Fáradt vagyok

Fáradt vagyok folyton,
mert senki nem szeret,
és nem is szerethet senki sem,
mert folyton fáradt vagyok.

Amint a rakparton ment velem
a villamos a sínjein,
a rakpart ment alattam
egész szabályosan.

Hogy megbillent a rakpart aztán,
a villamos a síneken
azokkal együtt csúszni kezdett
a rohanó Duna felé.

Jaj, Istenem! így sikoltott fel
egyszerre pár utas,
vagy nem sikoltott senki sem:
a döbbenettől elállt szava.

Hogy billenni kezdett a villamos,
még balra néztem, a hegy felé,
átláttam rajta - szó szerint
a forrásfoglalásokig.

Elszakadni készült épp az is
- mármint a hegy - talapzatától,
feltárva majd az utcaszinten
húzódó alagútjait.

Mint sajt, amelyet féreg lyukasra rágott,
vagy az érlelésnek gázai,
mint szúette törzs kéreg alatt,
kanyarogtak a járatok.

A villamos meg csúszott egyre,
bár gyorsulása volt neki,
de az időtágulás miatt
az útidő mindegyre nyúlt csak.

Míg a hegy kalapját elemelve
megbillent, tőlem el,
és a villamos csak csúszott,
eszemben járt, hogy senki sem szeret.

Fáradz vagyok folyton,
mert senki nem szeret,
és nem is szerethet senki már,
hisz' folyton fáradt vagyok.