Lejön a hegytetőről. A kőgörgeteg
megindul lábai alatt, "majd' elesek"
fut át fején, de egyensúlyozgat tovább.
A völgy még messzeség, a levegő párás
lent a völgyben. Fent a Nap
ragyog, a hegytető tiszta, itt levegőt kap
az ember, nem fullaszt a légkör.
Tág a tüdő, a táj alatta félkör,
az ember belenő valahogy itt a környezetbe,
mintha szikla lenne, kő,
amely a völgybe nem görög le.
Távolabb, a kő alatt csenevész fenyőfa nő,
egy ritkás erdő, törpe fákkal,
tűlevéllel lent a földön. Csúszik rajt'
a láb, ha nem figyel, eleshet.
Hát lassít a léptein, messze még az este,
mire a völgybe ér. A láb alatt a kő fehér,
és szögletes; mészkő törmelék,
dolomit lehet, és itt-ott humusz is fedi.
Az istenek honából lassan emberi
környezet lesz. Megjelennek az első
rétek is, itt-ott legelő barom, s távolabb,
egy forrás mellett piros tető virít.
Egy kürt a messzeségben felsikít,
Ide csak halványan ér el a hangja.
A hanga, a fenyves elmarad,
a láb alatt már a fű és barnuló levél.
Az élet lent, a völgyben mennyit ér,
ha élt már egyszer fenn, a csúcsok között,
és az ég-közelből az ember
a völgybe visszaköltözött?
Előbb sötétedik ott az este,
sokkalta sűrűbb a sötétség teste,
és később árasztja el a fény a völgyet,
mint a csúcs-közelben felnőtt
magányos tölgyet. És ha ködbe vész
a hegynek lába, a csúcsokat a szélvész
sepri le tisztára. Onnan jól látszanak
a csillagok az égen, nem írják le szavak
azt a látványt egészen, de ég-közelben ritka
a levegő, hogy lélegezni tudnál,
és mire az ember belenő, minden titka
szerteszáll a létnek, amit sejtett,
és azt sem leli meg, leszállva,
ami titkot még a völgy mélye rejthet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.