2017. október 29., vasárnap

Nem hagyhatom szó nélkül

A FIDESZ Magyar Polgári Párt (amelynek nevéből a Szövetség és Demokraták szó ugyanúgy kiveszett, mint a Fiatal és minta a politikájukból) két oszlopos vezér heréltje, Selyem fővadász elvtárs és Rezsibiztos fősertés (elnézést a disznóktól, mert azok értelmes állatok) állítólag ugyanazon párt funkcionárusaiként egyazon napon ragadtatták magukat a miniszoknyás nők védelmére (a kiugrott keresztyén egyházfi, aki egyazon fenékkel szeretne Krisztuson lovagolni, mint amelyiket parancsnokának kínált föl), és küldték el női képviselőtársukat fodrászszalonba (Rezsiszilárd elvtárs).
Selymes stüszi vadász döbrögi elvtárs megszólalása sem volt túlságosan sziporkázó, amint az itthon történő zaklatás ellen emelte föl szavát, amelynek tettesei mind az ő korosztályából kikerülő "echte" magyar (rác, román, tót, zsidó, ukrán és Istene tudja, még miféle) férfiak, miközben Rezsibiztos Sertés elvtárs éppen a disznókénál is csekélyebb intelligenciáról tett tanubizonyságot.
Hányni lehetne ettől a bolsevizmusból itt maradt csürhétől. És ezek a véglények beszélnek nekem erkölcsről.

2017. október 28., szombat

Nő, domborulat, csúszós és nedves

A nő, a férfi, és gyermek,
amikor nedves, és csúszik,
a járda, retteg,
mint akit fenyegetnek, vernek,
hogy majd elesik.

Van, aki négykézlábra áll,
mintha részegen mászna,
hogy ne koppanjon a fej, az áll,
ne törjön kéz, a kar, a láb ma.

Olyankor kutyát sem visznek ki,
amikor kutya idő van neki,
bár ő a hóban elszaladgál.

Amikor jegesek a dombok,
nem szánkózik rajtuk gyerek.
Mind otthon ténfereg,
a férfi meg töri a jeget,
homlokát felhőzik gondok.

Belátom, ez a vers blőd lett.
De van benne nő, domborulat,
nedvesség és csúszás.
Az alapötlet csak ennyi.

(Néha tiszta őrület,
hogy az ember miként mulat,
ha egy vershez kap ötletet,
de ez szinte már túlzás:
hidegben nem jó meztelenkedni)

Kiskutya és kisgyerek

A versben, akár egy filmben,
ugyanúgy kell, hogy szerepeljen
egy kisgyerek, vagy egy kutya.

Nem igazi a feelingje,
és nem lesz jó marketingje,
ha nincs, mert a költő buta.

A versbe gyermeket tegyünk,
vagy kutyát, velük csak nyerünk:
lesznek, akik majd olvasnak.

Amikor más van egy versben,
írhatnál mindennél szebben,
a sorok összeolvadnak.

Nem tudom, hogy törvény-e ez,
a vers, mint csiszolt fémlemez,
vagy mint egy drágakő csillan

az olvasó szeme előtt,
hogyha a költő beleszőtt
kutyát, vagy gyermekszem villan.

Gyávaság


Láttam (és hallottam) egy embert
a villamoson, aki kiabált
egy kisgyerekkel, talán a fiával,
és pofon is legyintette.

A kisfiú majdnem elesett mellette,
de nem sírt fel hangosan,
csak a könnyek eredtek meg szeméből
és folytak végig csendesen arcán.

Rajtam kívül senki nem látszott
észrevenni az esetet;
mindenkinek éppen az ablakon kívül volt
éppen valami megfigyelni valója,

vagy éppen akkor kapott üzenetet
a telefonon,
éppen lapozott egyet
a kezében tartott könyvben.

Amikor az ember észrevette,
hogy szúrósan nézem,
rám nézett, és
a következőket mondta:

Mi van papa? Nem tetszik,
hogy nyakon csaptam a fiamat?
Csinálni akarsz valamit
ezzel kapcsolatban?

Nekem eszembe jutott,
hogyan legyintettem szájon egyszer
kislányomat, és ettől
hogyan harapott rá szája szélére.

Amikor a villamos megállt,
mégis leszálltam róla
a következő megállónál,
és inkább megvártam a következőt.

Vagy húsz centivel és tíz kilóval
volt nagyobb nálam, és
vagy harminc évvel fiatalabb,
de ez nem ment föl a gyávaság alól.

Most itthon ülök,
és ezt a verset írom az esetről.
De mondta valaha is valaki,
hogy a versek megváltoztathatják a világot?

2017. október 27., péntek

A hídon át

Átkeltünk a hídon.
Keskeny volt, és ingott alattunk.
Nem tudtuk, hová jutunk.
Átkeltünk a hídon,
ezen a parton maradtunk,
itt vezetett tovább utunk.

Átkeltünk a hídon,
az mögöttünk a mélybe szakadt.
Átkeltünk a hídon,
a visszaút reményéből már nem maradt.

Még élni is kellene

Még élni is kellene,
de az idő kevés.
Már itt a végnek szelleme,
hozta a rettegést.

Az avar halomba gyűlt
a kerti fák alatt,
a fáknak ágain, felül
már semmi nem maradt.

A méhek és a szép tavasz
régen messze már.
Sötétedik. A lét ravasz:
a télnek szele vár.

A napkorong alkonyra hull,
és jön a sötét.
A lélek újat nem tanul,
nem adja közönyét.

Csak ballagunk míg véget ér
egyszer majd az út.
A hó, a haj ezüstfehér.
Mindenki télre jut.

2017. október 24., kedd

Ha bejön

Kántor Péter: Ha bejön az élet c. verse nyomán
ÉS 2016. febr. 19.

Ha bejön az élet,
csillagot tűznek rám
vörös posztóból.

Ha bejön az élet,
egy kicsi munkára visznek.
Mindenki vályúnál kosztol.

Ha bejön az élet,
egy emberé lesz ismét
az egész határ.

Ha bejön az élet,
éjféltől nem is kell dolgozni
ma már.

Ha bejön az élet,
Megint lőnek az utcán,
mint ötvenhatban

Ha bejön az élet,
lágerbe visznek a pofonért,
amelyet kaptam.

Ha bejön az élet,
hullák úsznak a Dunán
lefelé.

Ha bejön az élet,
nem járhatsz hat után
kint, estefelé.

Ha bejön az élet,
tűzre vetik majd
ezt a versem.

Ha bejön az élet,
ismét krumplit eszünk
nyersen.

Ha bejön az élet,
kirúgják alólam az utcán
a lábam.

Ha bejön az élet,
senki sem hiszi majd később,
amit láttam.

2017. október 23., hétfő

Esős reggelen

Szürke katyvasz most az ég,
úgy az ágybam maradnék még,
hiszen kimenni sem lehet,
ha esernyő nincs veled.

Az ágyban, a paplan alatt
tested melege itt maradt,
a párnán fejed lenyomata.
Várlak. Mikorra érsz haza?

Kinyitom szemem, fölébredek:
hiszem nem is alszom veled!
Régen elmúl t az az idő.
Odakint csak esik az eső.

2017. október 22., vasárnap

Shalimar

Nem jártam sohasem Shalimarban még,
nem láttam szárongba öltözött lányt,
de a szépségük folyton a szívemben ég,
hiába űzném belőle a hiányt.

Úgy táncol a szépség szemeim előtt,
mint illanó harmat, mint távolodó 
alakod, amely nekem szárongba öltözött,
te Taj Mahal vizén sikló-táncoló.

Bár Agrába sohasem juthatok el,
eljött hozzám maga a szépség, 
megjártam az Édent, szívem énekel,
mert nekem annak emléke az érték.

A funkciót!

                                                        telefonbeszélgetés fele

A funkciót, azt tudják mind, a funkciót;
a keze meg, mintha el lenne törve mindnek.
Hat éves koruk óta b...ák őket szájba, sőt!
Nagy talentnak kell lennie, hogy tovább vigye.

A funkciót, azt tudja mind, a funkciót,
de kettőig elszámolni még egyikük se bírt.
Nem, dehogy! Csak azt az egy adót!
Minden mást a könyvelőnk már leírt.

A funkciót akarja mind, a funkciót,
hányszor magyarázzam még neked el!?
Á, hamarabb bírsz szóra talán egy rigót.
Hiába kérdezem, erre sohasem felel.

2017. október 21., szombat

Budapesten ébredve

A redőny még lehúzva,
de az óra rád erőlteti akaratát.
Az ablakon túl zúzma-
ra, bent szuszogva alszik a család.

Ébred a város. Álmosan
csikordul sínjén a HÉV.
Azután már minden zsong, tülköl, rohan,
én meg az ágyban maradtam volna még.

Kapkodom riadtan
ruhám magamra:
le ne késsem! Jaj, Istenem!

Pár éve, reggel, futva
csúsztam el, estem majdnem hasra,
akkor még átvágva fönt, a hegyen.

Rózsaszál

Sajnálom azt a rózsaszálat,
amely az asztalon maradt.
Többé téged, bár nem látlak,
fölidézem arcodat.
Ott felejtett rózsaszálak!
Az idő már meghaladt.

Nyárutó

Nyárutó volt. Én kezemben
rózsaszállal vártalak.
Fölöttünk, a végtelenben
izzón ragyogott a Nap.

Megérkeztél, és azóta
az idő állt, nem haladt:
hogy elmentél, az a rózsa
az asztalon ott maradt.


2017. október 20., péntek

Az üvegbúra alól

Az ég fölöttem szilánkra tört.
A semmi néz le rám.
A búra, amely meggyötört,
már nem házam, hazám.

Üvegcseréppel telt a föld;
roppan, ha lép a láb.
A legszomj nemrég majd' megölt,
most menni kell tovább.

A szivárvány megszabadul

Az este
leszáll, hegyes
vasrúdjai földbe fúródnak.
A sötétség csapóhídja
fölvonódik.

A színes üveggolyó
kihull a kézből,
csörömpölve szilánkra törik,
s a fogoly szivárvány
ellobban az égen.

2017. október 18., szerda

Amit emeltem

Hogy mondjam másként?
Itt élsz még bennem,
bár arcod, hangod
elfelejtettem.

Léted, lám, mégis
belém költözött.
Egyetlen lettél
milliók között.

Hogy mondjam, mégis,
ha nem szólhatok:
a gátak közöttünk
de igen nagyok!

Nem a szokások:
nem attól retten
szívem: a gáttól
amit emeltem.


2017. október 17., kedd

Őszi ablakon kibámulva

A napok, évek szennye, hordaléka
kimosta belőlem arcod.
Már csak mint álom, merülsz föl néha
emlékeim között.
Már évekkel ezelőtt végleg
feladtam a harcot.
A hiány helyébe aztán
a szürke űr költözött.

Lassan lehajlik az élet;
a pálya íve végül földet ér.
Ilyen tapasztalat után nem téved,
az ember ölelést már nem remél.

Mozdulatlanok az ágak
kint, az ablakom előtt.
Az őszi ég kékje
világít át most rajtuk,
meg se rebben a sok
sárgászöld levél.

A nyíl, amelyet a pöttöm istenség
szívembe belelőtt,
beletörött,
ott korhadt el a csonkja.
Hagyjuk!
Örüljön, aki ily élményt megél!

Már arcod, hangod is kimosta
belőlem az egyre gyorsabban folyó idő;
alakod a múlt homályán
még néha átdereng,
mint egy madár,
ha jár az ágak között,
amelyeken pár fonnyadt, puha, sárga levél
ritmusra leng.

2017. október 16., hétfő

Sőtét, őszi este

(antitézis Adyra)

Sötét ez az őszi este
(mindegy, kintről? bentről nézed?),
szinte feketével festve.
Nem látod?
Fene sötét ez az este.

Sötét itt már minden ablak
(mindegy, kintről? bentről nézed?).
Ma! Az enyészetnek adlak.
Véged lesz.
Be van zárva minden ablak.

Ezt gondolod, vagy gondolsz mást
(mindegy, kintről?, bentől nézed?),
álmodat várod, már az alvást.
Rémálmot?
Hason, hanyatt, vagy oldalvást.

Más, mint örömöt keresve
(mindegy, kintről?, bentről nézed?),
persze, szerelembe esve.
Volt ilyen?
Sötét ez az őszi este.

Miért nem másként?

Miért van így? Ezt még mindig nem tudom.
Miért nincs másként? Pedig lehetne tán.
Sört ihatnék, vagy bort, nem lenne teám,
s nem villamossal járnék, hanem buszon.

Miért van így? Mondanám, talán unom.
Elválaszt a másiktól egy óceán,
hisz' semmi szüksége sem volt reám,
és ez így marad, amíg föl nem bukom.

Nem hiszem, hogy másként lehetett volna.
Bár néha napján az ember szinte száll,
más napokon, meg mintha haldokolna.
Ellene olyankor minden összeáll.
Már nem lesz másként, fogy az idő gyorsan,
pedig volt már, hogy szinte felragyogtam.



2017. október 15., vasárnap

Mindig rosszul csinálom

Én nem tudom, hogyan kell jól csinálni.
Hogy' lenne jobb, ha hagynám, vagy ha nem?
Mikor hajtani, és mikor megállni,
nem ment nekem ez eddig még sohasem.

Sosem tudom, hogy érdemes-e várni,
vagy indulni kell végül most már tovább,
hát várok rendületlen, jöjjön bármi,
míg nem lesz már nálam senki ostobább.

Jól csinálni. Csak egyszer tudtam volna!
Talán a légben lenne valami más,
a víz a folyókban ma másként folyna,
vagy nem zavarna ennyi banalitás?
Nem zengne fejem, mint üres kápolna?
Másként élnék. És ez nem lehet vitás.

Elérhetetlen messzeségben

Egervári József: Elérhetetlen messzeségben című írása alapján (facebook)

Állandóan azt hallotta, olvasta, milyen nagyszerűek a versei, mennyire igaz, amit ír és milyen átérezhető. Mennyire jól kezeli a szavakat, milyen szépen csengenek a rímek, és hogy mindig egyedi a stílusa: olyan dolgokat versel meg, am,elyek másnak eszébe sem jutnának.
Elküldött egy-két versét egy-két lapnak, ahonnan egy év múlva sem kapott választ, de továbbra is áradt felé az elismerés. Közben érezte, menthetetlenül beleragadt az önismétlésbe, ráadásul amit ír, azt százszor, ezerszer megírták már előtte, sokkal kifejezőbben, sokkal árnyaltabban és pőlasztikusabban, mint amire ő valaha is képes lesz.
Olvasgatta a kortársakat: ő is milyen csodálatos szókapcsolatokat talál szinte minden versében. Milyen árnyaltak annak is a jelzői, az ő versei meg - noha szinte szkköztelenül ír - azonnal a szívig hatolnak.
Próbálta utánozni a stílust - persze nem direktben, annál több esze volt -, de rá kellett jönnie, erre ő képtelen.
Próbált nem az ő kurva nagy bánatáról írni: időről-időre elővett-egy-egy társadalmi problémát, lehetőleg időtlent - hiszen a "nagyok", mint József Attila például, szintén írtak ilyeneket, egy költőnek elhivatottnak kell lennie, nem fordíthat hátat a társadalmi iszonyoknak! Írt a sajtószabadságról, a hajléktalanságról, a világ eltorzult pofájáról, sőt, még arról is, hogy ő maga is milyen eltorzult ebben az egész eltorzult mindenségben.
Általában csak leírta az első sort, és már jöttek is a gondolatok, ritmusosan, mindegy, rondó- vagy szonett formában, megbicsakló tercinákban, vagy szonáta-formára összerakott szakaszokban, ahogy adódott, de soha nem volt vele elégedett.
De már föl sem nézett a Parnasszus csúcsára, hiszen az egyre távolabb menekült tőle, minél jobban erőlködött volna elérni. Talán így is van rendjén, gondolta, és elővett egy új kötetet, hogy ötletet merítsen belőle a legközelebbi verséhez. Már tudta, a legközelebbi írás tagadni fogja azt, ami most megtetszik neki: mindent fordítva tartalmaz, nehogy fölismerhető legyen. Bár annyira nem félt a plágium-vádtól: egyrészt az emberek - főleg az írók és költők - nagy része nem olvas sokat, másrészt pedig ki olvasgatja a múlt század elejének és közepének elfelejtett amerikai költőit, akiknek verseit le sem fordította senki magyarra! Ráadásul úgysem azokat írja meg újra, úgyis csak az ötlet az, ami lendületet ad a következő írásának.
Mi lenne, ha most rövid prózát írna? Mondjuk az imént olvasott írás antitézisét: mondjuk legyen a címe: elérhetetlen messzeségben, és persze ez a messzeség vonatkozzon a Parnasszus tőle mért távolságára!


2017. október 14., szombat

Költő-e vagy? II.

Költő-e vagy? Magyar-e?
Libsi-bolsi agyar-e?
Szereted a rózsaszínt?
A szentegyház erre int?

Bevándorló rossz migráncs?
Űzd el innen! Rá se ránts!
Libsi-bolsi egy kutya,
mindnek USA az ura!

Törvényed sarkallatos?
A szájad lesz mosolyos.
Gyökér-e vagy, vagy virágl,
amit libsi-bolsi rág?

Költő-e vagy? I.

Tudol te írni-e rímeket,
nőket és néha hímeket?
Magyar-e vagy, vagy idegen szívű-e,
árulsz hazát és nemzetet-e?

Véded sarkalatos törvényeink?
Az anyaszentegyházad is erre int!
Vonzóvá, fogyaszthatóvá teszi azt,
hogy így hozzon el keresztyén tavaszt.

Felhatalmazáson nyugvó plebejus-e vagy,
Ahol a közéletnek a kereszténység az örök alap?
Gyökér-e vagy te vagy a virág,
amit a gonosz liberalizmus kirág?

Kormányod kormányzása kormányoz,
vagy benned az ellen ármányoz?
Egyet-e értsz kerítésünkkel,
ha nem, a Jó Isten nem bottal ver!

Primates

Dobd el az ősi primátes agresszióját,
és vége az emberiségnek,
mert ami pusztít, a faj azzal jól járt;
a csatadal a legrégebbi ének.


Dobd el a szerelem kínját-keservét,
és vége a művészeteknek,
felejtsd a tudást, az ember értelmét,
többé nem aratnak, vetnek.

Ha nincsen halál, és vágy, nincs ének,
és vége az emberiségnek.

Ghazal

Már nem iszom bort többé, mert bár szeretem,
a józanság többet számít már ma nekem.
Rózsát a kertben sem vágok le soha,
ott szép, és nem lesz vázában a csoda.
Bort a kupába csak másnak töltök,
nem leszek ittas már, hacsak meg nem öltök.

Táncol a szélben az almafa levele,
hull a szirom, tele már kertem vele.
Csupa illat a szél, csupa lombsuhogás,
az ember a fák közt boldog, dudorász.
Bánatot itt ma csak egy gondolat teremt,
e gyönyör is elhagy, mert te nem vagy velem.

Hát mégis bort a kupámba a tavalyiból,
és számról majd új dal, és új ritmus szól!

2017. október 13., péntek

Miért szürkül?

Semmi nincs, csak szürkeség.
Nem vár, csak halál.
Az acélos, jeges ég
majd készen talál.

Elfutott minden remény,
el a szeretet.
A semmi sosem kemény,
az marad veled.

Volt-e vajon más jövő?
Volt ígérő szó:
ami az ottból kinő,
színes lesz, és jó.

És ha volt, miért szürkül el
minden, ami szép?
Vagy az ember nem fülel,
hogy halljon új mesét?

2017. október 12., csütörtök

Aktualitások és örök aktualitások

Beer Miklós váci megyéspüspököt, egyebek mellett Aradszki András kereszténydemokrata képviselő kijelentéséről kérdezték.

A püspök úr szerint "ez egy ügyetlen megszólalás volt."
Szerintem nem ügyetlen, hanem tudatosan gonosz, ember- és főként keresztény-ellenes, tipikusan az emberi értékeket a hatalom kedvéért ignoráló, a hatalomhoz törleszkedő alja ember felszólalása volt. És pont.

Mi is volt a felszólalás lényege?

„A sátán/Soros terv ellen küzdeni keresztény kötelesség”



Mi is a Soros terv?


Az ilyen alja népnek semmi keresnivalója a nemzetet állítólag képviselők között, a legjobban tenné, ha már ma lemondana mandátumáról, hogy a tisztesség minimális látszatát fenntartsa magáról, bár erre igen minimális az esély.

A stüszi vadász lovas Döbrögi Semjén Zsolt pártelnökről szólva a püspök úr visszafogottan jegyezte meg, hogy nem Soros György a migráció kiváltója. Ez igaz, mert - teszem én hozzá - az ilyen idióta politikusok és az őket támogató nagytőke, mint Selymes stüszi vadász úr-elvtárs a kiváltó.

A püspök szerint tehát a narancsos képviselő felelőtlen, meggondolatlan.

Szerintem pedig egy képviselőtől, akinek feladata, hogy választóit képviselje, azok életkörülményeinek javításáért dolgozzon, még a felelőtlenség, meggondolatlanság is eltűrhetetlen, nemhogy az erkölcstelenség, azoknak a keresztény elveknek a világi hatalomhoz való törleszkedés érdekében történő kiforgatása, amelyeket állítólag képvisel.

Az ilyen helyzetben az egyetlen, az eddigi etikátlanságát mentő cselekedet az lenne, ha a képviselő úr
örökre távol tartaná magát a továbbiakban a közügyektől. Erre - éppen megnyilatkozásából következően - semmi esély nincsen.

Az a magyar kormány - amely ilyen "keresztény" képviselők támogatásából él,  "együtt tud szenvedni" a szenvedőkkel, mondta ma a református lelkészi zsinat vezető lelkésze nyilván arra gondolván, ahogyan a magyar kormány a kórházak helyett kisvasutat, és focipályákat épít, ahogyan a munkahelyek teremtése szerint közmunkát fejlesztett az "elmúlthatévben". Így szenved együtt - szöges drót kerítésekkel, és koncentrációs táborokkal - a szenvedőkkel.

Közben a papból (lelkészből) politikussá vedlett, kiugrott keresztény Balogh, akinek az "emberi erőforrás minisztériuma" a nevében is jelzi: itt az ember nem más, mint erőforrás - vajon mihez is? -  az egy fenékkel két lovon jeligével azt mondja: "a közel kereti keresztények szenvedésén keresztül lehet megújítani a keresztény Európa alapjait".

Ez volt a bolsevikok és a nácik ideológiája is, sőt, ennél a bolsevikoké emberségesebb volt: ők ugyanis - ideológiájukban - csak a gazdagoktól vették volna el a gazdagságot erőszakkal, és ideológiájuk sem a mások szenvedésén keresztül történő jobbítás volt (bár gyakorlatuk igen). Balogh kiugrott pap ideológiája ellenben egyértelmű: mások, tömegek szenvedésén keresztül újítsuk meg a mi alapjainkat. Ennél embertelenebb ember még nem volt magyar államigazgatásban fontos pozícióban, és ez az alávaló gazember a "humánerőforrás-miniszter".

Balogh megfogalmazta a narancsbolsevizmus alaptételét: addig megy előre a mi gyarapodásunk és hatalmunk, amíg más szenved. Ez az egész narancsbolsevik rendszer filozófiája, amely keresztény szemmel nézve bizony, azt gondolom, a Sátántól és nem pedig Istentől való.

Ártunk és Orbánunk mellesleg - jó bolsevikhoz illetve nácihoz híven (szabadon választható a hazug államszervezet mivolta) -  a konzultációs kérdőíven is felismerhetően hazudik a kérdésekben is:

Az 5. pont szerint például a Soros-terv alapján Brüsszelnek arra kellene köteleznie a tagállamokat, hogy a menedékkérőknek fizessen 9 millió Ft állami segélyt. Ez csúsztatás, ami eufemisztikus megfogalmazása a szemenszedett hazugságnak.
Az elképzelés szerint ugyanis nem a tagállam, hanem az Európai Únió támogatná a letelepedést és beilleszkedést összesen 30 ezer dollárral, 15-15-tel egy egy évben két éven keresztül. Ráadásul a 9 millió is csak akkor igaz, ha ártunk és Orbánunk tovább rontja a forintot, ugyanis a dollár napi árfolyama alapján ez az összeg 1,5 millióval kevesebb a hazudott 9 milliónál.

A 6. pont szerint a Soros-terv azt kívánja elérni, hogy "a bevándorlók enyhébb büntetést kapjanak az általuk elkövetett bűncselekményekért". Ez az állítás hazugság, ugyanis az alatta lévő magyarázat is kénytelen kiemelni, hogy csak a jogellenes határátlépéssel kapcsolatos büntetőjogi szankciókat tartja aggályosnak az eredeti írás, azaz szó nincs a kormány által állítottról. Még csak elérni sem akarja a terv, mivel csak "aggályosnak" nevezi.

A 7. pontban ártunk és Orbánunk magyarázata egyértelműsíti: a kerítés nehezíti a Soros-terv végrehajtását, amelyet egyébként az Európai Unió - amelynek Magyarország tagja - elfogadott. Magyarul a magyar kormány szándékosan és tudatosan nehezíti annak a szervezetnek döntésének végrehajtását, amelynek jogszabályai automatikusan a magyar jog részévé válnak a csatlakozási szerződés alapján. Azaz ártunk és Orbánunk alkotmány- és jogellenes politikát folytat a kerítés megépítése óta - saját állítása szerint.

És nem mellesleg: azokon a területeken, ahonnan ma háború dúl az egykori társadalom szövetét éppen az európai kapitalizmus által indított változások verték szét. Ezek indították azokat a háborúkat, amelyek elől milliók próbálnak menekülni, csakúgy, mint ahogyan 1956-ban próbáltak menekülni százezrek ebből az országból a megtorlás elől, és milliók az Orbán-kormány által tartósított jövőtlenség elől.
Vajon, ha 1956-ban Ausztria visszadobálta volna a menekülteket Magyarországra, majd a magyar aknazár előtt telepített volna aknazárat és drótkerítést, mi lenne Orbánunk és Ártjának véleménye ma? Vajon, amikor a romániai forradalom idején (és utána egy ideig) Romániából érkeztek menekültek Magyarországra, Ártunk és Orbánunk politikája alapján ott is drótkerítést kellett volna felhúzni?
Másrészt pedig világosan kell látni: a népvándorlás ügye igen komoly ügy. A jövőt, történelmet megváltoztató hatása lesz. Ezt értelmes ember kihasználja, és nem ellene szegül. Ártunk és Orbánunk amellett, hogy gonosz, buta tökfejekből is áll. A kerítés és a jogi csűrés-csavarás tarthat egy ideig, aztán a hatalom jelenlegi birtokosai eltűnnek a történelem süllyesztőjében, de a nép soha nem mossa le magáról az ő gyalázatukat.

Catullus-variáció 5 verslábra

Nem gyűlöllek már, de nem is szeretlek.
Érzem, lassan szerte szakít ez a kín.
Nélküled indulok el tovább a teleknek;
az út végén úgyis vár engem a sín.

2017. október 11., szerda

Délelőtt tíz óra





















Az ablakon túl, a szemközti ház napfényben fürdő, sárga fala
perspektivikus, mint egy absztrakt, geometriai festmény.
Az olcsó, ipari nejlonfüggöny kissé persze bezavar,
de odakint ragyog a Nap, ez tény.

A kiugró, másfél méteres falszakasz a Nap felé néz, élénk sárga.
Lassan ideje felkészülni talán az utolsó, a végső igazságra.
A hangszóróból absztrakt zene szivárog, amolyan avantgard szaxonofon.
Már nincsenek kint a virágok az erkélyeken és ablakpárkányokon.

A tetőpalák vonala a falak egyeneséhez képest ferde.
Miért érzem, hogy az élet fonala ma már rövidre van tekerve?
Pedig az ablakon túl a Nap ragyog, és az ég vakító kék.
Nem tudom, hogy meddig maradok, és hogy mennék, vagy maradnék még.

2017. október 10., kedd

Szeretni fáj

Szeretni fáj, mert védtelen leszel,
de nélküle értelmetlen az élet,
a néma táj semmire sem felel,
ha kérdezed, vagy szólnál, nagyon félek.

Szeretni fáj, de nem jobb borzalom,
a végeláthatatlan ködös idő,
a leszórt, nyirkos szalmacsomó-alom,
a nyugalom, amely a halálba nő.

Szeretni fáj. Belé szíved szakad,
és mégis röptet néha égig a kín,
de nélküle szürkületben, magad
bánkódhatsz csak a létnek keservein.

Cseres-tölgyesben*

Én tüskebozótot láttam nőni cseresben,
és nem nőtt rajta sehol sem csipkebogyó.
A boldogságot - hasztalan - én is kerestem,
és már alig hiszem, hogy élni de jó.

Én fák tetejéről láttam patkányt szólni,
vijjogását messzire vitte a szél.
Láttam szekerét százezereknek tolni,
a tüskebozótban az ember nem is remél.

A bozótban hajnaltájt megakad a pára,
ha ott tekeregsz, tán az orrodig se látsz.
Ebből az életből már elég is mára,
egy újabb üvöltés majd holnap hozza a frászt!

Én patkányt láttam az árokból kinőni lassan.
A vándor torkát már foga harapja szét.
Hosszú idő kell, hogy egy szérum hasson,
ha egy egész nép veszíti el az eszét.

*A Quercetum petreae-cerris, hazánk legjelentősebb zonális növénytársulása.

2017. október 9., hétfő

Ismétlődik

Bár minden folyton ismétlődik újra,
ne iktasd mégse ki a vágyakat!
Nem élhetsz senkivel sem összebújva,
mégsem lehet a szíveden lakat.

Közszemérmetlenség sértés

tündérmese

Öregedő férfi ül a parkban, padon.
Kabátja, kalapja kopottas, de nagyon.
Nejlonzacskó mellette, abból csipeget,
galamboknak szórja a kenyérbelet.

Járőr áll előtte, szigorúan néz,
hangja, mint a penge, nem édes, mint méz.
Hordják el magukat, amíg még lehet!
A padon hentergik végig a telet?!

Ölében egy asszony visszanéz most rá:
Ó biztos úr! Hagyjon! Hiszen látta már.
Visszafordul hozzá, csókolja vadul,
a közeg a padtól csak nem szabadul.

De kérem! - Megenyhül -  ezt mégsem lehet.
Járhatnak itt mások. Öregek, gyerekek.
Jöjjenek csak velem! Magukat beviszem.
Az örsön melegebb van, mint itt, úgy hiszem.
Közszemérem sértés lesz az indokom.
Egy cellába mennek. Ezt bevállalom.

2017. október 8., vasárnap

Érelmeszesedés

Azt mondja öcsém, érszűkület:
már meszesednek az ereim.
Ez zúgat fejet, és zenget fület,
harsogva a lét keserveim.

Azt hiszem, jelzés: még van idő,
bár mindegyre gyorsulva fogy,
amíg le nem áll szív, a tüdő,
aztán az ember a földre rogy.

A tó jegén, a fűben

A narancsfák alatt a fűben
hevertünk el szelíden.

Fiestán vad bika elől rohanó tömeg,
éljünk veszélyesen! Szóltam. Ki érti meg?
Emlékszel? Kérdésedre madárfütty válaszolt.

Darázs szállt kezedre - ne csapd agyon!
Hess innen mondtam. Ott hagyom;
a templomtoronyból már harang szólt.

Nem is hiszem, hogy igaz lehetett,
hisz tél vége volt: leheletedet
még látni lehetett volna a légben.

Korábban történt, a tó jegén,
hogy egymásra leltünk, te meg én?
Úgy csúsztunk ott a korcsolyán, mint égben!

Nem hevertünk fa alatt a fűben.
Nálunk nem is nőnek narancsfák, kedvesem.

2017. október 7., szombat

Tanítás

Bizony, mondom néktek,
aki közületek a legkisebben,
a legelesettebben segít,
saját magán segít az.
Hát mentsétek meg magatokat,
és mentsetek meg engem,
hogy ne kelljen naphosszat
kereszteteken szenvednem.

Bizony mondom néktek,
aki a bajból menekülőn segít,
saját magán és szerettein segít az.
Bizony mondom néktek,
aki magán így segít,
az ellene mond a benne lévő gonosznak.
Hát mentsétek magatokat,
mielőtt lepereg az élet,
ne féljenak naphosszat,
akik közöttünk élnek.

Bizony mondom néktek,
aki az elesettet fölemeli a porból,
magamagát emeli meg az.
Bizony mondom néktek,
ha nem elég a bortól,
csak embertársadtól lelhetsz vigaszt.
Hát vigasztaljátok meg magatokat,
amíg van itt élet,
hogy ne sírjatok naphosszat,
mert mindentől féltek.

2017. október 6., péntek

Személyiséghasadás

Egy személyiséghasadásban
eltűnhet az idő,
és mert benned más van,
egy emlék sem leverő.

Más utakon vezetik már
az ingerületet a neuronok,
és zavarossá válhatnak
a tiszta gondolatok.

Egy személyiséghasadásban
a másik én mondja meg,
hogy mit látsz a társban:
talán az ellenségedet.

Másként szólnak a hangok,
szürke lesz száz csoda,
tárulnak fekete barlangok.
Ne kívánkozz oda!

Bartók és Berg

Berg zenél füledbe, s Bartók.
A hegedű egyre jajgat.
Crescendóban pizzicatót
követ benne a sikoltás.

A hangnem is ismeretlen,
ideget borzol a dallam,
úgy sirat a hegedűje,
mintha a dalban gyászolna.

Vég-nem-látva zeng a sirám:
élet-nyomor zokog benne.
Nincsen semmi harmónia,
hogy' lehetne szívnek kedves?

Öntörvényűn zeng a hangszer,
össze nem csendül másikkal,
vagy, ha igen, az is ritka.
Magányban szól mások mellett.

Oly zene ez, mint az élet.

A Blaha Lujza téren

A Blaha Lujza téren, az állomáson
ketten fekszenek egy pokróc alatt.
Túltehetem magam ezen a látomáson,
de az emberségből bennem mi marad?

Bűnös az a nemzet, amelyik így hagyja
ég alatt aludni lányát és fiát,
mert a valóságtól oly messzire szakadt,
hogy meg sem találja többé már. Nahát!

Mit ér itt egy ember? Mit ér itt az élet?
Pénz mocskába fulladt a jövő, a szerelem.
Aki magyar ember marad, attól félek,
nem lesznek már többé köztünk elegen.

2017. október 5., csütörtök

Ne félj! Elmúlik.

Mondd, te szegény! Szerelmes lettél?
Volt egy szép napod?
Azt hiszed, visszavonult a tél?
A zsongást hallgatod?

Ne félj! Meg fog még gyötörni,
úgy, ahogy azt kell!
Össze fogja szíved törni,
bár most énekel.

Mondd, te szegény! Azt hiszed, hogy
nyár lett most az ősz,
s bár az időd lassan elfogy,
szíved elidőz?

Újra élni, ami elment,
s nem is volt talán?
Ne félj! Holnap ott heversz
a sors asztalán!

2017. október 4., szerda

Álarc

Fölteszem álorcámat,
ne lásd pőre valómat;
nem fedném el előled,
bizton megrémülnél.

Sikoltozva elfutnál
végig a kihalt utcán
messzire el tőlem,
mintha bánthatnálak;
igazi arcom látván
is félreismersz engem.

Hát fölteszem álarcom,
fedje el a valódit.
Úgyis  hozzám nő majd
igazivá válva.


Tulipánok

Tulipánok színe lángol.
Nyelvük fehér, piros, sárga.
Nem állsz velem szóba mától.
Lefekszem a hideg sárba.

Vajon mily őrület vitt el,
sodort távol, messze tőlem,
penge, fényes, mint a nikkel
kaszabolt a köteléken?

Nincs tulipán. Vagy elszáradt,
vagy elhullt a barna sárba.
Szirma, mint mocskos rongy, sápadt
fehér-szürke, piros, sárga.


Volt szeretőm

Széki négyes dallamára

Nem úgy van ma, mint volt akkor,
pedig nincs itt még az aggkor.
Nincs ölelés, és csók sincsen,
elvette egy gonosz Isten.

Volt szeretőm, de sajnálom,
elhagyott azon a nyáron.
A nyár végén, azon őszön,
emlékét még ma is őrzöm.

Házunk előtt árkot ásnak,
szebb szeretőm volt, mint másnak.
Holnap reggel lábam töröm,
az élet így már nem öröm.

2017. október 2., hétfő

Kardvirág

Pilinszky virága véres,
pengéje a szívbe hatol.
Azt hiszem, nem esedékes,
hogy látlak majd még valahol.

Milyen erő lökött feléd,
és mily erő taszított el?
Milyen esély volt, hogy megéld?
A kérdésre ki felel?

Pilinszky virága véres.
Sebet ejt a szívemen.
Többé már nem esedékes
még egy újabb szerelem.

Tátika (Antirrhinum majus)

A tátikák tátott szája
lila lángját leheli ránk.
Közepén sárga tűz-szilánk,
szinte eltorzul orcája.

Miért a jégsárkány-képzet,
jéghideg láng miért árad?
Képzeleted már nem várad?
Virágból mitől dől végzet?

Illatoktól terhes légben
már az ősz-fuvallat rezdül.
Az jár szíveden keresztül,
hideget az hoz rád régen.

Halványuló barackszín

Barna szemedhez csak keret
barack-színben fénylő arcod.

Szájadba tettem egy szelet
édesre érett barackot.

Barackvirág még tavaszra
rózsaszínben nyílik újra.

Már nem nyílik szám panaszra,
hogy nem élek hozzád bújva.

Mint friss barackon, bőrödön
még csillan a Napnak fénye.

Már közénk feszült őrködőn
a valóság drótsövénye.

Fekete ember

Fekete ember fekete kalapban
fekete képet feketén néz.
Fekete szemében fekete harag van.
Fekete mosolya fekete méz.
Fekete haja fekete kabátja
vállára feketén hull alá.
Feketén néz rá fekete bátyja
a képről. Fekete hulla már.
Fekete ember fekete kalapban.
Szíve fekete, mint a pokol,
maga a sátán fekete alakban.
Minden bűnéért mást okol.

Toportyánféreg

Gonosz, alattomos vagyok,
egy toportyánféreg.
Megmarlak, ha enni kapok,
a kezedtől félek.

A fülemben ordít a csend,
s csak szűköl az elme.
Megtanultam, hogy mi a rend:
nincs, aki megölelne.

2017. október 1., vasárnap

Kardvirágok

Fémes fénye van a kardnak,
és hegye szívbe hatol.
csak illatozni akarnak
e virágok valahol.

Fehér, sárga és a lila,
árnyalata százezer.
Akár Ámor mérges nyila
szúr szíven és leteper.

Helyben, sivatagban

Én szerettelek.
Talán galád telek
szeretnek így mindent fölzabálni.
Jöhetne bármi,
csak sivárság marad,
az élet halad.
Jaj, de rossz húsz éven át
így egy helyben állni!

Iktassuk ki a vágyakat!

                                      (Margaret Atwood: Oryx and Crake)

Iktassuk ki a vágyakat az életünkből,
és nem lesz többé, amiért élni érdemes.
Ha nincsen, amiért a szív, az elme szűköl,
kipusztul minden, ami az emberben nemes.


Iktassunk csak ki belőlünk minden vágyat,
egyszerre megszűnik a küzdelem, nyomor;
majd úgy kezeljük magunkat, mint szürke tárgyat,
mert nem lesz többé üres szív, gyomor.

Eltűnik a szenvedés, csitul a küzdelem,
szürke lesz a lét, mert szűnik száz csoda.
Nem bánkódom, hogy mással él, és miért nem énvelem.
Csak ember voltunk veszhet így oda.