Semmi peremén

Zúg a fej és zavart az elme,
mióta elment életed szerelme.
Az ég sem kékül. Tegnap már fagyott.
Elment. Végleg egyedül hagyott.

Élet szerelme. Nem is volt. Soha,
noha hittem, eljön egyszer még.
Peches voltam. Avagy csak ostoba,
most már nem jön. Semmi. Majd a vég.

Szívemben maroknyi semmi ül,
ott játszik kusza dallamot,
Berget, Bartókot hegedül,
és lábait lógázza le ott.

Mintha végén ülne a világnak.
Nincs túl rajta, csakis ő maga.
Nincsenek gondok, hogy rágnak,
nincsen emlék, nincs haza.

Feledés van, magány és semmi.
Nem láthatsz magadnál tovább.
Onnan már nem tudsz továbbmenni.
Van-e, aki nálad ostobább?

Szilveszter

Petárda szól ma kint.
Bent csend szótalanul.
Az ember olyan, mint
öszvér. Sosem tanul.

Az óév már elment.
A jövő semmit ér:
nincsen, ami felment.
Fülbe sípol a vér.

Egy ablakra felpillantva

A lépcső aljáról fölfele nézek.
Ma még nem sietnék olyan nagyon,
talán várnak még jó borok és mézek,
bár Isten néz ki rám egy ablakon.

Sok ez a lépcső, amely fölfele visz,
megpihenni magamat még hagyom.
De túl sokáig már nem várhatok, hisz'
Isten néz ki le rám egy ablakon.

Nem tudom, e lépcső meddig is vezet,
meddig megyek még idekint fagyon
elfogadva-taszítva a kezeket,
de Isten néz ki rám egy ablakon.

Reggel az állomáson

Hidegre fújta a szél ma reggel
a metsző-kék eget.
Gondok támadnak rád sereggel,
ha senki sem szeret.

A sínen vonat csikorog, és csak
szétmállik az idő.
A szíven jégvirág és jégcsap
egyedül, ami nő.

Éles a napfény, már szinte metsz,
a levegő hideg.
Sohasem úgy aratsz, ahogyan vetsz.
Az ember tiszta ideg.

Indul a vonat. Zökken, lendül,
a síneken csikorog.
Az emberre folyton egy süket csend ül.
Már magában sem morog.

Álló időben

Az elmúlt pár évben
mintha megállt volna az idő,
persze nem állt meg,
sőt sok minden történt, és mégis,
vagy talán, mintha én álltam volna meg
az időben, mintha egy folyó vizében,
hagytam, hogy eláramoljon lábaim mellett,
néha nekivert egy-egy ágat lábamnak,
vagy fatörzs döntött majdnem víz alá,
de mégis, mintha eláramlott volna mellettem
az élet.

Talán a víz alatt is éltem egy ideig
(vagy többször is talán)
levegővételre várva,
vagy lemondva a levegőről
belélegezve a belélegezhetetlen közeget,
hagyván, hogy fölteljen tüdőm, agyam
egy léttel, amely voltaképpen élhetetlen.

Volt, hogy magam is fává válva ágyazódtam
mederfenék-iszapba hagyván, hogy hordalék
borítson el egészen, zombi-mód vergődve át
az elmúló napoknak és heteknek mélysötétjén,
miközben engem meg nem érintő dolgomat
rutinszerűen teszem.

Aztán - sok-sok év után - talán a fény felé
indultam újra, de néha még a víz alá
taszít egy hullám, hogy szívesen
adnám magam a vízhomálynak megint.

Nem beszélhetek okokról,
méltatlan helyzetem talán magam okoztam,
vagy talán a természetnek volt törvénye ez,
ami víz alá taszít, kiemel, és lenyom megint.
Utamról térképet sem készítek,
bár feljegyzéseim
némileg mutatják
a stációkat,
de nincs vonal,
hiszem,
hiszen a változás, az elmozdulás, ha volt is,
parányi.

Kávéházban

Kávéházban ülök, polgárnak képzelem magam.
Egy ősömre ütök, bár a számla messzire van.
Nagyképű szó: ősöm, semmi köze hozzám.
Akkor sem lenne, ha az ő szintjét hoznám.

Kávéházban ülök, mert egy költőnek kötelező.
Egyikre sem ütök, bár lelkem kiégett mező.
Földbe tapostak a napokban engem a gondok,
Mehetnék féregnek. Laposnak. Sosem leszek boldog.

Kávéházban ülök, egy régi lap ölemben.
Mit tenne ő, ősöm vajon a helyemben?
Számlát kérne? Főúr, fizetek!
Bár a számla nulla: ki se hozta a vizemet.

Karácsony közeleg

Kint kopáran kalimpálnak az ágak,
a levél már mind lefagyott
az aranyeső csontvázáról.
Hideg van kint is, bent is,
eltűnt a meleg, ahogyan az ölelés.
Tavasz lesz még a kertben,
a gyep is tele lesz apró virággal újra,
csak a szívben marad meg a tél.
Az ágy hideg, mint a koporsó,
ha ebben is egyedül fekszel, mint abban.
A leveleket felporszívózták
a közterületesek.
Ismét Karácsony közeleg.
A sokadik magányos este veled.

Eltemettél

Eltemettél engem a félhomályba.
Rendbe tettek végül a létnyi gondok,
bár hiszem, már nem leszek újra boldog
életeimben.

Többet éltem, mint amit ember élhet.
Általában századokon keresztül
senki sem volt ennyire hosszu éltű,
s még nem is éltem.

Csak szeressek! Tünde e röpke létünk,
s végtelenné tágul perc, ha néha
csókra csókot, és ölelést megélhet
benne az ember.

Cseng, zsong, fütyül

Zsong a fej, és fütyül az elme.
Beszélt veled életed szerelme,
s te nem segíthetsz rajta.
Akármire is veted szemed,
mindegyre azon jár eszed,
pusztul, romlásra jut, bajba.

Árnyak gyűlnek téli égen.
Volt röpke nyár. Nagyon régen.
Most az ág megdermed.
Egyre zúg, és cseng a semmi.
Nincs előle hová menni.
Már nincs is rá terved.

Hideg nap jön fagyos éjre.
Lélek üvölt föl az égre
másért és magáért.
Cipősdoboznyi az élet.
Elherdáltad, attól félek.
A tű fokán a teve is átfért.

Cseng a fej, a lélek szűköl.
A horizont egyre szűkül,
nincs hová hátrálni.
Megtenni, amit még lehet,
aztán temess el engemet,
ha idő jön halni.

Fotonoknak záporában

Fotonoknak záporában
napozni egy nyári stégen
szörfölni a felületi feszültségen
mintha az Io jege alatt
kergetnénk a vad halakat
senki nem állná el utunk
meglátnánk, hogy mire jutunk
egymilliárd kilométer
ott már szilárd még az éter
is, csak víz folyik mély-sötéten
Jupiter örök fényében.

Henryvé vált

Éjjelente hánykolódik a kis szobában,
hallom, ki se kapcsolja már a számítógépet,
folyton a telefonját bújja, pötyögteti rajta
vacak szövegeit.

Nem jön a hajnal, a megváltó már többé,
mint élő halott, mozog az évek éjén keresztül,
mintegy folytonos delíriumban vergődve
nem jut a fényre.

Kívülről szorítja, belül megfeszíti magát,
elhanyagolja a külvilágot, csak ellenségnek lát
mindent és mindenkit, viselkedni próbál, de
Henry lett belőle.

Nevetséges lenne

Olyan nevetséges lenne,
ha nem lenne sírni való!
Minden ember csak egy faló,
számtalan görög ül benne.

Ha nem lenne sírni való,
talán nevetséges lenne.
S mi siralmast találsz benne?
Ez az élet, ez a való.

Nem jöhet Magyarországra

Jézus, a Krisztus nem jöhet Magyarországra.
Ő is csak egy migráns Ázsiából,
akit a szöges drót tart most távol,
hogy tanait Budapesten prédikálja.

Jézus, a Krisztus minden nap újra éled,
bár megfeszítik őt minden nap ezerszer.
Őt pusztítja újra minden fegyver,
ne használd nevét, ha tanítását nem éled!

Jézus, a Krisztus is csak egy migráns lehet,
aki most nem Egyiptomból menekül.
Nem tevére, vonatra, hajóra ül,
Ha ide ér, akkor ünnepel majd veled.

Mindenki haljon ott, ahol született!
Európának nincsen szüksége migránsra,
gondját, baját senki ne tolja másra!
Ez a kersztény Magyarország üzenete.

Különböző utakon

Különböző utak vannak,
különböző gyötrelmeken keresztül.
Ha meg nem is látod, annak,
ennek is a szívén kereszt ül.

Megfeszíti rajta magát,
hogyha kell, és hogyha nem is.
Lehet szíve aranynugát,
csillogó is, sárga is,

de belül marja fájdalom,
tán nevenincs-gyötrelem.
Értük is szól minden dalom,
akik élik életem.

Különböző utak vannak,
a végük egy: a halál.
Jó lehet az úton annak,
aki enyhülést talál.

Temetni kell

Temetni kell. A hulla rothad ám!
Akármi szép, de bűzlik, egy komám,
ha szertefújja majd szagát a szél,
beteg leszel, akár ha nyár, ha tél.

Temetni kell. Az ám, ha már halott,
imádkozás, a sírás nem hatott,
kísértetként talán még visszajár,
majd feledheted, ha itt a halál.

Temetni kell, hiszen csak mérgező,
ha már halott, nem bírja szív, tüdő,
takarja be és fedje el a föld,
aztán legyen egy új tavasz, egy zöld!

Szélboncoló

Folyton csak önmagam boncolgatom:
a vers-szikét kezembe véve
ejtek sebet a saját húsomon.
Véres bizony. És nincsen vége.

Csak fekszem tepsiben, boncasztalon,
agyamba szúr a lámpa fénye.
Nem létezik sehol sem orvosom,
hogy összevarrna, amint kéne.

Itt is - ott is mélyre metszek néha,
vérig vágok egy ütőeret.
Feszes vagyok talán, de nem léha,
s mégis alig volt, aki szeret.
Elviselhetetlen lesz a lét, ha
vihar van, s nem vetettem szelet.

Szélboncoló

Én folyton csak magam boncolgatom,
éles szikéket kezembe véve
vágok sebeket saját húsomon,
piszkosul fáj, és még nincsen vége.

Kiterítve fekszem boncasztalon,
agyamba világít lámpa fénye,
nincsen sehol sem olyan hatalom,
hogy úgy varrjon össze, ahogy' kéne.

Itt is, ott is mélyre metszek néha,
át is vágok egy-egy ütőeret.
Bár szorgalmas vagyok, és nem léha,
csak igen ritkán volt, aki szeret
életemben, habár akadt néha.
Folyton vihar van, s nem vetek szelet.

Kaleidoszkóp széttaposva

Kaleidoszkóp színes törmeléke.
Egy posztó szív, egy meggyűrődött levél,
vajon ki kérte tőled azt, hogy legyél
jó, ha leszakadt a híd, léted éke
veszett oda, vissza nem lehetséges,
fára sem szállhat újból már a levél.
A pohár törött. Mibe tölthetnél?
Erre a létnek sincsen tehetsége.

Talán egy álomban ismét összeáll,
ami fragmentumokká hullott széjjel,
és folyton szerteszáll minden széllel,
hogy új csomókba, mint ezer szalmaszál,
egy-két villanásnyira rendeződjön.
Ébredés zúzza porrá, vagy az öklöm.

Hogy megtartsam magam

Hogy gyenge elmém szerte ne szaladjon,
hogy összefogott maradjon életem,
akármi is történik már énvelem,
őrület örvénye el ne ragadjon,
ne érezzem, hogy kint fekszem a fagyon,
fogom szigorú rendekbe énekem.
Más lehetőségem nincs is énnekem,
mint a vers, hogy keretet, formát adjon.

Tartom magam a zúgó napok ellen,
süvítve bár rám szemetet hordjanak.
Hát modoromban nem maradt sok kellem,
mondhatod: ez milyen mogorva alak!
De változásra már akkor sincs tervem:
erőlködöm, hogy megtartsam magamat.

Ritmus nélkül csak szöveg

A vers nem ám a rím sorvégeken!
Ha nincs a lüktetés, a sor halott,
habár a gondolat talán hatott,
de kell a ritmus is, hogy jó legyen.

A sornak hallatán leckét vegyen
a tánctanár - a ritmus, ím, adott -
fülébe itt dobog ma, holnap ott;
a vers a ritmus, síkon és hegyen.

A vers ellenben több, mint értelem,
a vers az érzelemmel is kevés,
ha nincs a verssorokban lüktetés,
csak szöveg, amit versnek adsz nekem.

Fényből a mélybe

Mindig izzott fény-teli Nap fölötted.
Féltve őrzött titkaimat kilested.
Eltemettél mélyre, a félhomályba,
égre kacagva.

Most talán már árny, ami meggyötörne,
elrepültek messze a régi évek.
Nem haragszom rád, csakis azt szeretném,
légy vele boldog.

Tabula rasa

Életemben tabula rasa nincsen,
mindent teleírtak már a gondok;
ami volt, a tisztaság már nem kincsem.
Soha többé nem leszek már boldog.

Nem lehet a múltat eltagadni,
hogy jobbra mentél, de jobb lett volna balra.
Ez volt a sors, amit annak hívnak, vagy mi,
de jobb talán, ha nem te voltál marha.

Eurydikéim

Folyton Eurydikéimet siratom,
folyton csak visszanézek.
Sosem jutottam túl azon a tavaszon,
az évek ma bármi vének.

Hádész poklában én maradtam benne,
Eurydikéim mind megszabadultak -
tőlem. Nem gondolom, hogy ez rossz csere lenne:
ne szaporodjanak oly nagyon a holtak!

Folyton arról zeng a dalom,
hogyan vesztettem el egy-egy Eurydikémet
akkor is, ha nem is ezt akarom:
csakis Eurydikéről szól az ének.

A kezdet vége

A vég kezdete volt,
s ez a kezdet véget is ért, de gyorsan,
visszamaradt csak a vég.
Hova tűnt az a kezdet végül?

A magasságban volt benne a mélység,
s mily dermesztő zuhanás
juttatta magasra a mélyet!
S jaj, hova lett a kezdeti síknyugalom!

Egy bizonyosság lett: a kétség,
s oly gyorsan lett kétessé a volt bizalom!
A hiánynak űrével telt föl a lélek,
s nem torzította rúttá a szépet mégsem
a gyötrelem.

A kétség bizonyossága éget:
szürke halállá válik
a ragyogón színes élet,
amikor nincsen szerelem.

Rémek éje

Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársony leplen
ha lyukakat égetnek.

Látszik az árnyék: az árnyak járnak a kertben.
Világos éjben felizzik most a Kos,
Bika és a Mérleg. Végleg elveszítettelek
téged. A csendben
valahol békák brekegnek.

Nem volt elég

Fáradt vagyok nyavalyáimtól,
leszívják energiáimat,
pedig tetterős lennék,
és oly sok még a teendő.
A szénpor szemem gödre mögött
homályosítja el meglátásaim,
és a folytonos csengőszót fülemben
el nem fedi Brahms hegedűszextettje.

Sötét van, amikor az első sorokat,
és ismét sötét, hogy az utolsókat írom,
mintha sötét lenne az egész külvilág,
s csak a múlt egy hegycsúcsán fénylene még
a lemenő Nap fénye,
ragyogásba vonva azt a pillanatot,
amelyhez ritkuló levegőjű,
nyaktörő lépcsők során,
nem járt ösvényeken,
kőről köre szökellve tátongó mélységek fölött
vitt a kaptató,
és ahonnan mily gyors, és rövid volt az út
a kétségbeesés legmélyebb bugyraiig,
ahol csak a sötétvörös pokoltűz fénytelen lángja világol
az egyetlen, de nem lehetséges utat mutatva
a szédület további mélységei felé.

Sötét van,
de nem az a sötét.
Kihalt, megfagyott tájon járok,
örök szürkületben rovom soraim,
betűt betű után,
szót szó után illesztve,
hogy megörökítsem ez utazás stációit,
a céltalan bolyongást
a fény és árnyék foltjai között,
amely az emberszívbe a némaságban költözött.

Fáradok nyavalyáimtól,
lehúznak, nem emelnek már a gondok.
Sárba taposnak a képek,
amelyek fejemben sorjáznak.
Nincsenek köztük épek,
nevezheted őket laposnak,
de gyötörnek, és nincsen kiút.

De ne ajánlgasd nekem a Fiút,
vagy más hasonló mesét!
Nekem az életből nem volt még elég.

Spirálban

Milyen hamar az út végére érünk!
Még hisszük, talán előttünk a nagyja,
de szívünk egy-egy dobbanását már kihagyja;
a tavaszra várunk, de ősz vége az évszak,
amely a mi várunk. A tél szele szétcsap
olykor a gondolatok között,
s mint akibe a fagy beleköltözött,
megdidereg az ember.
Pedig messze még a december,
még ott zöldell a faágon a levél,
és minden hajtja fülbe, súgja: legyél,
hisz nem voltál még eddig sohasem,
csak egy pillanatig talán, amit a lét odaken,
ha kifekszel néha asztalán.

Tavasz. Ezzel kezdődik az év.
Ha márciussal az ember vízre száll,
május végére talán révbe ér,
és mire a nyári Hold dagad éjjel feje felett,
már hangosan mondja, ne várj soká, megyek!
És hirtelen, mint a napfogyatkozás
tűnik el a fény, támad homály,
csak tántorog, vergődik a hajós
mint örvény és sziklafok között,
keskeny lépcsőn csúszkál, imbolyog
keserves, sötét mélység fölött,
amelyből ráásít a fekete gyötrelem:
rossz úton járok, rosszul vezettem életem,
és most már késő: lehullt a levél,
az ág elszáradt, a válaszút vissza nem tér,
a hajó elment. A füst tán látszik még
a láthatáron, míg szét nem fújja a szél.

Aztán november. Az ág már halott.
Csak egy szem száraz levelet ringatott
tegnap a tar bokrokon a szél.
Mára megjött a fehér halál. Végleg itt a tél.

Herceg, megjön a tél is

Tegnap még volt egy árva levél az ágon,
ott lengett rajta kint, az ablak előtt.
Soha sem mondtam, hogy én a telet várom,
bár a fejem lágya már régen benőtt.

Múlt héten még izzadtam a télikabátban,
ha rám pillantott egy pár igéző szem.
Életemben én mindig a tavaszt vártam,
hogy megjött a tél, szinte el sem hiszem.

Még kint libeg egy árva levél az ablak előtt,
a füvet ma reggel a hó fedi el mégis.
Ha lehet, kerülöm ma még a temetőt,
de tudom, Herceg, megjön a tél is.