Csak ment az úton, ballagott az ember.
Fent az égen illegtek a csillagok,
mind azt mondta: engem nézz, én itt vagyok,
és annyi volt belőlük, mint a tenger.
Bár gyémánt fényük végtelenből fénylett,
de az út a láb előtt sötét maradt,
hogy megbotlott az ember, amint haladt.
A táj körötte szürkén feketéllett.
Csak ballagott az úton, ment az ember.
A világ vége még messze volt nagyon,
de ezt az utat én ki nem hagyhatom,
így gondolta. A sors megáldott, nem vert.
Fejem fölött míg ezer csillag ragyog,
miért bánjam, hogy magam alant vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.