Verőfényes őszi bánat

Megtalált a barna bánat,
bár az ég most újra kék,
és a fákon kopasz ágat
sem lehet találni még.

Cirrusfelhő fenn az égen;
bár nem hull belőle hó,
de a nyár már elment régen.
Egy új tavasz volna jó.

Zöldülnének friss remények,
Nap ragyogna egeken,
elhinnénk, még visszatérhet
újra a szép szerelem.

A Csend Dala

Nem tudsz egyedül lenni?
kérdezte a Herceg.

Hanyatt feküdt a vén Hold,
a Nap még a láthatár alatt van.
Hogy boldog voltam, rég volt.
A szívem fagyott katlan.

Csak Holiday énekel,
a hangfüggönyön más nem is jut át,
amíg Billie énekli a Csend Dalát.
Más nem is érdekel:

csend van.
Fában sem perceg most a szú.
Eláraszt a Semmi.
Mára megtanultam, Herceg.
Már tudok.

Hullámlovas

Mire mindent lebont az enyészet,
és csak a moraj marad,
sem látod át úgysem az egészet.
Örülj, ha felismered a hullámokat!

Mélybe ne merülj, szörfölj a tetején!
Mindegy, ha nem látod a Fiút;
ha elveted magadtól az állatot,
akkor is a mélybe vezet minden út,
ahová nem jut el a te meg én:
a halál szerelem nélküli állapot.

Füst

Átkozott füst, bármerre is lépnél.
Nem menekülhetsz tőle sehova.
Tüdőbe mar, hasogat, mint kés él,
eláll elfullad az ember szava.

Ha félre állnál, utánad kúszik,
szívedbe, tüdődbe behatol.
Már az egész világ füstben úszik,
a Földön nincsen oxigén sehol.

Dohány, kőolaj, benzin, pakura.
Füstöt okád kémény, ezernyi száj.
Az ember meg, a teremtés ura
fuldoklik, mert lélegezni muszáj.

Átkozott füst. Arcodba fújják,
mint ócska, olcsó verőemberek;
ernyős lámpa nem világít hozzá,
de gondolkodni, élni nem lehet.

És eldobnak, félig szívott csikket;
emberselejt a végső állomás.
Az Isten áll, és meredten néz minket,
míg füstölgünk, s kihunyunk, mint parázs.

Nincs varázs

Eltűnt a világból mind a varázs,
és szürke a lét maga.
Poros, és kong, mint üres garázs,
és dohos az illata.

Tobzódik. Hányja magát hiába.
Nem lehetsz tőle oda,
beton aljzata lehúz a sárba,
mert nincs benne csoda.

Az élet végtelen csodára várás.
Ha nem jön meg soha,
rád ül a lét. Súlya mázsás,
és kiüresedett az állapota.

Szeptember végén

Szeptember végén vannak már olyasféle hajnalok,
amikor a köd megakad
a sziget északi részén
a bozótos ágai között,
és fehéren, mozdulatlanul várja,
hogy a horizonton lassan felparázsló
Nap először vörösesbe vonja
gőz-ködös fehérségét,
majd amint egyre feljebb hág az égre,
eloszlassa,
majd maradványait,
az ágakról lecsöppenő vízcseppeket,
és a bozótok alatti gaz és fű
szálain megülő hideg harmatot
is fölszárítsa.

De amikor a vonat végigdübörög a töltésen
a városba, munkába igyekvők seregével,
még szürreálisan gomolyog
a térdig-kötésig érő köd
a bozótos ágai között,
mintha valami, a felhők fölé nyúló,
fennsíkon csordulna éppen túl
a közelgő telet ígérő
hófelhő teteje.

"Tekintsd legott komédiának"

Tekintsük komédiának,
és rögtön mulattatni fog,
aprócska gond csupán csak:
a főszereplő én vagyok.

Sötétbe ballagva

A szívemen nagy nyomás van.
Ami fény volt, mind elástam.
Kétségeket nem hagyok:
a sötétbe ballagok.

Hogyan lehet fénybe menni?
Az alapkérdés csak ennyi.
Állandóak a bajok:
a sötétbe ballagok.

Pontosan tudom magamról,
hazudik, ki másra gondol,
a mocsoktól ragadok.
A sötétbe ballagok.

Cseng a fejem állandóan,
néha dúrban, máskor mollban.
Zaklatnak e dallamok:
a sötétbe ballagok.

Autók húznak mellettem,
maradok sárral veretten.
Én nem járok, csak gyalog.
A sötétbe ballagok.

Nincs szükségem alkoholra,
nem az égbe, a pokolra
ingyen visznek angyalok.
A sötétbe ballagok.

Verseimet azért írom,
hogy kiírjam egy-két kínom,
és, lássanak, a vakok.
Én sötétben ballagok.

Szar

szerelempótlékok után loholok
végig az életen át,
aztán agyilag végül majd megbomolok:
én vagyok itt csak renegát.
Bár tudom én, kimerítő vagyok, és konok,
nem feledem el szemeid sugarát,
mégis szar szerelempótlékok után loholok
szennybe fordítva létem kamaszát.

Megpördülnék

Megpördülnék és elesnék,
földet érve halott lennék,
hiszen nincs más hátra semmi.
Már csak halálba kell menni.

Átlépnének szépen rajtam,
tán káromkodnának halkan:
hogy fognak így hazamenni,
rendőrt, mentőt kéne hívni.

Tiszta lenne, vér nem volna,
a világ is tovább folyna,
pár nap múlva eltemetne,
és mindenki elfeledne.

Így lenne jó mindenkinek.
Senki nem kérdezné, minek
ír ez verset ily leverőt,
rontja itt még a levegőt.

Tiszta dolog: ha megperdül,
attó semmi meg nem rezdül.
Száraz ágon még talán a
varjú sem károg utána.

Ha ébred a lélek

Levetkőzi a köznapokat,
ha ünnepre ébred a lélek.
Ballasztot hajít ki sokat,
újból kezdi a képet.

Fehér a vászon, nincs szín rajta,
nem ékteleníti a festék,
sem sötét, sem ragyogó fajta:
folt nem szennyezi testét.

Miért is féltsem?

Megszabadultam már mindentől,
semmim nincsen féltenem,
hát mondjátok, hogy innentől
miért is féltsem az életem?

Volt már benne öröm, bánat,
boldogság és gyötrelem,
barát, ellenség, ki támad.
Miért is féltsem az életem?

Ha félteni kezdem jövőm,
hogyha átjár a félelem,
el is vész mind, ami öröm,
hát miért féltsem az életem?

Charles Wright: Addendum

Under the stone the lizard breathes,
His tongue a semaphore
In the blinking darkness;

Deep in the ribs of the oak's cage
The owl, like a new moon, appears;

Poised at the roof of the river's bed
The fish, thinking to rise, resists,
Fearing this gulp will be endless...

Neither the flickering from the stone,
Nor the owl's eye,
Nor the rainbow along the fish's side
Will show the way.

But there, where the fire ripens
(Where the fire is ripening like a spring),

The path will open, the Angel beckon,
And we will follow. For light is all.


A kő alól a gyík szisszen,
nyelve, mint szemafór
a pislogó sötétben;

a tölgyfa ketrecében, mélyen,
mint újhold, jelenik meg a bagoly;

a folyó ágya fölött ájultan lebeg
egy hal, emelkedjen-e felszínig,
gondolkodik, egy végső lélegzetvételre.

Sem a gyík kő alól villanó nyelve,
sem a bagolyszem,
sem a hal szivárványos oldala
nem mutatja az utat.

De ott, ahol érik a tűz
(és a tűz, mint a tavasz, úgy érik),

megnyílik az út, az Angyal útja,
és mi követjük őt. A fénybe.

Ájult képeket,

mint Quernica bombázás után,
mint a taorminai színház romja a Csontváry-képen,
egymás felé gyalogoló, komor, szürke hegyek
meredek oldalukon roppanó szálerdeikben
félelemtől reszketve vonyító farkasokkal,
porrá hasadozó sziklák az izzó sivatagi napfényben,
összeaszott, csenevész kaktusz árnyékában
kivirágzó vörös élettel,
lila medvék vöröslő holdfényben,
és a vándor háta mögött mélybe szakadó
Szent Lajos király hídja.
Hová vezetnek a képek?
Miért, hogy az egyikük a másikat hívja,
ahol a színek szürkék, barnák,
nem zöldek, mint a rétek,
vagy kékek, mint a tavaszi ég,
de mocskosak,
mint a dróttal megkötött kezű
hullákat cipelő folyó novemberben
a bronzcipők előtt?

Gazos út a semmibe

Majd ha lefoszlik rólam a kín,
mint ölelő kéz testről lehull,
tisztul csak le majd minden rím.
Addigra bealkonyul.

Majd, ha nem fáj már a lét,
és semmit nem vár a lélek,
ha nem hiszek semmi szép mesét,
örülök majd, hogy élek.

Majd, ha nincs már jövő idő,
és többé a múlt sem szennyez,
lesz a jelen átélhető,
s jutok közel a mennyhez.

És egy szavam sem hiszem, hiszen nem igaz:
az életet igenli minden dalom,
a burjánzót, amely nő, mint a gaz
akkor is, hogyha nem akarom.

Part felé dőlő fák

A parti fák,
mint a Dunába lőtt zsidók,
dőlnek egy irányba
a bronz cipőktől délre
az antiszemita hadurat majmoló
mitugrász
kisajátított kolostorával
átellenben.

S a neogót rettenet
kőcsipkés toronycirádáin
már sárgán fénylik
a reggeli Nap.
A miniszterelnököt
harmadszor is
deportálták hívei.
Kellett a hely
a nemzetvesztő emlékezet
betongödrének.

Ha mártír-hőseivel
bánik így
ez ocsmány, parvenű hatalom,
mit várhat tőle
a nép,
amely ma még
kiszolgálja kifosztóit,
elárulóit
morogva tán,
ámde hűségesen?

Szennyes-lila hajnal

Szennyes-lila az ég alja:
veresen kél a Nap.
Köd-nyál lebeg a bozótban.
Lelkeket fosztogat
ismét a vicsorgó tőke.
Szolgálói vagyunk.
Mindegy, férfiak-e, nők-e,
két kezünk, agyunk
építi föl, és formálja:
növekednie kell,
az Állandó a halála.
És senki nem felel
a kérdésre: hogy mi végre,
és mi az ára?
Lila szenny kúszik az égre,
s a bozótban pára.

Vonatút az éjszakába

Vonat jön a síneken.
Nem jön vele szerelem.
Vele robog a halál,
ha a síneken talál.

Robog a vonat velem,
de az út nem végtelen;
előbb-utóbb véget ér.
Ma már közelít a tél.

Akármerre is robog,
már kiszállni nem fogok.
Amikor végül megáll,
peronon vár a Halál.

Volt pár napom

Volt egy nap, hogy boldog voltam,
ötszáz napnyi boldogtalansággal
megfizettem érte.
Ha kiterítenek holtan,
s nem lesz dolgom senki mással,
akkor is azt mondhatom, hogy
ennyi már megérte.

Volt egy nap, hogy boldog voltam,
meg előtte és utána
volt még napom néhány.
Úgy gondolom, minden jól van,
annak a pár napnak hála,
nem oly sötét mögöttem a sétány.

Gyűlöletek

Gyűlölöm azt, aki gyűlöl,
és tudom ám, van ilyen.
Hogyha tehetné, fültől
vágna fülig fejemen
szájat, széleset, újat,
vagy más rést nyakamon:
folyjon majd, amit ittam
végig nagy hasamon.

Gyűlölöm én, aki gyűlöl?
Félek tőle talán:
a vadméh csíp, de a fű zöld,
hullát bont a sakál,
rókák lopnak az ólból,
ős patkány meg a kórt
adja tovább a holtról,
így üli rajta a tort.

S gyűlölöm azt, aki gyűlöl,
azt, aki nem, szeretem.
Jól tudom én, hogy a tű ölt,
de döf, ha nincs szerelem.
És amikor megaláznak,
épül a gyűlöletem,
de lesz majd vége a láznak,
végleg eltemetem.

Alkotni

Alkotni kellene egy új világot,
egy csodás, csillogó mitológiát,
napfényest, amilyet senki sem látott,
hadd ragyogja fénye szíveinket át,
hadd világosodjon mindünkben derű,
hogy van jövőnk, csak érte dolgozni kell,
hogy létünk virágos, nem lesz keserű,
ha bízunk benne, mindenki remekel.

Alkotni. Még újabb, csodás világot?
Egy nagyszerű, új antiutópiát,
mert utópiát - valóban - ki látott,
aki nem szedett drogot, és nem piált,
és nem elhitetni kívánta veled,
hogy utópiádért lógjon ki beled?

Képzeltem, hittem, gondolom

Ha nagy leszek, egykor képzeltem,
majd vége lesz minden gondnak.
Az idővel, ahogyan elteltem,
csak gondjaim szaporodtak.

Ha öreg leszek, úgy hittem,
a nyűgök lehullnak rólam.
Most úgy látom, az életben
a szabadság csak egy szólam.

Ha vén leszek, most ott tartok,
majd semmi sem köt a Földhöz.
Fejet még akkor sem hajtok,
ha a Halál szól: megyünk. Öltözz!

A versről

Lehet azt mondani a versekről,
hogy nem szeretem őket,
mert nehezen érthetők,
és mi fő, olvasni kell,
összerakni a betűket szavakká,
a szavakat szókapcsolatokká,
a szókapcsolatokat mondatokká,
azután megérteni mindennek a jelentését.
És bár már ez is kemény munka,
még mindig nem jutottunk el az út végére,
hiszen a mondatok nem mindig azt jelentik,
amit szavaik jelentenek,
a sorok furcsán el vannak tördelve,
nem érnek ki a lap széléig,
és amikor megmagyarázza valaki,
mit is jelent az, amit az imént olvastunk,
csak állunk hülyén, mert nem értjük,
hogyan is jelenthetne a ló életet,
a fal az élet végét,
és a levegő a szerelmet magát?

Lehet azt mondani a versekről,
hogy nem szeretem őket,
mert nem értem őket,
de tudomásul kell venni,
hogy akkor az életet nem érted.
Persze, a költő sem érti az életet
- tudod, a költő az a személy,
aki a versnek nevezett izét írta -,
és éppen azért írta a verset,
mert azzal, hogy leírta,
szeretné jobban megérteni azt,
amit éppen leírt.
Persze az is lehet,
hogy nem megérteni szeretné
- bár szerintem azt mindig -,
hanem azt gondolja, hogy érti
(sokszor kiderül későbbi verseiből,
hogy érti a fenét!),
és éppen téged is szeretne megtanítani rá,
hogyan is kell (szerinte)
érteni ezt vagy azt az "egészet".

Nem, a költő (tudod: az, aki verset ír),
nem mindentudó,
bár jó lenne, ha az lenne
hiszen akkor minden benne lenne a verseiben,
amit tudni és érezni kell
a világgal kapcsolatban,
de igazából ez nem lenne jó
sem neked (aki olvasod -
vagy csak szeretné, hogy olvasd - verseit),
sem neki magának,
hiszen nem tudna verset írni.

Tudod, a versírás valami olyasmi,
(egymás között vagyunk, és felnőttek),
mint amikor már igen régen szeretkezett az ember,
és nagyon hiányzik,
aztán egyszer csak megvan a vers.
Egy darabig - mint a szeretkezés után -
elég, de aztán megint nő a hiány,
és jön az újabb vers.
Ha jön.
Ha nem jön, az már - az átmeneti
vagy végleges - klimax.

Ezért jó, ha kitolja az ember
a versírást minél továbbra.
Valami hasonló a vers olvasás is:
ha ráérzel arra, hogy miért okozott örömet
a költőnek a vers megírása,
már majdnem te is benne vagy a szeretkezésben.
Ráadásul ez is következményekkel jár
- nincs ellene védekezés, mint a másik esetben:
ha verset olvasol, előbb-utóbb érteni fogod a verset.
Sőt - mint a szeretkezésben - egyre jobb leszel
a megértésükben.
Olyasmiket is fölfedezel,
amiket nem is gondoltál volna,
hogy valaha is örömet okozhatnak neked.

Minél több verset kívánok mindenkinek.

Felénk dőlő fal tövén feküdni

Ferdén dől felém, míg tövében fekszem,
a fal, bennem érzem hidegét.
Szorosan tapad meszéhez testem,
hűsével hűteni le hevét.

Illúzió csak ferdesége,
eszemmel tisztán értem,
mégis várom: rám dől? Mégse?
És ha rám dől, majd elvérzem?

Freccsenő vérem majd pirosra festi
a fehérre meszelt, rám dőlő falat?
Bár ez az érzet még nem testi,
de amint az idő halad,
a fal egyre csak felém ferdül,
s én szemem szorosan lehunyom.
Vajon más hogyan van?
Holtponton hogy lendül
túl, ha falra lel az úton?

Fal tövén feküdni nem szórakoztató.
Főként, ha feléd dől folyton.
Mintha rám folyna egy hideg éji tó.
Félelmem magamba fojtom.

A káoszon túl ott az árok

Nem vágtak soha sem arcomba ököllel.
A kedves engem is elhagyott.
Nem hánytam vörös bort egy egész vödörrel.
Azt hiszem, a szívem fagyott.

Mint a parlag, gazos a lelkem.
Nem műveli senki, csak magam.
Nem járja napfény. Csak nézem leverten,
az árnyaknak rajta lába van.

Nem járok korcsmákba, nem élek szeszen.
Pillangószárny-rebbenésre várok.
A káosz, ha jön még, örömmel veszem,
hisz' azon túl nem vár, csak árok.

Álomvaló(tlan)ságok

Verseimet elemezgetheted,
hogy mind igaz-e, vagy csak álom,
de meg kell mondjam, az igazságot
én magam sem találom.
S ha némelyikben a valóságnak
magja volna benne,
a vers maga az álmaimnak
vetülete lenne.

Volt-e ember, aki a halálnak
magányából tért vissza?
Hát mindenki így jár, aki az élet
keserű vizét issza,
és ha édes lesz az epe,
és keserűvé válik a lélek,
várja az ember, már mehetek-e,
noha a haláltól félek.

Volt-e nadrág a fűre vetve
a szobor előtt, a réten,
és táncolt-e láncait csörgetve
egy barnamedve a téren?
Csúszott-e ember Vidámparkban
lefelé a siklón,
tartotta valaha szorosan szerelmét karban
hogy tőle el ne fusson?

Él-e Henry a meszelt szobában?
Hát hogy ne élne! Persze.
Ha benne él, a múltban, a mában,
a jövőben él benne?
És szabad-e Henry, hogyha ajtaja
nincsen kulcsra bezárva?
És szabad-e kint, ha senki karja
sincs ölelésre tárva?

Hazudok mindig, amikor írok,
hogy igaz legyen a versem,
hogy megmutassam a valóságot
az igaznál szebben vagy nyersen.
Én nem tudom, hogy e versekben
mi az igazság, és mi álom,
de álmodom, és ha álom lebben,
az igazat megtalálom.

 

 

Ősz

Szél szabdalja a fák levelét le a téren.
Hirtelen fordult hűvössé az idő.
Megjöttét már vártam is, úgy-ahogy értem,
mert a halál lesz az, mi belőle kinő.

Gyorsabban fárad ma az elme, a test is,
mint fáradt néhány évvel ezelőtt.
Bár nem járvány ez, nem kolera, pestis,
mégis nehezebb szedni a levegőt.

Vágynék vissza az eltűnt fény-teli nyárba.
Oly gyorsan ment fölöttem el az idő!
Hirtelen lett izzó szívem is árva,
s oly gyorsan megritkult a levegő!

A hegyekben...

A hegyekben tutulnak a farkasok,
s holnap megjön a tél is.
A dúvadnak bőre alatt zsírja sok,
tőlünk rabol mégis.

A mi bordánk bőrünk alól is kilóg,
rongyunk leng a szélben.
Üvöltöttünk, ne vidd el azt a tinót,
kértük őket szépen.

Fejsze, kasza és karó,
vasvilla a kézbe!
Lesz majd bunda, takaró,
zsír, égni, a mécsbe!

Futnak a parton

Futnak a lányok hajnalban
végig a parti úton.
Minden erejük a lábban van.
Nézem, amíg nem unom.

Jobbra-balra leng a hajuk
lófarokba fogva.
Fáradnak, de semmi bajuk,
már hozzá vannak szokva,

mert futnak a lányok minden reggel
- edzeni kell a testet -,
végig a parton nagy seregekkel.
Itt mindegy, hajat ki festet.

Tűz van!

Izzik a fal, és már a tető is lángol,
s kérded, miért nincs még melegebb idebent.
Tűzjelzők szólnak, szavad folyton vádol:
elkergetsz tűzoltót, mint idegent.

A múltból sem tanultál máig semmit.
Többször is égett már bent majd az egész család,
azt gondolod, neked itt nincs mit tenni,
mert a tűz majd eloltja önmagát.

Most még lenne idő megmenteni ezt a házat:
vödröt a kézbe, a víz mindig tüzet olt.
A gyújtogatóra meg ráfordítsd a zárat!
Hogy ki ne jöjjön, a reteszt is helyére told!

Ízes szavak csokra

Gyűjteni szavakat tarka csokorba,
ékítsék kicsinyt majd virágos versem,
ne szóljon benne sor harsan, és nyersen
se közölje, hogy miért is mogorva
néha az ember, ki máskor bomolva
kerget szépet, hogy ráharapva hersen,
mint ízes almán, hogy leve kifreccsen,
amíg nem tört bele, elméje foga.

Csokorba gyűjteni ízes szavakat:
lapcsánka, strigula, kurvapecér,
lenyelni büfögött gyomorsavakat
egy versben, latoljuk, mennyit is ér?

Mi haszna, hogyha a vers szépen szól,
és semmit se kérdez, és nem válaszol?

Senki Pál

Rég nem él már Senki Pál.
Fölment innen az égbe,
felhő szélén kalimpál,
a Földet nézi, szép-e.

Égi mezőkön elheverész,
fütyörészget önfeledetten.
Nem kell már az a tenger ész,
ott, hol a szív sem rebben.

Rég nem él már Senki Pál,
kialudt a parázs a pipában.
Égi utakon félre nem áll,
hogy senki se tapossa sárba.

Utópiát

Alkotni kellene egy új világot,
egy csodás, csillogó mitológiát,
napfényest, amilyet senki sem látott,
hadd ragyogja fénye szíveinket át,
hadd világosodjon mindünkben derű,
hogy van jövőnk, csak érte dolgozni kell,
hogy létünk virágos, nem lesz keserű,
ha bízunk benne, mindenki remekel.

Alkotni. Még újabb, csodás világot.
Egy nagyszerű, új antiutópiát,
mert utópiát - valóban - ki látott,
aki nem szedett drogot, és nem piált,
és nem elhitetni kívánta veled,
hogy utópiádért lógjon ki beled.

Vaj ízű

Itt kenyér a vaj ízű margarinnal,
az égen fenn meg ragyogó csillagok.
Mit érdekel, sorsom nyakamba mit varr?
Holnap elmegyek, de ma még itt vagyok.

De mit tegyek a halálig a kínnal?
A lélek érez, az elme meg dadog,
oxigénért tátog a parton, mint hal,
amit kap helyette: birtokos ragok.

És beragad, bár szárnyalna a lélek;
az ember-állat így eszmél magára.
Erét, elméjét átjárja a méreg,
ember-voltának iszonyú az ára.
Majd rádöbben, hogy folyton minden megcsal:
kenyérszelet vaj ízű margarinnal.

Darázs a parázsban

Cigarettára gyújtottam,
és egy darázs
kezem fejére szállt.
A cigarettát rajta elnyomtam,
így okozva neki kegyetlen halált.
Végvonagló szúrásától,
és az izzó parázstól
a kín szinte azon nyomban
engem is megtalált

Menekültek

Ketrecbe zártak minket, mint vadállatot,
s napokon át nem adtak enni.
Kiutat keresve fel-alá jártam ott,
de nem volt kiút, nem lehetett kimenni.

Úgy két nap múltán bejöttek ketten,
és szóltak hozzám pár ismeretlen szót.
Amit mondtak, abból semmit sem értettem.
Ha angolul kérdeztem, egyikük sem válaszolt.

Én hosszú úton jöttem ide, kérem,
gyermekeim élete volt a tét,
sokat láttam, de ezt itt nem értem.
Miért kezelnek úgy itt, mint tevét?

Se víz, se élelem. Az ajtó bezárva.
Fegyveresek a drótokon kívül.
A szomszéd barakkban folyton sír egy árva,
a ti arcotokra a közöny, vagy gyűlölet kiül.

Ketrecbe zártok minket, mint vadállatot,
és napokon át se víz, se élelem.
Ha megértenétek, hogy én miket láttam ott,
tudnátok, miért hoztam el gyermekem.

 

Wakimbizi
Swahili

Wanatuweka kwenye ngome kama mnyama,
na siku moja hatuna chakula.
Nilikwenda juu na chini kutafuta njia ya kutoka,
lakini hakukuwa na njia ya kutoka, hakukuwa na njia ya kutoka.

Siku mbili baadaye, wanaume wawili walikuja,
na walituambia maneno machache.
Walichosema sikuelewa.
Wakati niliuliza kwa Kiingereza, hakuna hata mmoja wao
alijibu.

Niko mbali, tafadhali
kwa maisha ya watoto wangu,
Nimeona mengi, lakini sielewi hapa.
Kwa nini tunazingatiwa kama wanyama pori hapa?

Hakuna maji, hakuna chakula. Mlango umefungwa.
Kuna watu wenye silaha nje ya uzio.
Yatima hulia kila wakati kambini,
na kutojali au chuki hukaa juu ya uso wako.

Ulituumba kama wanyama wa porini,
na kwa siku sio maji wala chakula.
Ikiwa unaweza kuelewa kile nilichokiona hapo,
unajua kwanini nilileta mtoto wangu.
 

Ízes szavak csokra

Gyűjteni szavakat tarka csokorba,
ékítsék kicsinyt majd virágos versem,
ne szóljon benne sor harsan, és nyersen
se közölje, hogy miért is mogorva
néha az ember, ki máskor bomolva
kerget szépet, hogy ráharapva hersen,
mint ízes almán, hogy leve kifreccsen,
amíg nem tört bele, elméje foga.

Csokorba gyűjteni ízes szavakat,
mint lapcsánka, strigula, kurvapecér,
lenyelni büfögött gyomorsavakat
egy versben, fontoljuk meg, mennyit is ér?
Mi haszna, hogyha a vers szépen szól,
és semmit se kérdez, és nem válaszol?

Író

Dobjunk be egy figurát a szituációba,
aztán lássuk, mire megy vele!
Elkísérhetjük őt ölni, a Rádióba,
és szenvedni, ha a hasán majd kilóg a bele.

Az sem biztos, jobban ismerjük mi őt,
mint ahogyan ő ismeri magát,
hát megvonunk tőle minden levegőt,
lássuk, elpusztul-e, vagy fuldoklik tovább.

Lehet ügyes figuránk, és okos is nagyon,
vagy lehet egy olyan buta, amilyen én vagyok.
Okosodjon? Butuljon? Mindegy, így hagyom.
Szívében pokoltűz izzik, vagy a Nap ragyog?

Bedobjuk az egeret egy labirintusunkba.
Megfigyeljük, hogy kínlódik, míg célhoz talál.
Persze, mindez csak elménket köti szoros gúzsba,
s benne marad mindaddig, míg nem jön a halál.

Fogyóban a Hold

Falaimon ott a jel
évek óta már,
de nem kell új Dániel,
nem kell nyelvtanár;

érthetően izzanak
ott a lángjelek:
"Híjával találtalak.
Többször mértelek."

Olvasom, és jól tudom,
a mérés mi volt.
Fölnézek esti úton:
fogyóban a Hold.