Le nem nyel, kiköp

Írtam le fúrómagot,
kalapáltam meg követ.
Szóhoz toldottam ragot,
s nem voltam, aki lövet.

Hajtottak ki mezőre,
s én kihajtottam magam,
de nem kaptam erőre.
Az egész haszontalan.

Megtanítottak lőni,
a fegyvertől égett kezem,
nem kellett sosem ölni,
de nap-mint-nap vétkezem

Ritkán napos oldalon,
többször árnyékban jártam.
Magamtól nincs oltalom,
mástól hiába vártam.

Nem vagyok se hús, se hal,
ha nyelvére vesz Isten,
kiköp, és fel úgysem fal,
hitem semmiben sincsen.

Nem ölök, és nem loptam,
nem lettem gazdag soha,
Szavam üresen koppan,
nyomom majd fedi moha,

vagy majd elsimítja szél.
Ez az élet nem remek;
nem vagyok, aki remél,
bár nem szólnak fegyverek.

Mint ökörnyakban járom,p
van vállaimon iga.
Utam, bár párban járom,
nem voltam többen soha.

S most hosszú úton megyek,
járda nincs, padkán, gyalog.
Vigyáznak rám az egek,
s ha vannak, az angyalok.

Dögölj meg!

Hegyes tűk szúrjanak szemedbe,
csak háljon benned a lélek,
hisz nem voltál sosem szeretve,
hát dögölj meg csendben, kérlek!

Vastüdőben lélegezve
álmodj magadnak szépet!
Csendben leszel eltemetve.
Dögölj meg, szépen kérlek!

Világod régen szét van esve.
Sosem volt ép, nem érted?
Neked a hajnal is csak este.
Hát dögölj meg végre, kérlek!

Hidd el, jobb így, mint remegve
élni a szeretetlenséget!
Kinek is lenne erre kedve?
Dögölj meg gyorsan, kérlek!

Lassanként kihűl

Rozé bor a pohárban előttem,
háromnegyedéig már üres.
Minden puskaporomat ellőttem.
Vakarózom, akár egy rühes
kutya: nincs mit írnom. Ihlet nincsen.
Kiürültem, hogy elhagyott.
Pedig az volt a megmaradt kincsem,
és most a világ hideg, fagyott.

A szeszekkel mímelem a mámort,,
a korcsmán túllépni nem tudok,
Nem izzít fel semmi, mint hámort,
tompa vagyok, akár egy tulok.
És már reggel sem állítok sátort.
Hiszem, lassan belepusztulok.

Rozé

Egy kicsit spicyt, mint vén voyeurnek,
nosztalgiára valót
keresgetek, talán meg nem rónak,
hogy kerülöm a valót,
hisz' mennyi lehet még hátra nékem,
ha túl is élem -- minek?
Többé már nem forr, zubog a vérem;
és a világ nagyon hideg.

Így hát mackófelsőbe öltözöm,
és rozét majszolgatok,
pár korty után jöhet a vízözön.
Én már minek lázadok?
Lázadjanak fiam, lányaim majd,
no meg a két unokám!
Nekem ma már túl tömör lett a sajt,
bár van, amit tudok ám!

Mire megtanultam, a bor maradt,
jobbára vörös, rozé,
az édes, fehér ritkán, mert ragad,
az marad a lányoké.
Orvos mondja: ne igyál már, Józsi!
Azt se? Hát minek éljek?
Ön tuti, nem falura valósi.
Én sem. De húz a lélek.

No, nem oda, bár próbáltam párszor
a földet. Tán a föld alá.
Sötét éjeken néha már átszól
a falon, "ne add alább!"
valami, leginkább saját magam,
hisz szellemben nem hiszek,
bár régi fafejem már odavan.
Tüzet, hiszem, nem viszek,

ha hozni nem is hozok tán újat,
hisz kialudt parazsam.
Hogy sorsommal húztam ujjat,
holttá csípett darazsam.
Mily gagyi rím! És a rím is: minek?
Már csapong, szinte szétszalad eszem.
Tompán fénylenek fejemben váltók és sínek.
Ma este már csak iszom, nem eszem.

Magam vádlója

Nem tudok oly szépen írni, mint Mészáros,
Olyan szívekhez szólóan, mint Zajácz.
Bepiszkolódom, ha az utca sáros,
és tűskésen szúrok, akár az akác.

Én építettem homokra házam,
alapját kifújja a szél is,
olykor magasra fölmegy a lázam,
és kihűlve reszket szívem mégis.

Én soha semmit sem csinálok végig:
a szívem reszket, és a szám dadog,
és soha nem jutok el az égig,
egesz életemben földhöz ragadt vagyok.

Fejem lyukas, mint a szita,
keresztül fúj rajta minden huzat,
nem szeretem, amikor sok a vita,
és mégsem találom meg a jó utat.

Vitamint, vérnyomáscsökkentőt szedek,
hasamon kiáll egy dudor,
agyam lehet akármilyen remek,
sosem tudtam, hogy mi az a Bubor.

Pénzem sosem volt, házam homokra húztam,
alapját elfújja egy gyönge szél is.
Nem titkolom, átlátszó a múltam,
az égbe mennék, sárba ragadok mégis.

Hatvanas bemutatkozás Donika Kellynek

(Fourth Grade Autobiography from Besiarium by Donika Kelly)

Csepelen élek én, in Hungary, Budapesten.
Nincsen első, sem hátsó udvarom.
Cigánykereket rég nem hányok nappalon, sem esten,
a sózott szilva nem az én műfajom.
Régen volt, hogy szétmorzsoltam
a zöld füvet ujjaim között.
Apámmal van vagy negyven éve,
hogy pingpongoztunk lenn, az asztalon,
és nem, a felkelésektől nem félek,
az éjsötét pedig mára a rokonom.
A reggeleknek napsütése
itt nem ázsiai üzletekre esik,
és ha meredten bámulok az éjbe,
saját démonaim űznek.
Otthonos már mindegyik.

Van egy öcsém. Megfontolt ember.
Tudja mindig pontosan, hogy mit tegyen,
és dolga néha sok, akár a tenger,
beosztja jól, legyen mikor igyon, egyen.
Kutyám az nincsen. Macska sem lehet,
egyikre sem vágyom oly nagyon,
itt nem foghat úgysem egeret,
a kutyát meg úgyis én untatom.
Nincs olajfánk. Füge sem nő meg.
Ez itt nem Kalifornia.
Nem fekszem fűben kint a kertben este,
a szomszéd sem.Nem kell kaszálnia.

A felhők épp úgy jönnek-mennek erre,
ahogyan más égboltokon,
de senki sem jár már innen táncestre
sem hétköznap, sem szombaton.
Itt az öregek sem dominóznak.
Csendben én is meghúzom magam,
és hálát adok olykor a sorsnak,
hogy hó végén van egy huncut vasam

Ikozaéder

Dobókocka helyett,
úgy tűnik,
legalább
ikozaédert használ a lét.

Hiszen dobókockával
legalább
átlagban
hat dobásonként
a mi számunkat dobná.

És azokért
a ritka,
kedvező dobásokért
még hálásak is legyünk?

Csak képzeld el!

Csak képzeld el magad,
úgy, mintha állat lennél,
s nem ember; ketrecbe zárva!
Az értelem tagad:
hiszen úgyse mennél!
A szíved mégis árva.

Saját ketrecemben

Üvölt, sípol a fejem,
nem találom a helyem.
Korán reggel szédülök,
felkelek, majd leülök.

A szobába bezárva
úgy élek, mint egy árva,
kint lehullott a virág,
számítógép a világ.

Már nem írok verseket,
nem szövök új terveket.
Áldatlan az állapot,
élni, mint az állatok.

Egyre azon jár eszem,
hogyha nem is vétkezem,
miért ez a büntetés,
hogy a szerelem kevés?

Nincs kezemben hatalom,
ember voltom nem adom,
hatvanhárom évemet.
Csak lesz, aki eltemet.

A hegy

A hegy magas volt.
Mára kis domb sem maradt,
mert madár szállt rá.

Rosszkedvem tavasza

Rosszkedvemnek telét a napsütés
Sem távolítja messze tőlem el
Hiába már, ha véget ér a tél,
hiszen szavamra senki sem felel.
Bár még élek én; mint púp a háton,
olyannyira kell nékem életem,
utamnak végét még nem is látom,
de a tavasz már nem üzen nekem.

A választás a múlt ködébe vész,
hogy lett volna jobb, még ma sem tudom.
Ez se csábított, mint az édes méz,
de a következőt már nem futom,
a kört, mondtam magamnak csendesen.
Így maradtam nálad hát, kedvesem.

És most rosszkedvem telét a Nap sem
űzi el, amely odakint ragyog,
kérdésemre rosszindulat felel,
amióta karanténban vagyok,
mert eltűnt már belőlem a virtus,
azért sem fejelem le a falat.
A munkát majd elvégzi a vírus.
A világ meg majd nélkülem halad.

Bűn-e

Bűn-e az, ha tetszik az alkotásod,
s rá szavaz, ha újra a mélybe ásod
szellemed a már megalkotottban
kézbe kerülvén?

Gőg-e az, ha a a múltba tekintvén
látod ám, hogy senki olyat, akár én,
nem csinált, mire mondanád, hogy
hűha, de jó ez?

Nagypéntek

Kertünk alatt kopácsolnak.
Vajon keresztet ácsolnak?
Hallom, nagyon értekeznek,
rá vajon kit szegezzenek?

Megharagudott ránk Isten.
Attól vesz el, kinek nincsen,
akinek sem apja, anyja.
Akinek van, annak adja.

Mindig így volt, mindig így lesz.
Akinek nincs, attól elvesz,
aki rajtunk gazdagodik,
mindig reá hivatkozik.

Kertünk alatt áll a bitó,
ablakot semmire nyitó,
modern, civilizált fajta.
Bárki égbe juthat rajta.

Kegyetlenség

Ablakom alatt bokor térdel.
Kérőn nyújtja felém fakezét.
Csak az ablakomat ne érd el!

Ujja folyton üvegem veri,
ha eső esik, ha fúj a szél.
Zörgetése olyan gyermeki!

Sajnálnám levágni kezedet,
de lassan betöröd ablakom,
nyújtózásod ollóhoz vezet.

Sajnállak, ezt mégsem hagyhatom.
Virágot hoztál és levelet,
Mégis levágom egy alkonyon.

Csendben

Agysejtjeim közt a csend honol.
Kiüresedett az életem.
Az elme sorsával nem pöröl,
hisz nem maradt már sors énnekem.

Tovaszállt a pillanat,
az idő fedi el, mint a füst,
mára csak visszfénye maradt,
az ragyog, mint ezüst.

A neuronok nem tüzelnek,
a szív hevesebben nem dobog.
A napok üresen telnek,
csak saját csendemben vagyok.

Gyér forgalom

Az autók ma mind aludtak a járdaszegélyek mellett.
A világnak ez a csendesség már kellett.
A hőzöngők is mind otthon ülnek ma este,
a kocsmák és pártházak is zárva. Bennük a sötétség teste.
A boltok és áruházak üresen kongnak,
mindben helyt adtak a sötét gondnak;
és a neonreklámok csak fél erővel égnek.
A csend különös lágyságot ad a légnek,
amely ilyenkor általában zajokkal terhes.
Az ablaknál ülök, és bár a hideg miatt zárva,
a szívem most az estére kitárva,
mint szivacs issza magába a világot.
Ennyi nyugalmat, mint ma, még nem látott
eddig sohasem.

Tüdőgyúladásomról (sic!)

Cseng a fejem. Köhögök.
A haláltól rémülök,
de amíg lesz tudatom,
az életet nem adom.

Akkor sem, ha semmit ér,
nem adhatom semmiért.
Ha kell, legyen küzdelem,
a halált is megverem.

Persze, legyőz, jól tudom,
azt nem, hogy milyen úton.
Tüdőgyulladás visz el?
Erre semmi sem felel.

Hipochonder nem vagyok,
bár egy pár verset hagyok,
ahol bajszát húzkodom,
halállal kacérkodom.

Bár a hideg még nem ráz,
ez bizony a vuhan-láz.
Bármennyire vigyáztam,
légcsövemmel már gáz van.

Cseng a fejem. Köhögök,
és magamon röhögök:
szarrá tettem életem,
bár volt benne szerelem.

Senkim sincsen

Nincsen senkim. Sosem volt.
Úgy élek, akár egy holt:
Csókja nincs, és nem ölel,
magányában rothad el.

Voltam élő, nem vagyok.
Szívem ma már nem ragyog.
Fakó, fénye oly kevés,
megcsókol a feledés.

Ha lesz, aki eltemet,
meglelem a helyemet.
Elborít az anyaföld,
fa és fű nő rajta, zöld.