Elalvás előtt

A tizedikről kellene,
az két emelettel magasabb.
Annak szólok majd reggel,
csináljuk meg minél hamarabb.
Annál biztosabb, hogy sikerül,
minél magasabbra mehetek,
megéri fölmászni, kiderül
majd, azt a két emeletet.

Persze nem tudhat róla előre senki.
Csak Anna tudja, egyedül, meg én.
A tizedikre is csöndben kell fölmenni.
Ott lakik az a vén
kutyás banya, aki
folyton ordít az egész világra,
ha a ház előtti
füvön fölmászom egy fára.
Ordítozásával a házban mindenkit
mindig felver,
ahogy a mostohám mondja.
Ő meg jön és egy-két pofont kever
le. Hogy lássák a népek,
van rám gondja.
És mindig megrángatja jó erősen a hajam,
mert szerinte a világon
nincs még egy ilyen haszontalan,
csak nézzem meg a kisöcsémet, lám!
Pedig ő nem is az igazi anyám.

Öcsém se igazi öcsém nekem,
de közülük legjobban mégis őt szeretem,
mert apám nem ver soha
de ő nem szeretni való. A mostoha
anyám szerint is mogorva és hideg,
mint a hó.

Hogy ez a hidegség mit is jelent,
ahhoz én még kicsi vagyok, és nem érthetem.
Legalábbis mindig ezt mondják a nagyok,
de én azért tudom már, amit jól tudok,
azt is tudom, hogy mi vette rá a mamát,
hogy ott hagyjon csapot-papot,
és apám hozzon nekünk egy mostohát,
tudom, hogy az hozta őket össze,
amiről anya folyton azt mondta,
hogy nem megy a bögyömbe.
De ez már igen régi eset.
Akkor a papa meg a mama
folyton veszekedett,
és magukra zárták az ajtót,
hogy ne halljam, hogy a papa
megint szidja a mamát,
de én mindig, mindent hallottam a
vékony falakon át,
és fejemre húztam a párnát,
hogy ne halljam, miről van már megint vita.

Még kilenc sem voltam,
és még a szomszédban lakott a Zita,
aki röviddel azután elköltözött,
hogy a mama itt hagyott engemet és a papát.
És azután nemsokára megjött
a mostohaanyám.
És most már egy ideje Annával azon
töröm a fejem,
hogyan szabadulhatnék el innen
véglegesen,
ezért találtuk ki, ketten,
hogy fölmegyünk két emeletet.

De ezt még meggondolom.
Ma estére, jó éjszakát!
Isten veletek!