Az történt, amire számítottam,
mielőtt magamat ámítottam.
Mire rájöttem, mi a való,
a várban már bent volt a faló.
Végül is volt egy fél évem,
ennél többet nem is reméltem.
Én csak magamban voltam csalódott,
amikor az egész már halódott.
Ja, hogy előbb voltam lebegő,
mint hogy elfogyott volna a levegő,
és a víz alatti bánya mélyén
időnként ott volt nem egy, de két én?
Miért haragudnék? Azért a pár évért,
amit a szívemből kitéptél,
hogy alig maradt élet hátra,
mert készülnöm kellett halálra?
De most már jól vagyok, tényleg,
csak a rémek örülnek még az éjnek,
amikor nem látszanak a csillagok,
és észreveszem, a szívem nem dobog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.