Munkára biztatnak

Hogy fiatal voltam,
kubikosokkal együtt is dolgoztam.
Gödörben állva lapátoltunk földet,
és talicskán toltuk földhányásokra
pallókból kirakott ösvényen.

Hogy fiatal voltam,
nyomdászokkal együtt is dolgoztam.
Olajos-nyomdafestékes lemezeket tisztogattam,
míg ők ólomba szedték a cikket
kézzel asztalon, vagy mechanikus szedőgépen.

Hogy idősebb lettem,
fúrósokhoz is jártam
a koronafúrókból kikerülő fúrómagot leírni.
A magláda mellé térdelve kérdeztem a fúrómestert,
hány méterig is mélyítettek teljes szelvénnyel.

Most, hogy idősebb vagyok,
már nem ilyen munkákat végzek.
Mégis csodálom, hogy azok akarnak dolgozni küldeni másokat,
akik nem rakodtak almás ládát a vasúton,
nem tisztogattak olajos rézlemezt lavór petróleumban,
nem lapátoltak földet gödörből talicskába,
nem vittek két vödör betont a második emeletre,
nem írtak le fúrómagot november végén,
nem készítettek százhetvenöt ezer tonna ásványi nyersanyagról jelentést,
nem mentettek életet vesét szétrázó mentőben,
nem vezettek metrókocsit húsz éven át baleset nélkül,
mert készen kaptak mindent,
mert beléjük emberek vetették bizalmukat,
hogy majd megszolgálják azt
az élet könnyebbé szervezésével,
de nem tették.

Cserében munkára biztatnak.
Ők.
Engem.