Rendelésbe ragadva

Rég volt, hogy felvette
az úr a rendelést.
Vendég volt, nem kevés,
várok türelmesen.

Az étterem üres.
Itt ülök egymagam,
ebédem hátra van,
szemem pincért keres.

Szegedi halleves,
túrós csusza mellé.
Így fél kettő felé
sörrel ez kellemes.

Az idő csak telik.
Készül az ételem.
Üres az étterem.
Itt ülök estelig?

Csendes a konyha is.
Nem jön már semmi nesz.
Készen mikorra lesz?
Vagy az egész hamis?

Már sötét este lesz.
Nem mozdul semmi sem.
Lassanként úgy hiszem,
a hely el sem ereszt.

Robert Hayden(1913-1980): A verés

Az öregasszony az utca túloldalán
már megint veri a fiút
és kiabál a szomszédoknak
istenéről és a fiú rosszaságairól.

A fiú vadul tapossa a cinniákat
átgázol a poros elefántfüleken,
míg ő rezgő hája ellenére
kergeti és sarokba szorítja.

Csak üti, veri, a rettegve kerengő
fiút, míg a bot eltörik
a markában. A fiú könnyei esőként
záporoznak sebszerű emlékeire:

fejem térdek csontkelepcéjébe szorult,
gyöngyöződő erőlködés, hogy szabaduljak,
az átkok, az átkoknál rosszabb félelem,
amelyet azok a gyűlölködő szavak hozhatnak,

az arc, amelyet már nem ismerek
vagy nem szerettem nem többé...
Nos, most már vége, vége van,
és a fiú a szobájában zokog.

És az asszony motyogva dől
egy fának, kimerülten, megtisztultan -
bosszút állt egy egész élet rejtőzködéséért,
amelyet elviselnie kellett.


The Whipping by Robert Hayden

he old woman across the way
    is whipping the boy again
and shouting to the neighborhood
    her goodness and his wrongs.

Wildly he crashes through elephant ears,
    pleads in dusty zinnias,
while she in spite of crippling fat
    pursues and corners him.

She strikes and strikes the shrilly circling
    boy till the stick breaks
in her hand.  His tears are rainy weather
    to woundlike memories:

My head gripped in bony vise
    of knees, the writhing struggle
to wrench free, the blows, the fear
    worse than blows that hateful

Words could bring, the face that I
    no longer knew or loved . . .
Well, it is over now, it is over,
    and the boy sobs in his room,

And the woman leans muttering against
    a tree, exhausted, purged—
avenged in part for lifelong hidings
    she has had to bear.

Savasodunk

Gyomromat feküdte meg az ország,
a torkomon érzem a savat.
Lakói a mocsokba sodorták,
tiszta mára semmi se maradt.

A gyomorban rakódott le mélyen,
s mára jött fel minden, ami szenny,
rút foltot hagy gazdagon, szegényen.
Egyre távolabb kerül a menny.

Savat fröcsög tisztes polgárasszony,
agyat mar, fullasztja a tüdőt,
hogy mindent, ami szép, elsorvasszon,
és megmérgezze a levegőt.

Fáj a torok. Nehezül a légzés.
Égetően feszül a gyomor.
Ezt támasztja alá minden végzés
Csak növekszik a lelki nyomor.

Alkalom

Ugrásra készen várni
az alkalomra,
lankadatlan figyelemmel
fókuszálni, mintha egy
félhomályos szoba mélyéből
koncentrálnánk egy végtelen
nyári délutánon a heverőn
fekve a leveleket formázó
mintájú, gépi csipke
függönyön túl a gyenge,
nyári szélben mozgó
levelek játékára, amíg
kívül is olyan sötétté nem válik
az este, mint amilyen sötét
uralja el a szobabelsőt, és
a bizonyosság fatalizmusával
konstatálni,
hogy az alkalom már elmúlt,
és még egyszer nem jön el
soha többé.

Mindent benő úgyis

Az embernek sírni kelne kedve,
amint látja, mind, ami volt, elenyész.
Hogyha lennél nem ember, de medve
az életbe nem biztos, hogy belemész.

Ami lehet, már mögötted,
előtted a semmi.
Varjak verdesnek fölötted.
Nincs már hova menni.

Az embernek kedve sírni támad,
amint gyorsan múlik az idő.
Félbe hagytad? Befejezted várad?
Mindegy. A gaz majd mindent benő.

A völgybe le

Lejön a hegytetőről. A kőgörgeteg

megindul lábai alatt, "majd' elesek"

fut át fején, de egyensúlyozgat tovább.

A völgy még messzeség, a levegő párás

lent a völgyben. Fent a Nap

ragyog, a hegytető tiszta, itt levegőt kap

az ember, nem fullaszt a légkör.

Tág a tüdő, a táj alatta félkör,

az ember belenő valahogy itt a környezetbe,

mintha szikla lenne, kő,

amely a völgybe nem görög le.

Távolabb, a kő alatt csenevész fenyőfa nő,

egy ritkás erdő, törpe fákkal,

tűlevéllel lent a földön. Csúszik rajt'

a láb, ha nem figyel, eleshet.

Hát lassít a léptein, messze még az este,

mire a völgybe ér. A láb alatt a kő fehér,

és szögletes; mészkő törmelék,

dolomit lehet, és itt-ott humusz is fedi.

Az istenek honából lassan emberi

környezet lesz. Megjelennek az első

rétek is, itt-ott legelő barom, s távolabb,

egy forrás mellett piros tető virít.

Egy kürt a messzeségben felsikít,

Ide csak halványan ér el a hangja.

A hanga, a fenyves elmarad,

a láb alatt már a fű és barnuló levél.

Az élet lent, a völgyben mennyit ér,

ha élt már egyszer fenn, a csúcsok között,

és az ég-közelből az ember

a völgybe visszaköltözött?

Előbb sötétedik ott az este,

sokkalta sűrűbb a sötétség teste,

és később árasztja el a fény a völgyet,

mint a csúcs-közelben felnőtt

magányos tölgyet. És ha ködbe vész

a hegynek lába, a csúcsokat a szélvész

sepri le tisztára. Onnan jól látszanak

a csillagok az égen, nem írják le szavak

azt a látványt egészen, de ég-közelben ritka

a levegő, hogy lélegezni tudnál,

és mire az ember belenő, minden titka

szerteszáll a létnek, amit sejtett,

és azt sem leli meg, leszállva,

ami titkot még a völgy mélye rejthet.

A rablóbanda vezére

Orbán még a halállal, súlyos betegségekkel járó, társadalmi tragédiát és egyéni válságokat okozó,világméretű katasztrófát is kizárólag haszonszerzésre használja. 

Egy hozzá hasonlóan gátlástalan, a bolsevizmusból örökölt, és a magyar fasizmusból hagyományozott eszmék zavaros kevercsén nevelődött gerinctelen senkiházitól ez el is várható. Ám az, hogy emberek tízezreinek balsorsából is közvetlen anyagi haszonszerzésre törekedik valaki, az a megsemmisítő táborok haj- és arany- ezüst fog gyűjtését idézi fel.

Az eddig is ismert volt, hogy a volt kommunista alapszervezeti vezető, aki az ellen-KISZ-t megalkotta, ezt a szervezetet önös haszonszerzési célból alakította párttá, hiszen ő maga jelölte ki a céljait: agyagba döngölni, és nyerni (anyagiakat). 

A járvány soha nem látott lehetőséget teremtett számára a rendkívüli törvények, majd azok minimális enyhítése nyomán a véglegesen megmaradó, lopakodó átalakítással, ami egy új alaptörvény-masszává csomósodik össze:

immár oda irányít pénzt, ahova tetszik, olyan településeket zsarol meg bandita módjára, amilyeneket akar, és úgy adja el egy egész nemzet munkásait babszemért, ahogyan akarja. Az elvakított, megfélemlített tömegek még áldják is a nevét, ha immáron közmunka bérért végezhetik ugyanazt a munkát, amit korábban közalkalmazottként vagy köztisztviselőként végeztek, töredék jövedelemért.

A különbözet megy a baráti zsebekbe, külföldi szervezetek támogatására (baráti zsebekbe), külföldi beruházásokba (baráti, rokoni zsebekbe).

A Magyar Nemzeti Bank speciálisan értelmezett feladata szerint (például a forint árfolyamának alacsonyan tartásán) szerzett hasznát ezúttal nem ingatlan- és műkincs vásárlásra, hanem baráti társaságok veszteségeinek kipótlására használja, csődközelbe került haveri (aka magyar) cégek bóvli kötvényeinek felvásárlásával.

 A piaci versenyt eddig is többnyire csak olvasásból (ha) ismerő magyar vállalkozások most egyedülálló alkalmat kaptak a még talpon levőkkel való leszámolásra. A támogatott cégek közpénzen simán lenyúlják a válságban kivéreztetett piaci konkurenseiket. És ha nem sikerülne, elegendő őket Nemzetgazdasági Érdekből Kiemelt Vállalkozássá nyilvánítani.

 A támogatások (közpénz-folyatások) nyerteseinek egy része titkos. A Magyar Fejlesztési Bank programjának támogatottai nem nyilvánosak, az MNB Növekedési Kötvény programjában már a járvány előtt is Mészáros Lőrinc Opus Globáljának, Csányi Pickjének, Szijk Duna Aszfaltjának bóvliját vásárolta fel az MNB 17-18 milliárdért. És még ott van Garancsi, Tiborcz, és Bárány egyenként (igény szerint) 18,14 7 milliárdokkal. Ezeket a pénzeket 20 évre kapták a NER asztal lovagjai. Új szállodák létesítésére (a szarospelenka-dobáló divatdiktátor leámnyka bizniszét élékítendő) 83 milliárd forintot osztogatott szét Pártunk és Orbánunk.

 Ellenben az üzleti élet (a fentiekben látható módon távolról sem igaz) lenullázódása miatt állásukat vesztett tízezrek továbbra is három hónapig kapnak álláskeresési támogatást az Arbeit Macht Frei, a szibériai malenkij robot, a kínai Nagy Ugrás és a kambodzsai mintákra épülő munkaalapú társadalom orbáni fasiszto-bolsevik maffia rendjében.

Június 20.

Pedig elmúlik

Pedig elmúlik minden egészen.
Elfonnyad, mint ősszel a levelek,
hogy a tél fagyában elenyésszen,
hiszen már nem is álmodom veled.

Gondoltam, mélyre, mint a gyökerek
fonódtál belém (egész merészen),
de ez a világ másképpen kerek:
létemmé nem vált, bár ma is részem.

Megtartottam volna, mindhiába,
szétszaggatta a süvítő semmi,
nincsen előle sehova menni.
A fej azóta zúg, szinte kába,
de csak halvány visszfénye ténfereg,
ha néha még a múltba révedek.

Elmúlik egészen

Végül minden elmúlik egészen,
de azt azért még én sem hagyhatom,
hogy arcod emléke elenyésszen.
De nem maradt belőle egy foton,
hogy gerjesszen idegpályáimon
új ingerületet, amely részben
még megtart, álomhálójába fon,
nem hagyván, hogy a Semmi emésszen.

De elmúlik, ha nem is akarom,
elenyészik, csak halványan rezeg,
nyomában seb marad, mintha karom
szántotta volna. Gyarló emberek
erre nem is lehetnek képesek,
csak valami egyéb, nagy hatalom.

Fővám tér

Csiszolt diorit csillog a lábak alatt.

Néhány ember azonos irányba halad

mozaikkal borított oszlopok között.

Mindegyikük közepesen jól öltözött.

Arcuk sápadtan fehérlik a szórt fényben,

hajnali virág. Még kábán, de már ébren.

Nincsen vér, kötszer, és sípolás vagy lárma.

Csend. Az örökkévalóság csendje már ma.

Alvilág-lejárat jobbra, rögtön szinte

(és két lépcső nyílik vissza utca szintre).

A kövön fénylik a mennyezeti neon.

Mint a látványterv egy tervezőasztalon.

Pálmafa a tenyérben

Pálmafa nőtt tenyeremben.
Nem tudom én, lehet ez,
de kókuszt érlelt rendben.
Két törzs most keretez.

Majmok ülnek az ágán,
és a színes papagáj.
Egyre csak hajtja, "drágám!
Mindjárt itt a dagály!"

Teasütemény

 

Miféle időszakadásba csúsztam tegnap este,

hogy a töltésen hasalva láttam magam,

és téged is közöttünk, a fiúcsapatban, József Attila,

amint tágra nyílt szemekkel figyeltük,

hogy a síneken az expresszvonat elrohan?

Mi pénzt tettünk a sínre,

hogy kilapítsa a villanyvonat,

te lélegzet visszafojtva lested,

a szerkocsiról hátha lepottyan egy széndarab.

Egy doboz repült ki az egyik ablakon.

Pattant kettőt, és legurult a töltésoldalon,

még láttam felhúzódni az ablakot,

amint a gyorsvonat a szürkületben tovarobogott.

Mit érdekelt már a pénzdarab,

kinyúlt-e és ha ki, hát mennyire?

A doboz izgatott mindannyiunkat:

ki lesz a bátor? Kinyitni meri-e?

Meg is feledkeztem rólad, Attila ott, tudom,

hiszen csak egy voltál sokunk között,

akibe a szürkületben az izgalom

a dobozból beleköltözött,

mert került egy bicska - bár az tilos volt

tíz éveseknek akkor -

és kinyílt a bolt!

Nem kugler, de teasütemény vagy öt kiló!

Meredten néztük: mi van, ha mérgezett?

Ha így akarna eltenni láb alól

a gonosz gyilkos egy rakásnyi gyereket?

De hess! Félre az aggodalom,

egy perc alatt gazdaggá váltunk mindannyian,

bár ruhánk estére piszkos volt és kopott,

de kezünk mindannyiunknak - nem kuglert -,

tea süteményt fogott.

Csipkefüggöny mögül az ágra

Ha én
a gépi csipke függöny mögül
kinézek az ablak előtti bokorra,
amelynek ága a szélben bólogat,
majd William Carlost veszem kezembe,
ki mondaná, hogy látott még
egy ilyen boldogtalan-boldogat?

Habár a keskeny szoba vége
kora délután sötétedik,
a lámpát fölkapcsolom, és égve
is hagyhatom akár a késő éjjelig.

Zene, betűk és a szellem
árasztja el, hogy szinte zsong fejem.
Mit érdekel, mi mérget lenyeltem,
és kit érdekel, ha néha vétkezem?

Ha én
gépi csipke függönyöm mögül
a bokron túli útra néha kibámulok,
a levél az ágon, ablakom alatt örül:
látom őt, ránéztem.
Bár néha érzem,
de messze még, hogy elmúlok.

Egyedül

Minden reggel
egyedül kelünk.
Minden este
egyedül fekszünk.

Minden éjjel
egyedül alszunk.
Egyedül születtünk,
egyedül halunk.

Minden reggel

Felcsörög a vekker,
ébresztő az óra.
Ez van minden reggel:
kelni riadóra.

Zeng a feje, mintha
csengő lenne benne,
forró kávét inna,
a konyhába menne.

Jaj, de fölülni kell!
A dereka sajog.
Mindegy is, mi visz el:
csőstül jönnek bajok.

Régóta botorkál
csak fájó lábával,
gyógyítaná torkát
mézes páinkával.

Elkészült a kávé.
Még mindenki alszik.
Pár perce van kábé,
a nappal, mint tar szik

nyújtózik előtte.
Messze van az este.
A kávét belőtte,
Fölébred a teste.

Indul ki, a buszhoz.
Óra út munkába.
Idő? Közel húszhoz.
Már feje sem kába.

Szombat

Porszívó szól a szobában,
a konyhában fő az ebéd.
Miért van, hogy erre vágytam,
és nem érzem át örömét?

Nincs, mit mondjak a világról,
kiürült, meddő, és sivár.
Képzetek lógnak az ágról,
s az ember még mindig kivár.

Úgy kék az ég, mint a szürke,
olyan rideg, üres, puszta.
A múlt elment, nincsen benne.
A jövőt magával húzta.

Csak a visszhang

Már csak a vágy visszhangja feszít.
Soha nem volt semmi a létben,
hogy mondjam: az emlék még melegít:
mit tudom én, minek éltem.

Táncol a tölgyfa az ablak előtt,
ha esőből zendül az ének,
s én nehezen veszem a levegőt,
még mi a francnak is élek?

Mert csak a vágy visszhangja feszít,
üldöz az éjjeli csendben,
Semmi se volt, és semmi lesz itt,
csak a semmit a semmire tettem.

Barlang

Örökkön egyedül,
mindig magában.
Sötét éjszakában
csak a csönd hegedül.

Szaggató nyugalom,
hústépő üresség.
Csakis erre tessék!
Itt őröl a malom.

Süvöltő rém-magány
hajtja a kereket,
árkot ás, betemet,
lehet az én vagány.

Csak óra kalapál,
barlangban víz csepeg,
nincsenek emberek.
A fejre csend szitál.