy életben maradt!
Óvd széltől, és melegtől!
Adj neki elég vizet!
Ha szereted és félted őt,
jóságodért majd szépséggel fizet.

 Képzeld el, milyen lesz majd végül,
ha az ablakodban áll edényben,
mögötte kint az ég kékül,
vagy fehér fal előtt mint képen!
Tanulmányozd, milyen legyen,
nézz meg számtalan sokat!
Járj a világban figyelmesen,
szemed igya a fákat és virágokat!

20 évig már öntözgetted,
nevelted, metszegetted őt?
Végső edényébe kerülhet végre.
Drótozhatod,
és eljött az időd
a gyökér első megmetszésére.

A vége még így is pusztulás lehet,
hát csak óvatosan,
mint ha gyermeket nevelnél!
Az élet legyen a fával és veled!

A szív téved

Nap- nap után egy szobában ülve
egy folyó két ága között
az égre mered. Szíve kihűlve,
belőle a meleg kiköltözött.
Felhős az égbolt, nem süt a Nap
fénye sem át felhőréseken.
Falakban a csönd. A szívbe harap.
Fény csak a lámpában terem.
Nappal az álom, éjjel az élet,
amikor a szó zenélni kezd.
Ha valami fáj, szíved téved:
amit érzel azt elfelezd!

Ahogy lehetett

Magány rothasztja szívem.
Nincs benne szeretet.
Elüldöztem messze tőlem
mindenkit, aki szeretett.

Szél fúj a hideg éjben.
Tovaűz minden meleget.
Nem úgy, amint reméltem,
úgy éltem, ahogy lehetett.

A sötétség kalapja

Mielőtt lenyugszik a Nap,
néha a felhők alatt egyszer fölragyog.
Az utolsó ragyogáson már túl vagyok,
belém ma a sötét harap.

Az éj szikárabbra farag.
Bár előtte még láthattam a Napot,
de az elment, és itt sötétséget hagyott.
Úgy borult rám, mint nagy kalap.

Mások dalaiból

Engem miért is ne érdekelne,
más hogyan ír, miről olvasott,
holnapután mit is énekelne?
Hisz' talán én is költő vagyok.

Miért is ne olvashatnék róla,
hogyan gondolják más tájakon,
mily sokszínű hangon szól a nóta,
ha szívbe mar öröm, fájdalom,

Mit dalolnak viharban hajósok,
bányászok sötétben, föld alatt,
öröm, ha kevés, bánat, ha jó sok,
munka, ha áll, vagy ha jól haladt?

És ha rátalálok egypár ily dalra,
amely megragad, fogja szívem,
miért ne adnám fejemet arra,
hogy magamon szűrve adjam át híven?

Év vége felé

Lassan vége van az évnek,
kívül hideg szelek fújnak.
Már nem örülünk az újnak,
bár szívünkben tüzek égnek.

De nincs is új, csak a régi,
bámuljuk a fehér havat.
Nem mondtuk ki a szavakat,
földivé vált, ami égi.
jól odafagyva.

Nem lehet

Alabástrom szobor.
Lehunyja szemét,
majd rám mered:
nem lehet.
Újra kérni nincs remény,
már nem mered,
a távoli látóhatárra néz,
és ha merném,
üvegfal húzódott közénk,
az én oldalamra kizárva onnan
a hideget.

Nem lehet.
Pusztaság előttem,
hogy megfordulok.
Rettenet.
Messze semmi,
onnan jöttem,
visszaindulok.
Portölcsérek emelkednek
lábam nyomán lazán,
még lebegnek.
Földet érnek,
ha elhagyom,
mi volt, hazám.

Elszakítás

Kitéptél, mint rákos daganatot,
ezzel részemmé vált a hiány.
Ahol voltam, nem maradhattam ott,
összekuszálódott minden irány.

Parazita vált szimbiontából,
minek is itt mindenféle sirám?
Kimetszeni, ha létedben gátol!
Új élet várt rád. És vajon, mi rám?

Fény felé

Hébe-hóba látok végre,
rátalálok majd a fényre
talán.
Éjben élni kellemetlen,
nappalom rég eltemettem,
az ám!

Most a hajnal hasad végre,
új Nap kel fel sötét égre,
hiszem.
Terhemet a földre tettem,
vigye tovább más, én már nem
viszem.

Jó fájdalom

Azt olvasta Zalán egy szereplőjétől,
hogy az a fájdalom jó,
ami mássá teszi az embert,
és arra gondolt, a faszt jó az a fájdalom,
vagy az a fájdalom nem volt az a fájdalom,
ami mássá tette volna őt,
csak az a tuti, hogy fájdalom volt,
nem kicsi és rövid,
mint amikor az ember mezítelen
kislábaujjával belerúg az ágylábba,
hogy utána sziszegve-kurvaanyázva
ugráljon féllábon - általában a másikon -
mert, még ha pár nap után
még mindig sajog is,
és észreveszi is az ember,
hogy a kislábujja körme
bizony elhalt, és leesik,
a fájdalom akkor is csak efemer, átmeneti,
és semmiképpen sem mélyreható, lényegi,
és a pillanatnyi kurvaanyázástól eltekintve
nem is változtatja meg az embert,
ellenben mélyreható,
hosszú hónapokon át tartó volt,
és tutira vette, hogy őt valamilyen mértékben
meg is változtatta, noha az is biztos,
hogy ez a változás nem csak fájdalomtól,
hanem annak, és az azt megelőző időszak
és események együtteséből következett,
csak abban nem volt biztos,
hogy az a fájdalom jó lett volna.
Pedig az előzményekre,
mint élete egyik, ha nem a legnagyobb
csúcsára emlékezett vissza,
és a fájdalmat ő maga is
azzal szerves egységben látta,
mégis, az első gondolata volt,
amint Zalán mondatát
- egy szereplő szájába adva - olvasta,
hogy egy faszt jó az a fájdalom,
ami megváltoztatja az embert,
mert kérdés, milyen irányban változtatja,
és az is kérdés, mit tekinthet az illető
- szubjektíven -, és mit a rajta kívüli szemlélő
- szintén szubjektivitással terhelten,
mert ebben a kérdésben
emberen kívüli mércére hivatkozni bizony
értelmetlenség - jónak, különös tekintettel
arra, hogy meg volt győződve
az általánosan beleértett filozófia,
miszerint a szenvedés megnemesíti a lelket,
badarságáról, annak ellenkezőjéről:
a hosszan tartó szenvedés,
különösen az oktalan, nem önként vállalt,
bizony nem megnemesíti,
hanem lealacsonyítja az embert,
és már az is teljesítmény,
ha valaki ember képes maradni.
De azért ne szállj el önmagadtól,
figyelmeztette magát. Biztos, hogy
az a fájdalom olyan fájdalom volt,
és nem csak székláb-féle?
És biztos, hogy már megvonható
a mérleg? És biztos, hogy
nem alacsonyodtál le?
Azért csak ne légy ilyen magabiztos
ítéletedben!

Csak alkatrész

Lecserélhető alkatrész vagyok,
egy ócska, filléres vacak.
Amíg újonnan, fényem ragyog,
vagyok megbecsülhető csak.

Megfakult fényem, mattra kopott,
eltompult rajtam minden él.
Jön a szerelő, és ha már eldobott,
egy újabb alkatrészre cserél.

Fekete reggeleken

Megint csak eltelt egy fekete este.
Hiányzott mellőlem szeretőm teste.
És nem is csak teste, hanem ő maga.
Nincs. Azóta támad a rémek hada.

Az éjszaka akkor jó, ha már alszom.
Akkor végre szünetel kicsit harcom.
Fejem sem sípol, zakatol, zúg, morog,
nem járnak táncot agyamban démonok.

A való olykor fölfeslik előttünk.
Látjuk, hova megyünk, és honnan jöttünk,
mint szivárványt olykor a város felette,
látjuk kibomlani a rettenetet.

Szerelem nélkül a lét csak sivatag.
Nyoma sincsen, a karaván hol halad.
A szivárvány ott csak fata morgána,
semmibe csábít csaló lángolása.

Fekete reggelre virradt az éjjel.
A jövő már nincsen telve reménnyel.
Minden út puszta sivatagba vezet,
a betűkről lehull minden ékezet.

Néha még gondolok a szerelemre

Néha még gondolok a szerelemre.
Milyen is lehetett volna vajon
fölébredni mellette reggelente
mindegyik áldott, közös hajnalon.

Lehetett volna komoly, fekete nő,
vagy kacagó, szőke és viám,
okos és szerény, vagy tudós nagymenő,
szépsége felül minden vitán.

Verset írna, gyógyítana beteget,
amit mond, mindig meghallgatom,
elnézné szeszélyeimet, mert szeret,
örömmé varázsolná napom.

Néha még gondolok a szerelemre.
Lehetett volna szebb is talán,
nem idézném akkor mind keseregve
talán így, az élet alkonyán.

A hiány fájdalma

Harmadnapra megszűnik a fájdalom,
csak az sajog, hogy már nem is fáj tovább,
az emlék halványulását fájlalom,
hogy úgy élek én is, mint az ostobák.

A szenvedést felidézni nem tudom,
csak élek nélküle, akár egy fabáb,
a világot tág szemekkel bámulom,
érzelemmentesen, mint a mikrobák.

Pedig megmaradt a létnek lényege:
a hiány az volt, van, és velem marad.
Nem kérdés ma már, hogy tőle féljek-e,
miért is félnék? Csak egy vén bútordarab.

Ha nincs a fájdalom, vége a létnek.
Élek. A hiánynak karmai tépnek.

Répaszedés 1975

Vágni kellett szinte a bűzt a házban.
Kályha izzott meggyvörösen szobánkban,
hajnalonként már befagyott a víz is
kint a vödörben.

Összesen volt két helyiség a házban.
Itt aludtunk két hetet éjszakánként,
Innen indult kis szakaszunk naponta
répaszedésre.

Nagy hidegben kezdtük a műszakunkat
két felessel reggeli induláskor.
Kint a földön vártak a répahalmok
jól odafagyva.

Fogás. Fokozatok

0.

Fürednél a halászok
egy furcsa teremtményt fogtak ki
a múlt éjjel a Balatonból;

hálójukban a keszegen
és egy-két talán éppen azokra
vadászó balinon kívül

egy gyermekalkarnyi
nagyságú sellő is vergődött,
és vékony hangon valami

ismeretlen nyelven
folyamatosan kiabált, amint
a hálót a víz fölé emelték.

A sellő-lányka tizen-éveinek
elején járó, gyengén fejlett kamasznak
tűnt, csípőjétől halfarokkal.

1.

A három megilletődött halász
leesett állal bámulta a teremtményt,
aztán a legidősebb, Kovács János,
gyengéden kiszabadította a lánykát a hálóból,
és óvatosan a vízbe engedte, ahol az
mielőtt egy csobbanással eltűnt volna,
bal karjával még visszaintegetett.

2.

A három halász egy percig hallgatta
a teremtmény sípoló kiabálását,
majd Kovács János halfarkánál fogva megragadta,
és fejét párszor az e célra szolgáló
tuskóhoz csapta, majd az elernyedt
tetemet a bárka gyomrába dobta
az előző merítéssel fogott halak közé.
A kirakodásnál már bárhogy keresték,
nem találták a tetemet.

3.

A három halász egy darabig elképedve bámulta
a sellő lánykát, majd a Kovács József,
a brigád legfiatalabb tagja egy esőkabátot dobott rá.
Az így betakart lényt a hajó fedélzetének
szélére fektették, majd a háló
kiürítése után visszatértek a kikötőbe.
Kovács János még a hajóról értesítette
a mentőszolgálatot,
így a kikötésük után nem sokkal
rendőrségi kísérettel megérkezett mentő
elvitte a sellő lányt.

Amint hollétéről és állapotáról információnk lesz,
tudatjuk olvasóinkkal.

Kenderkötél beáztatva

A kilakoltatás után a gyermekvédelemhez tették,
hiszen nem élhet az utcán senki sem;
meg kell védeni az ifjú gyermekek lelkét,
ezt teszi a hatalom emberségesen.

A gyermekjóléti intézménybe kerülve
a beavatáson igen gyorsan átesett,
azután már a dolgokon fölhevülve
ő tanította, nevelte a nála kisebbeket:

az a tiéd, amit elveszel, és azt veszed,
amire elég az eszed és az erőd,
ha nem adja szép szerén, párszor megvered,
és megvered, ha szidja felmenőd.

A börtönben jogot és kötélverést tanult:
megtudta, hogy a vízbe beáztatott kötél
nagyobbat üt, ettől majd megváltozik a múlt,
és hogy kötél és jog egymás nélkül semmit ér.

Hogy kikerült a börtönből, hazafinak állt,
más - tudta jól - belőle sosem lehet,
és amikor egy hőbörgőre néha rátalált,
beáztatta ismét a jól bevált kötelet.

Legszívesebben

Hetek óta nem szóltak
már egymáshoz, mint idegenek,
mentek el egymást kerülgetve, ha
az előszobában összetalálkoztak.

Ott lebegett fejük felett
az utolsó összeszikrázás
emléke, ami után mindketten jól
tudták, hogy ez volt az utolsó eset.

Már legszívesebben mindketten
csak egy alkalomra vártak, hogy gesztust
tegyenek a másiknak, hogy felőlem
véget vethetünk ennek az áldatlan
állapotnak, ha te is úgy gondolod,
de ez az alkalom nem jött el soha.