Amikor már elhagynak a szavak

 Amikor már elhagynak minket a szavak,
akkorra csak a vers, ami megmarad,
mert ha soha senkinek sem mondhatod el,
csak a szöveg az, ami majd megfelel.

Amikor már nem jóreggeltre ébredsz,
a versnek is több köze lesz a zenéhez,
és a mondatok lázas értelmén túl
a vers dallama lesz inkább az úr.

Amikor már semmi másra nem vágyol,
csak a szavak dallamával játszol,
és nem vársz értük kapott elismerésre,
talán elérkezel a költészethez végre.

Nullba merült

Nullba merült a gondolat,
a lélek elfagyott.
Eldobálja a gondokat,
semmit sem hagy meg ott,
ahol támadt a zaj, zavar,
és minden olyan kusza.
Letisztul így majd hamar.
Nem marad buta
az ember, bár a semmi csak
kényszerű akadály.
Nincsen semmi, de ni csak!
nem marad homály.

Hajnali személy

Tompán fénylik a sín a hajnali ködben.
Nyikkan, zakkan, szusszan, döccenve megáll.
Nem túl későn, épp idejében jöttem,
mégis: hol van már az a hajdani nyár.

Vár a vonat. Még pár percig a csend.
Aztán indul a vég állomása felé.
Mi az, amit a lét nekem végül idecsent?
Hogyan állok majd ítélőszékem elé?

Indul a járat. Csupa szürke a lég még
odakint, túl az ablaknyi üvegen.
Ha nem tudnám, kel a Nap,félnék,
már eltemettek engem elevenen.

Tompán fénylik a sín az utolsó
peronon állva az ablakon át.
Nyugatra tart a vonat; én láthatom
ma a kelő Nap első fénysugarát.

végvári vitézek

vasárnaponként
eljárnak vadászgatni
helikopteren

háziállatot
ölnek helikopterről
és viszik haza

a kereszténység
végvári vitézei
helikopteren

 

Elveszett idő

Megint esik. És későn ébredtem ma fel.
Modern költészetet tanulnék,
de elkéstem nagyon.
Az időnek háta mögött
járok, és a távolság már egyre nő.
Az óra hangosan ketyeg az asztalon előttem,
és oly sok lenne még a munka!

A barázdán végigért a tű, lejárt
a lemez, cserélni kell, vagy megfordítani.
Lehet, ez másra vár már. Én
fiammal jártam kint a reggel,
cipőm beázott, a séta véget ért hamar.
Azóta ismét modernek.
És az óra itt az asztalon,
amint kiméri
az elveszett időt.

Más úgysem tölt el

Mondd, szeretsz?
De miért is szeretnél?
Nincsen bennem semmi szeretni való.
Nevetsz?
Persze, kinevettél:
nyárnak hittem, de esett a hó.

Keringtünk a Szajna parton
- vagy a Sziget volt az talán -,
mint sárga levelek a szélben.
A történetben nem volt pardon:
ott feküdtem a lét asztalán,
életemben először nem féltem.

Mondd, szerettél?
Csak egy kicsit, úgy egyáltalán?
Megjött a kemény tél?
És koppant a levél
fagyottan a földnek falán,
hogy párhuzamban fagyos földdel,
arccal arra vártál változást?
Tudtad, többé úgysem tölt el,
ha találnál mást.

Teremtsd a fényt

Az éjsötétben messze csillogót,
teremtsd a fényt, ha már leszállt a köd,
s az árnyak lesnek rád bokrok között,
s nem játszhatod a gondtalan bohót!

Hiába, no! Ha már megírta más,
a cél az mindig ugyanaz marad:
megtörni az átok-sötét falat,
hogy fogyjon csak a hitetlen Tamás.

Ha semmi van, meg kietlen sötét,
meg vad mocsok, amely beléd ragad,
a fényözönnel áraszd el magad
mind a mást, aki nem leli övét.

Magadból verssel űzd sötéted el,
ha nincs, aki hívásodra felel.

Háború a szívekben

Folyton csak a háború
a jó, s gonosz között.
A derűre jön a ború,
ami már szívünkbe költözött;
ha győzelemre tart a harc,
az veszteség nekünk,
akárki győz, az kudarc.
Csak a Semmiben hihetünk.

Folyton csak a háború.
S ki mondja, ki a jó?
Senki sem lesz már szomorú,
ha betalál egy golyó.
A győztesből lesz új elnyomó,
ha alul is volt előbb,
ha szerény volt is, lesz mohó,
ő lesz előkelőbb.

Folyton csak a háború.
Dúl odakint és bent.
Az emberi lét nyomorú,
soha semmire se ment,
ha a háború beköltözött
a szívekbe, magas ég!
Az ellentmondások között
elvész az emberség.

Lepketánc

Ősz fejem körül az éji lepkék
csaponganak oly rendületlenül,
névjegyüket nálam, hogy letennék,
ha a fáradt idő az éjre ül,
s hiába is kergetném el őket,
egy rebben el, a többi visszaszáll;
csak nem tudok szabadulni tőled.
Pedig olyan rövid volt az a nyár.

S a lepkék csak egyre-másra jönnek,
ha fény világol, vagy hogyha sötét
önti el a fényt. Mi baja önnek?
kérdik, miért nem issza már sörét?

Talán, mert a lepkék visszaszállnak,
míg csak helye lesz arcomon szakállnak.

Ha mondtam volna

Ha mondtam volna, tudta volna,

tudom, tudta volna, ha mondtam volna,

tudtam volna, hogy tudná,

tudta volna, hogy tudom, hogy tudja,

ha mondtam volna.

Nem mondtam, hát nem tudom, tudta-e,

nem tudhatom, tudta-e, nem mondta.

Nem mondta, hogy tudja-e, hát nem tudom.

Nem is mondhatta volna, ha nem tudta,

ha mondta volna, nem mondhatta volna, hogy nem tudja.

Ha mondta volna, tudnám, hogy tudta.

Ha emlékeznék.

Hetesre hagytam

Nem lettem tudós
Nem lettem költő
Egyik szavamat
másikba öltő.

Nem lettem író.
Lehettem volna?
Lenne egy pár könyv,
másképpen szólna.

Nem lettem szobrász,
nem lettem zenész,
de olykor elhagy
a józan ész.

Nem érdekelt a
tőke, a vagyon.
Batyum, amim van,
mind rátok hagyom.

Vitéz sem lettem.
Csak talpas vagyok.
Hírnév, dicsőség
énrám nem ragyog.

Nem lettem szerető,
pedig szerettek,
más álma nincs is
nagynak, gyereknek.

Az első hatban
vannak szép dolgok.
A hétre hagytam:
nem lettem boldog.

Charles Wright: Vízesések

Mikor is jutunk arra a felismerésre,
hogy minden eltávolodik tőlünk?
A korral jár, a szeretet-hiánnyal, vagy azzal
a Gyásszal, hogy nem vezet létra a felhőkhöz?
Bárhogy is, a mindennapokat éljük, amint azt kell,
amíg valahol a hátunk mögött
vízesések zuhannak, és haladnak tovább
a messzeség mérhetetlen mámorába.

Waterfalls

When is it come to the realization
that all things are wandering away?
Is it the age, is it the lack of adoration, is it
Regret there's no ladder to the clouds?
Whatever, we inhabit the quotidian, as we must,
while somwhere behind our backs
waterfalls tumble and keep on going
into the deep desire of distance.

(in: Caribou)

Csak az ég, meg a föld

Csak az ég, meg a föld, meg a fák még.
Csak az erdő, fű, fa, virág.
Ha a nap süt, a fény, meg az árnyék,
a sötét sohasem, mert rág.

Csak a fel, csak a csúcsra az élet?
Sohasem lefelé? Igazán?
Sohasem a homály, rémek,
az agyon vonuló karaván?

Csak a szép, csak a jó, csak a kedves?
Kisöpörni a könnyet, a kínt,
ne legyen vörösen nedves,
ne legyen véres a sín.

Alice Walker: Kifogás

Kifogás

Ma este talán a bor (vagy annak hiánya),

vagy egy levél te tőled (vagy annak hiánya),

csak ülök,

és az eső udvarias csendességét hallgatom,

egy verset írok, azon ölöm magam --

csökkenti kínomat --

Ma este esik, a holnap tiszta lesz,

és azt mondom majd, "a tegnap épp ilyen volt,

kivéve az esőt...

és szorít a cipőm".

Excuse

Tonight it is the wine (or not the wine)
or a letter from you (or not a letter from you)
I sit
listen to the complacency of the rain
write a poem, kill myself there

It brings less pain--

Tonight it rains, tomorrow will be bright
tomorrow I'll say "yesterday was the same
only the rain...

and my shoes too tight."

Lerészegedni

A kör, amely téglalap,

könnyedén préselődik,

ha meghúztad a fülét,

és kiürült.

Louise Glück: Krátertó

 Háború volt jó és gonosz között.
Úgy döntöttünk, a testet hívjuk jónak.

Ez tette a halált gonosszá.
A lelket teljesen
a halállal szembe fordította.

Mint gyalogos katona,
aki nagy harcost szolgálna, a lélek
a test mellé szegődött.

Ellene fordult a sötétnek,
a halál minden formájának,
amelyet csak felismert.

Honnan jön a hang,
amely szerint azt kell higgyük,
a háború gonosz, amely szerint

azt kell higgyük, a test tette ezt velünk,
az késztet félnünk a szerelmet

There was a war between good and evil.
We decided to call the body good.

That made death evil.
It turned the soul
against death completely.

Like a foot soldier wanting
to serve a great warrior, the soul
wanted to side with the body.

It turned against the dark,
against the forms of death
it recognized.

Where does the voice come from
that says suppose the war
is evil, that says

suppose the body did this to us,
made us afraid of love—

Maszk

Maszkoljuk magunk.
Ezen nem változtatott
a pandémia.

Szétesik

Mindünk szívében égi tűz, ha égne,
az életünk lehetne szebb talán,
de világunk szétesik, mint a kéve,
s vad ár dörög minden várunk falán.

Hiába bármi. Összeraknád fejben,
szanaszét zümmögi magát a lét,
és csak vergődsz a napok között,
mint a légy a tejben,
és bárhogy taposol,
sohasem éred el a mesét.

Az évek közben darálóba fognak,
vér fröcsög a szívből, a csont meg úgy ropog,
mint amikor csirkecsonton vad táncokat ropnak
valami elfeledett törzsi táncosok.

És nincs menekvés.
Csak tapos a csizma,
hogyha nincsen, aki megölelne.
A tompa kés
holnap tompább, mint ma,
nyiszál,
hajcsomók hullanak öledbe.

És a világ,
amely oly összefogott volt,
már szétesett:
puszta és sivár,
vagy lehet,
csak benned van egy szürke folt.
Az ember verset vakog.
Vagy halálra vár.

Nyomorultan szeress

Engem nyomorultan szeress!
Három napos borostás-részegen,
hogy csak vigyorgok vissza vén-hülye-félszegen
elhagyván télikabátomat egy padon!

Bennem ne kellemet keress!
Könnyű szeretni fiatal-délcegen,
amikor jó erőben van még mindkét kezem,
és viszonzásként fényes jövőmet adom.

Rankine-t olvasva

 Észveszejtően nyikorog a csuklós busz, a sárga kapaszkodó rudak billegnek szemed előtt, amint a mobil kezedben táncoló, világító téglalapjáról fölpillantasz; Claudia Rankine-t olvasol, aki éppen megállapítja, hogy fekete nő létére egészen kellemesen illatozik a blúza a buszon, amely - feltehetően - zörög vagy nyikorog, és a kapaszkodók szintén billegnek az ember (asszony - akkor huszon- éves, fekete nő) szemei előtt, amint felpillant mobiljából, vagy gondolataiból.
Ő fölteszi szemüvegét, ez különbözteti meg a többiektől, írja, te leveszed és zsebre teszed, mostanában könnyebben olvasol nélküle, egyébként is az elmúlt három hónap során kettőt már elveszítettél buszon billegve, ez a legrégebbi, utoljára három éve hordtad, mielőtt a barátod felesége nem csinált neked egy új multifokálisat. Gondosan hátra lapozott a katalógusban, innen válassz keretet, az utcáról beeső vendégeknek idáig nem lapozunk el, nekünk is élni kell valamiből, ezek az olcsó keretek. Azt hagytad el. Meg egy másikat.
Közben már átszálltál villamosra, az Oktogon metróállomásnál jársz, Claudia Rankine a buszon maradt, talán egy Greyhoundon utazik éppen, majd egyszer még talán megtudod, eláll-e az eső a busz ablakán kívül, amit az imént, szemüvegét feltéve konstatált - talán éppen New Yorkba tart egy felolvasásra, vagy Al Filreis invitálására Philadelphiába - bár oda nem utazik el, hiszen azokon a felolvasásokon mindenki élő youtube streamelésben és video konferenciákon vesz részt kiváltképp ebben a pandemikus helyzetben.
Ismét felpillantasz, mindjárt megérkezel, füledbe zeng "ha valaki ezt nem teszi meg, munkatársaink kizárják az utazásból", és amint a melletted beszélgető (fehér) nő mondja a másiknak, "az nem a harmadikon van, a másodikon", a következőnél leszállsz.
Bűzlik a levegő a maszk alatt, biztosan a gombás fertőzéstől -- biztos vagy benne, hogy egy maszktól kaptad még tavasszal, és azóta nem sikerült tőle megszabadulni - , megérkezvén le is veszed, lefújod kezeidet alkoholos fertőtlenítővel, bekapcsolod a gépet, és miközben a nap várható eseményeit veszed számba, délután végre eladod a huszonöt éve megvásárolt telket, amely már akkor sem kellett a családban senkinek, és amelyet egy évtizede próbálsz eladni, no magadat azért annyira meg nem törve ez ügyben, és még haza is kellene érni, hogy az egyik, a másikat időben ütő, online programod legalább egy részén részt tudj venni - magadnak tartoznál csak vele -, ismét Claudia történetét olvasva, a háttérben folyton ott zizeg a fejedben - szívedben (?) - egyfajta önvád: harmadszorra már elutasítottad, hogy segítsél, bár igaz, kerek-perec megírtad, az előző(ke)t nem kell megadni, de mégis elutasítottad, hiszen ez mégsem tartható a végtelenségig ismétlődően hatvanhármon felül így hét év után.

Úttest

 Forgalomtól elzárt terület.
Az aszfalt felbontása előtt festették.
Negyedébe friss aszfaltozás ékelődik.
Autók sora megy keresztül rajta.

Dupla záróvonallal védett autóbusz sáv.
Külső sávban autó jön,
U alakban fordul
a kétszer dupla záróvonalon keresztül.

Vékony vízfilm az aszfalton.
Vagy csak a hőségtől tükörré vált levegő-réteg?

Megállok a járda peremén, elengedem a buszt.
Megáll, sofőr int, menjek át.
Mögüle gyors személyautó húz ki elém.
Elsöpör.

Sárga, kerek levelek a fa alatt a járdán.
Megcsillan raktuk a délutáni napfény.
Ki lehetett ennél a fánál Júdás?

Nyávog a bazalt.
Itt-ott csorba fogsorok.
Gömbölydedre koptatták az évtizedek.

Szürke világosabb és sötétebb foltjai.
Egymásba hatolnak,
egyenesek választják el őket.
Közművek története van beléjük írva.

Fehér

Olyanná leszek,
akár az öreg hegyek.
Hajam már fehér.

Buzgárok erdőben

Őszi séta az erdőben.
Még mindig jó erőben,
Láb alatt zizegő avar.
és semmi nem zavar,
csak szél fúj a fák között.

Lábam gyaloglásra termett.
Ugatás töri a csendet.
Kiharap belőle egy darabot.
Valaki egy szívet faragott
egy ágra, az elágazás fölött.

Egy betű sincsen benne,
olyan, mintha üres lenne.
Mintha a tél töltené fel:
rég felhagyott a mesével.
Vagy a Föld a Holddal ütközött?

A fák mindegyike reszket,
és látom, hogy ez csak a kezdet.
A végig hosszú az agónia,
az embernek nem kell aggódnia,
bár sosem volt egész, ami ma törött.

Volt vajon telve a faragás?
Az ember olykor mély kutat ás,
és néz, hogy olyanra akad,
amire nem lenne szabad:
felbuzog, amit már régen eltömött.

Dolgozó ember

Dolgozó ember vagyok,
a szemem ritkán ragyog.
Szürke fölöttem az égbolt,
hogy fénylett, az már rég volt.

Az eső minden nap esik.
Néha éjjel is, reggelig.
Az égen felhők rohannak,
nem adnak helyet a Napnak.

Nem volt ez így mindig.
Az embert a jelek intik:
valami elromlott nagyon.
Átkozott vagyok, ha hagyom.

Márpedig évek óta
folyton monoton a nóta.
Nincsen helye a fénynek,
a tüzek régen nem égnek

A munka tart életben,
bár lehetne él i szebben.
Hogy hogyan, talán kitalálom,
amíg le nem száll rám az állom

A feketerigó

A rigó a fán ült mozdulatlan.
Lassan beesteledett.
Két szeme feketén izzó katlan.
Most a hó is megeredt.

Szél támadt, szédülve néztem:
talán lába odafagyott?
Miért nem repül el? Nem értem.
Ittléte okafogyott,

itt nem kap enni. Nincs kitéve
szalonna vagy dió,
nincs gyümölcs fa alá kerülve,
élelem, rigónak enni jó.

Nem pislant, csak néz előre,
Tollait borzolja szél.
Hangja sincs. Nem megy telelőre.
Vajon tavaszt még remél?

Végleg sötét lett végül,
és már nem láttam a madarat,
hogy aztán elrepült? Leszédült?
Másnapra nyoma sem maradt.

Senkim sincsen

Senkim sincsen.
Sosem volt.
Úgy élek itt,
mint egy holt.

Magányom majd
eltemet
Az zabálja
lelkemet.

Fagyos földön
csillog dér,
költészetem
annyit ér.

Hogyha égre
kel a Nap,
a versből csak
sár marad.

2013-2020.

Repedés a falban

Ha megszólal a kórus,

a gerincen a borzongás.

Élni az ilyen pillanatokért érdemes,

bár a percmutató folyton gödröt ás,

de a köznapok lírája is lehet jeles.

A szürke közönyből kiemelkedő

pillanatokon, mint késélen,

úgy csillan a remény.

Havas hegycsúcs, télen,

napsütésben; bár a fagy

odafent is kemény.

Összekevert, nem passzoló

mozaikdarabkák a lét.

Tétova, andalúziai dallam.

Csak figyeld a szivárgó zenét!

Néha egy-egy repedést nyit tágra a falban.

 

Vegetáció

Egy pillanatra bambán pillogott:
égre nézve, a Nap szemébe tűzne,
rámeredt hát egy lehajló fűzre:
tegnap platán volt. Alatta állt meg ott.

Két kezében is kérget fogott,
mintha obskurus játékot űzne,
vagy szikrákhoz kellene, egy tűzre,
de lelke bizton máshol volt legott.

Mint üres héj, olyan volt az élet.
Máshogy nézte, mint ahogy szokás,
bár tudta jól, hogy lehet, hogy téved,
de az egész mégis nagy szopás.
- Hogyan is felejthetnélek téged! -
villant agyába. S: Nincs gondolkodás!