Szétesik

Mindünk szívében égi tűz, ha égne,
az életünk lehetne szebb talán,
de világunk szétesik, mint a kéve,
s vad ár dörög minden várunk falán.

Hiába bármi. Összeraknád fejben,
szanaszét zümmögi magát a lét,
és csak vergődsz a napok között,
mint a légy a tejben,
és bárhogy taposol,
sohasem éred el a mesét.

Az évek közben darálóba fognak,
vér fröcsög a szívből, a csont meg úgy ropog,
mint amikor csirkecsonton vad táncokat ropnak
valami elfeledett törzsi táncosok.

És nincs menekvés.
Csak tapos a csizma,
hogyha nincsen, aki megölelne.
A tompa kés
holnap tompább, mint ma,
nyiszál,
hajcsomók hullanak öledbe.

És a világ,
amely oly összefogott volt,
már szétesett:
puszta és sivár,
vagy lehet,
csak benned van egy szürke folt.
Az ember verset vakog.
Vagy halálra vár.