Nem gyűlöllek

Nem gyűlöllek, ámde nem szeretlek.
Éveket morzsol el bennem a kín.
A vége akkor lesz ha eltemetnek.
Ez jobban emészti az életet, mint a sín.

Nincsen bennem élet évek óta.
A vers csak halott, zombi ajakról szól,
és körbeforog mindig ugyanaz a nóta:
nem szabadulhat egy szűk kalodából.

Lassan felemészt mindent bennem a semmi.
És írogatni róla, mondd, mit is ér?
Legjobb lenne végleg messzire menni,
az útra a menet legalább majd kikísér.

Ütemre ringadozva

Hűvös a délelőtt,
a nyár még szendereg.
Csend. Mindent beszőtt.
Szél fúj csak szemetet.

Hét közben ment a gép
reggeltől estelig.
Mint egy mókuskerék.
Az idő eltelik.

Szél súg a fülbe, lám,
mély, súlyos titkokat.
a semmi vár reám.
Az ember írogat.

Mintára ringadoz,
a ritmus, gondolat,
az lélek még habos
felhőket látogat.

Akár az elme, bent,
a toll is körbejár.
Meg még a vers se ment.
A semmi a halál.

Nem lesz égi

Ősz a tavaszban. Csak a zápor hull a fejemre.
Sárgul a pitypang. Melyik úton? Hova? Merre?
Zöld a levél már újra a parkban a fákon,
s én nem a nyár melegét, csak a téli didergést látom.

Újra esik. Víz hull a hajamra az égből.
Merre, melyik úton? Elegem van már az egészből.
Lépdel a láb, de az elme a semmit kéml'i.
Ez se "a jó vers". Földbe ragadt. Soha nem lesz égi.

Antik darab

Szoftverfrissítésre szorul most már ez a rendszer.
Jól elavult az egész, s nincsen alatta erő.
Újabb eszmét már ilyenen futtatni se merhetsz:
Ósdi a CPU, és nem bírja a táp.
Új telepítés kellene, más hardverre talán már,
csökken az órajel, és támogatása lejárt.
Értő kézben pár évig még elzakatolhat,
ámde ne várd a csodát! Jobb, ha nekem adod át.

Valami fényes, gömbölyű

Valami fényes és gömbölyű kellene még nekem.
Volt, de eltörött, és bepiszkolódott nagyon.
Bár használhatatlan, hiszen elrepedt,
szemétre mégsem dobom, hagyom.

De egy fényes és gömbölyű, homályban csillogó
még kellene, mielőtt leszáll majd az éj,
mert hiszen a létnek nélküle nincsen kelleme.
Nem csillan semmi rám: ne félj,
itt vagyok, és nem is gurulok innen el,
amíg rám figyelsz, s asztalodra raksz.
Semmi faragott, cifra tartó se érdekel.
Elég, ha magadon faragsz.

Valami fényes, és gömbölyű kellene még nekem,
mielőtt végleg kihuny fejem felett a Nap,
világítson sötét napokon, ragyogó éjeken,
hadd legyen még életem világosabb.

Ósdi, direkt vers a szerelemről

Még ma is szeretlek.
Talán nem kéne kimondanom,
hiszen ma már lassuló korom
meglátszik hajamon,
de el sosem temetlek.

Ma már csak fázom egyre.
Mélybe, sötétlő völgybe tartok,
talán elültek már a harcok,
nem kapaszkodom
föl, magas hegyekre.

De ma is szeretlek.
Terólad szól majd' minden dalom,
akkor is, ha nem is akarom.
Meddig élek így vajon?
Míg el nem temetnek.

A gömb

Gömbölyű, fehér volt,
asztalra tettem én,
és mondtam:
majd naponta kifényesítgetem,
ne legyen rajta folt,
csillanjon fény, remény!
Eltoltam.
Homályba ment vissza életem.

Tudtam én,
hogy nem marad nekem:
elgurul, piszkos lesz, és megreped.
Előre félsz,
ember, mi lesz veled,
szürke, mocskos, törött lesz az életed.

És most a gömb
fehéren ragyog
a mély sötétnek gödrein keresztül.
Az égben fönt
bokáznak angyalok,
és arcukon a gömbnek fénye ül.

Körbe jár

Nyelvtan és matek, amit volt szeretőmnek nyújtok -
volt is nekem ilyen egyáltalán? -
ti boldog napok, mily mély árnyékba bújtok
túl az emlékezés homályos ködfalán!

Évek telnek, körbe jár az elme.
Monoton csak semmit darál
amióta elment életed szerelme,
és ami maradt, az a halál:

nincs jövő. A múlt már ködhomályba szédült,
ablak alatt hiába nyílik virág,
előre nem, az ember visszarévül,
hisz' ami vár, csak a halál.

Fáradtan

Fáradt vagyok, és unom.
Az meglehet, hogy nem vagyok kitartó,
de bármerre is nézek, minden csupa rom,
a nyomorúság több, mint egy szakajtó.

Fáradt vagyok nagyon.
S mit ér a szó fia beszéd?
Talán, ha már hagyom,
nem hergelem az eszét
annak, akinek még semmi sem vette el.
Ha nincsen semmi kérdés,
ki, mit felel, ugyan, kit érdekel?

Fáradt vagyok, szakadék a csúcs is,
és a semmi már olyan közel!
Mi volt, mi lesz, majd elmegyünk úgyis,
hát mondd! Ez, meg az ugyan kit érdekel?

Két veréb az udvaron

Két veréb az udvaron
csipeget a lószaron,
két gombócra rászállnak,
körülötte ugrálnak.

Esszük, ami lepotyog,
amit nekünk meghagyott
az a fenséges fenék,
a mi begyünknek elég.

Két veréb nem ugrálhat,
csőre hiába járhat,
a ló nem figyel oda.
Szar a verébvacsora.

De hogyha ezer veréb
mondaná, szarból elég,
csípjük agyon a lovat,
nem lenne több lófogat.

Két veréb az udvaron
összevész a lószaron.
Püfölik egymás fejét:
ez kettőnknek nem elég!

Nekem kell válasz adnom

Mindannyiunknakl szűk a szemhatára.
Saját körünkben mozgunk szüntelen.
Ami tegnap volt, az ugyanúgy jó lesz mára,
holnapba nézni tök reménytelen.

Kis világos kör, amelyben élünk,
a kör maga talán egy kis sziget,
rajta kívül tenger, sötétség, s félünk,
a lét, kilépve, vajon mivel fizet?

Barátaink mit láthatnak belőlünk,
ha léteznének egyáltalán?
S belőlük vajon magunk mit észlelünk
körünkön túl, s az önzés falán?

Kis körünk nem is oly apró, mondjuk,
hisz' beleférne az egész világ,
de sok gond legyen másoknak gondjuk,
minket sajátunk is majd' kirág.

Mert mindenkinek túl szűk a szemhatára.
Nem fér bele más, csak az, mi kell,
magunkra gondolunk, holnapra, s mára,
ha a lét kérdez, arra majd más felel.

Nem is létezel

Ha nem gondolok rád, nem is létezel,
s ha nincs víz, hogyan is ihatnál vizet?
hátán sem hordozhat, nem ejt, nem emel;
szomjúság sincs, a gát nemléttel fizet.

Nincs éhség, ha nem létezik eledel;
az ember saját magának csak hihet;
a semmi minden ürességet kezel.
Nem nő fa ott, ahol kopár a sziget.

És jó tudni, hogy mégis vagy valahol.
Néha felmerülsz, mint vitorlás hajó,
az elme aztán pár napot vacakol,
arra gondolván, ez így de szép, de jó,
majd fékez, szólván, már megint vétkezel:
ha nem gondolok rád, nem is létezel.

Nem érdekel

Nem érdekelnek beszélő fejek,
és nem érdekel az aljas technika.
Rám tekintve hiába kérdezed,
hogy istenem! most miért vagy úgy oda,
hogy pár gazember vezet annyi mást,
hisz' ez történik évezredek óta!
Előre isznak mindig áldomást
a győzelemre. Ugyanaz a nóta.

Nem érdekel a savas agymosás,
bül-bül pacsirta, ostor, csattogó,
rám már ritkán jön vékonyfosás,
habár csak kergetett vagyok, és nem voltam fogó.
Mi változik? Pár gazember személye,
hiába is hazudoznának róla.
Húsz éve meghalt a jövő reménye,
a dal visszatért: már volt ez a nóta.

Nem érdekel a múlt, az újra írt.
Egy új hazugság nem mos el egy régit.
A sebre úgysem hozhat semmi írt,
csak fedi a célt, a tisztát, az égit.
Bár ravasz és jónak tetteti magát,
a csirkét ugyanúgy elviszi a róka,
s nem énekel sajtért fa alatt, nahát!
Amit üvölt, az ugyanaz a nóta

Az L alak jutott

A vírusvihar v alakjában reménykedünk,
de nekem valahogy az L alak jutott
az életemben, és a nagy L vízszintes szára
a t tengely mentén - némi hullámzással talán,de -
a végtelenbe tart, és azt hiszem,
előbb-utóbb minden határon túl
meg is közelíti azt; nem lesz olyan
epszilon, amelynél jobban meg ne közelítené,
hogy aztán egyszer csak elérje.

De azt hiszem, ez a lét normális állapota,
ettől az állapottól csak az igen ritkán előforduló
szingularitásokban térhet el a létfüggvény,
függetlenül a háborúk, forradalmak és
fülke-ellenforradalmak diszturbanciájától,
amelyek igenis hatással vannak a létvonalakra,
mégpedig a többség esetében negatív
hatással az egyes ellenpéldáktól eltekintve.

Tulajdonképpen annak is örülni lehet,
hogy igenis VOLT az L-nek baloldali
-és itt közel sem politikai balról van szó,
hanem időbeliről, amennyiben az idő tengely jobbra tart -
függőleseden lezuhanó szára,
hiszen ez azt jelenti,
volt honnan lezuhanni,
és az a magasság még zérus közelből visszatekintve
is látható marad.

Olcsó emlékeim

Olcsó emlékeimmel bíbelődöm,
másnak talán ez nem jelent sokat;
milyen volt utódom, ki lett elődöm,
mit érdekeljen ez másokat?

Akkor milyen virágot vittem,
hogy ott maradt az asztalon,
abból, amiben akkor hittem,
kiábrándultam már vajon?

Rendezgetem, rakosgatom
emlékeim, fényesítgetem,
kiszínezem, ha elkoptak nagyon,
ne maradjon szürke életem.

Most olcsó verset írok ebből,
rímelőt, nem veretest,
bár azt üzenik onnan fentről,
ilyet ma írni már nem érdemes.

Olcsó emlékeimmel bíbelődöm,
mint Bródy dalában az énekes.
Lassacskán majd aztán beletörődöm,

hogy mindez másnak úgysem érdekes.

Piros talicska

William Carlos Williams: Piros talicska
Mary Ruefle: Piros

Föl kellett volna fordítanom
azt a kurva talicskát
- még te festetted be pirosra -
most szakad az eső
a tyúkok is az ólból nézik
ahogyan föltelik vízzel.

Föl kellett volna fordítanom
de semmi nem jut eszembe időben
amit meg kellene csinálnom
amióta elmentél

Az Erdész utcán át a partra

Csahos kutyák ugatnak,
hogy az erdész utcán ballagok
én és a fiam.
Mintha mi maradtunk volna magnak
Tavasz, napfényes napok
mára mind messzire van.

Eső esik,
írni nem tudok:
esernyőt tart most jobb kezem.
Vajon melyik
áramú gondolatok
azok,
amelyekkel vétkezem?

A Duna partra érve
ernyőm fiamnak átadom.
Nincsen ellene érve,
bennem meg nincs semmi szánalom:
hozza ő a terhet,
tanulja végre
az életet!
Aztán az ész mindet elvet:
ezért a versért megérte?
Fiam valamin felnevet.

Reedukáció

Újra tanultam a nemvagy-létet.
Mára egész jól megy nekem.
Amikor ez ember reggel ébred,
benne csak meddő vers terem.

Újra tanultam. Már jól tudtam,
de szinte elfeledtem én.
S amikor egy színes álom kipukkan,
nem adsz túl rajta könnyedén.

Újra tanultam a nemvagy-létet.
Elment pár hónap, pár év,
de ma nincsenek bent a falakban a rémek,
de bennem sincsen semmi remény.

Az L alak jutott

A vírusvihar v alakjában reménykedünk,
de nekem valahogy az L alak jutott
az életemben, és a nagy L vízszintes szára
a t tengely mentén - némi hullámzással talán,de -
a végtelenbe tart, és azt hiszem,
előbb-utóbb minden határon túl
meg is közelíti azt; nem lesz olyan
epszilon, amelynél jobban meg ne közelítené,
hogy aztán egyszer csak elérje.

De azt hiszem, ez a lét normális állapota,
ettől az állapottól csak az igen ritkán előforduló
szingularitásokban térhet el a létfüggvény,
függetlenül a háborúk, forradalmak és
fülke-ellenforradalmak diszturbanciájától,
amelyek igenis hatással vannak a létvonalakra,
mégpedig a többség esetében negatív
hatással az egyes ellenpéldáktól eltekintve.

Tulajdonképpen annak is örülni lehet,
hogy igenis VOLT az L-nek baloldali
-és itt közel sem politikai balról van szó,
hanem időbeliről, amennyiben az idő tengely jobbra tart -
függőleseden lezuhanó szára,
hiszen ez azt jelenti,
volt honnan lezuhanni,
és az a magasság még zérus közelből visszatekintve
is látható marad.

Térkép

Nekem térkép e táj,
amelyben összefonódva benne van
a magas hegyek tisztasága
csupán a kéklő éggel fejünk fölött,
éjszakánként vak sötéttel,
amelyben milliónyi csillag izzik,
és benne van a völgyek mély sötétje,
árnyaikban szenvedés és kín tanyáz,
és benne van a széles síkság,
amelyen lágyan fújó szélben hullámzik
a következő év kenyere,
és benne van a lomhán kanyargó, nagy folyó,
amely szinte állni látszik nyárderékon,
de zabolátlanul sodorna el hidat, falut,
ha jön az ősz,
vagy tavasszal olvad,
ha megtehetné,
és benne van
a szívnek és a léleknek összes
fájdalma és hiánya,
sóvárgása soha meg nem kapott szerelméért,
a kedvesért, aki eltaszított,
akit elszakított, és elsodort az élet,
és benne hallom
csonttörő puffanását vasalt fegyvertusoknak,
csosszanását lábaknak a rakpart felé,
ahol dróttal kötnek össze kettőt, hisz így
a kettőre elég lesz egy pisztolygolyó,
és benne van a harckocsi motor robaja
sápadt, ködös novemberi reggelen,
és az egykori tizenhat évesek halálát
csúful eláruló csürhe lacikonyháinak szaga
a téren.

Nekem térkép e táj minden sötétlő völgyzugával,
ahol szenvedés virágzik,
napraforgó-érlelő nyarával,
és a messzeségbe eltűnő,
vágyódás-teli síkságával,
a mámor égközelbe felmagasló csúcsaival.
Még akkor is,
ha más e csúcsokat csupán csak
eltaposható vakondtúrásnak látván
nem tartaná méltónak
még említésre sem.

E térkép az, amelyen
folyton elbarangol
tollam, és amelyre
emlékezem.

 

Vak Hold

Vak hold
fénylik
sötét egeken,
langy esővel ér el
a szerelem.
Elvakít
a csendje.
Átfon az áhítat.
Fonatában a vágy

mindent átitat.

Túlparton a kedves.
Tükrözi őt a víz.
Haja csapzott, nedves,
csókja volt málnaíz.
Sötétlik mögötte
az ég,
csak csillag ragyog.
Tükör feszült közénk
e parton
magam vagyok.

Álom ébredés előtt

Hajnali álmomban
állóhajón aludtam.
Daruval fordították ki a vízből.
Fejre állt ott minden.
Más út itt nincsen,
kimászni valahogyan innen.
Hárman a rakparton
vitáztak oly nagyon,
taszigálták házigazdámat.
Egyet meglöktem:
ne szidjon már engem,
azóta emészti szívemet bánat.

A partról leesett,
az eset így esett,
hullámtörő kövekre zuhant.
Feje alatt vörös folt.
Bevallom, ez így volt.
Már nem él hanem halott.
Szánom a vétkemet.
A föld majd eltemet,
befogadja testem.
Azon jár az eszem,
többet már nem eszem.
Hej, le miért nem én estem!

Kiúttalanul

Gyűlölöm ezt az asszonyt.
Soha sem szerettem őt.
Jött, hogy létet fakasszon,
s elveszi a levegőt.

Gyűlölöm, amit érzek,
és nincs sehol sem kiút.
Teljes szívemből vérzek,
és átkozom a Fiút.

Gyűlölöm ezt az embert,
mert soha sem szeretett.
Az Isten bottal nem vert:
rám osztott egy szerepet.

Gyűlölöm ezt a létet.
Bár éltem volna magam!
Egyre várom a véget,
pedig még messzire van.

Közösek gyűlöletben,
bár fedi őket a máz.
Az ember szinte retten.
Csak néz, és nem magyaráz.

Még csak péntek

Még csak péntek van, nagyszerű péntek,

és ki sem mozdultam itthonról.

Szerencsémre ma rám sem léptek,

és odakint vihar sem tombol.

Álmosító ez a délután;

kókadtan csüggenek a levelek

az ablak előtt a bokron, a fán.

Megyek aludni. Majd fölkelelek.

Még kettő teljes napom van arra,

hogy végre kialudjam magam.

A szemem fehérje már egészen barna,

a fáradtságtól eldobom agyam.

De ma péntek van, nagyszerű péntek!

Végre véget ért ma a hét.

Valamit azonban még így sem értek:

miért is nem élem én meg a mesét?

Árva

Hadd szóljak életről
halálon innen,
folyton beton kockákba zárva!
Kijárat belőlük
lám, sehol nincsen,
szíved, bármi is van,
marad árva.
Kinézhetsz résen,
kint csak a semmi:
sötét ég, szívtelen csillagok.
Rágódhatsz éppen,
akár a kincsen:
bárhogy nézem,
magam vagyok.

Marad a zene,
a pia, tudomány,
vagy marad esetleg
az irodalom.
Egyik út sem vezet
haza innen.
Bármerre indulok,
voltam,
ma is magam vagyok.

Kör közepén áll szíved.
Csak reszket, és nem ütemre dobog,
Betonketreced szét nem feszíted.
Lehet kint más, mondod,
itt bent magam vagyok.

Meghaltak érted,
mondják sokan.
Egy, vagy akár milliók,
de a kiszabadulás
ma ugyanolyan messze van,
és nem segítenek rebelliók.
Marad léted,
mint Henryé,
beton kockájába zárva.
Ha ki mást remél,
az téved.
Szíved volt, van,
és marad árva.

Cseréptörés

Elejtette a tányért,
az széttört a köveken.
Így fizetett magáért
az eltörött szerelem.

Ha a tányér csörömpöl,
széttörik a köveken,
elég volt az örömből:
véget ért a szerelem.

Bóbita alkoholizmusa

Bóbita, Bóbita részeg.
Máma jöhetne akármi,
úgy kavarognak a részek,
össze se képesek állni.

Bóbita, Bóbita mákos.
Sok pia volt az üvegben.
Tudja, a sok pia káros.
Néz. Szempilla se rebben.

Bóbita, Bóbita érzi,
semmi kiútja ma nincsen,
Néha a szívét vérzi,
függ a pián, mint kincsen.

Bóbita, Bóbita fekszik
útszél tócsavizében.
Álmát angyalok őrzik,
részegek ólmos egében.