Gyászos ének

Minden versben csakis róla szólok.
Benne van ő mindenik dalomban.
Mindegy, balra, vagy jobbra indulok:
rajta még túl soha nem jutottam.

Verjen eső, rám a napfény tűzzön,
teljen újabb negyven hosszú év,
jó szerencsém bút, gondot elűzzön,
számomra ez már nem lesz elég,

mert jöhetnek az unokák sorba,
simíthatok szőke fürtöket,
el nem fordíthatom szívem soha
attól, aki meg nem szeretett.

Hozzám sorsom így marad mostoha:
csak fúvom a gyászos éneket.

Vadállat vagyok

Vadállat vagyok
Oda is piszkítok, ahol élek.
Ha nincs is semmi ok,
néha akkor is húsodba tépek.

Ketrecben megőrülök
ha meg nem háziasítanak
Amikor fenn, az ég dörög,
félelmeim messzire vonítanak

Vadállat vagyok
Hozzám óvatosan közelíts
mert inkább elpusztulok
mint hagyjam, hogy bekeríts!

Te veled volt a szerelem

Teveled volt a szerelem
napsugaras, nem viharos.
Ölelésed nem feledem,
amikor a magány tapos.

Emlék még nem teremhetett
szebb, mint életem veled.
El soha nem feledhetem
ragyogó szép szerelmedet.

Teveled volt a szerelem
egyedül fölemelő.
Úgy hiányzik azóta nekem,
mint a tüdőből a levegő.

Fájdalom és hiány bekerít,
mert csak az én szívem dobog.
Vágy nyila olykor leterít,
amikor magam vagyok.

Teveled volt a szerelem
csupa vágy és ragyogás.
Befolyásolta egész életem,
úgy, mint ahogyan semmi más.

Azóta, amikor fölriadok,
és csak gyűröm a lepedőt,
szívem a torkomban dobog,
nem kapok elég levegőt.

Teveled volt a szerelem
napsugaras, vidám tavasz.
Arcodat soha nem feledhetem,
mindig szívem közepén maradsz.

Látod-e, kedves?

Látod-e, kedves, a bút szemeimben?
Homlokomon most árkol a gond.
Ott van a gyógyír hűs kezeidben.
Elsimítod vele még ugye, mondd!

Esteledik, már vége a napnak.
Az ablakon jön be a friss levegő.
Most bajainkat e percre feladva
a pillanat ismét oly remegő.

Látod-e, kedves, a bút szemeimben,
a mély árnyékot az állam alatt?
De a vér most szinte forr ereimben.
A szerelem, ugye még velünk maradt?

Rosszindulattal

("kihallgatott" beszélgetés)
Őt most megszívatom én is egy kicsit,
mint engem küldtek padlóra három éve;
mert soha el nem felejtettem Sipit,
hisz' ő volt akkor életem reménye.

Nem is értem, miért csak én
vagyok az életben mindig nyeretlen.
És folyton csak az áramlik felém,
hogy meg nem is élhetek,
ha nem vagyok elég kegyetlen.

Miért csak én érezzem mindig szarul magam?
Érezze más is, hogy mi a vesztesnek való!
Így működik úgyis mindenkinek az agya;
erre gondol minden megsértett tahó:

Most őt is megszívatom egy kicsit.
Legyen egyszer az életben ő is vesztes!
Pedig nem is nyerek vele semmit,
főként, mert meg se' tudja, hogy ki volt a tettes.

Vakvágányon

Világos éjben alszik már a város.
A hó szakad.
Ablaknál állok, nem vagyok még álmos.
De nincs szavad.
Régen elment már az éji járat,
az utca néma.
Szívem újra tépi, marja bánat,
mint máskor, néha.
A járdaszélen egy kabátos férfi áll,
és csak nevet.
Ősz fejére sűrűn hulló hó szitál.
A fellegek
lebegve húznak át a háztetők fölött,
s mostanra már
ködbe, és a hóesésbe öltözött
a láthatár.
Az éji utca csöndje szinte mérgező,
oly néma most.
Csak a férfi vár egy többé el nem érkező
villamost.

Valójában

Valójában, persze, róla beszélt mindig,
akkor is, amikor azt taglalta,
hol járt, és mit csinált,
és amikor dicsekedett, hogy neki már megvolt
- persze soha sem mondott igazat,
vagy ha mégis, hát olyan körmönfontan
áttételes módon, hogy végül
az egész követhetetlenné vált -,
és amikor azt újságolta, hogy most készül
a randevúra a legtökéletesebbel,
akit valaha is el tudott képzelni
- ez sem volt igaz, hiszen azon
a randevún már évtizedekkel túl volt -,
és akkor is, amikor a lányát később dicsérő szavakra:
tisztára, mint az anyja, olyan szép,
bólogatott szórakozottan: igen, igen,
tisztára, mint az anyja,
és azután már nem szólt semmit,
és nem tudhattad, ezt most dicséretnek,
vagy rosszallásnak gondolja,
pedig egyiknek sem gondolta,
mert arra gondolt,
hogy ő is lehetett volna valójában
az anyja, egy másik,
nem e világi valóságban.

Az inga leng

Az inga leng, a tőke újra tombol,
nem váltott célt a sok száz év alatt.
Ez az erő itt nem teremt, csak rombol:
hazánkban ismét a nyomor arat.

Tőkére várunk, bár új élet kéne.
A pénz csak új és új nyomort fial.
A dolgos népnek egyre szűkül léte.
Hit és igazság? Lassan mind kihal.

Jövőnket éljük fel, kicsiben, nagyban;
elűzzük ismét messze ifjaink,
középszer támad itt maradt agyakban,
s mocsárba húznak napi gondjaink.

Ne hidd, hogy rólad szól az újabb dallam!
A díszlet más, a történet marad:
a hangok változtak csak meg a dalban
a pénz most mások kezéhez ragad.

Nem volt soha igazság e tájon,
és nem is lesz itt, amíg a pénz az úr.
Szorít a prés, ha hagyod, hogy fájjon,
az élet szürke, bár az ég azúr.

Most a másik oldalra leng az inga.
Pengéje ismét léteket arat.
Neked meg jut a rossz bor és pálinka,
míg hazád földjén dudva, s gaz marad.

Elvadult

Lelkem elvadult
Mint kertemben a dúlt
ágyások közén a gyom,
tenyészik benne bú,
és súlya nyom.
Csak növekszik a gyalázat,
és én sosem tudom,
hogy kívül-e a magyarázat,
de nem hihetem, hogy igen,
hiszen sokaknak élete épp ilyen,
és belső kertjük mégis fényesen ragyog,
mint napfény reám, ha boldog vagyok.

A felejtés

Azt mondják, a rosszat gyorsan fejeti az ember.
Kiveti azt az emlékezet.
Egy-két év, és elfelejted mindazt, ami nem kell,
ne rontsa a rossz életedet.

Ami jó volt, felidézni fájdalmat okoz,
hogyha elmúlt mindaz, ami szép,
ezért az emlékezetünk mindent lefokoz,
és nem marad semmi, ami ép.

Nincs életem kettő, három

Életen át kergetjük az álmunk,
amit be nem teljesíthetünk.
A végéről visszanézve látunk
tisztán csak, hogy ennyi volt nekünk.

Úgy szeretném teljesebben élni,
szebben ezt a rövid életet,
hogy ne kelljen semmitől se’ félni:
úgyis lesz, aki majd eltemet,
de azt hiszem, ez is olyan álom,
amit életen át kergetek,
és végéről visszanézve látom
majd: békében élni nem lehet

Életem sincsen kettő vagy három,
ami van, csak abban élhetek.

Repülni vágyom

Bár repülni vágyom fönt a fellegekben,
gyáva hernyó-szívem mindig beleretten.
Bújnék föld alá, meg fák sötét odvába,
értelmem tudja jól, hogy mindez mindhiába.

Feketéllő üreg mélyén vár rettenet,
s félelemben élni életet nem lehet.
Irigykedve nézek dalos pacsirtára,
hangja ér az égbe, emeli a szárnya.

Ha még életemben pacsirta lehetnék,
minden kora reggel ablakodra mennék.
Eldalolnám néked minden nap ezerszer,
szerelem szárnyon száll szabadon az ember.< br/>

Orbán Viktor kormánya csak belföldi ügyekben mer keménykedni, de saját állampolgárait fülét-farkát behúzva képtelen megvédeni a külföldi titkosszolgálatoktól.

Egy normális, hazaffyasch kormány arra a hírre, hogy egy idegen állam hatóságai lehallgatni tervezik állampolgárainak magán- és üzleti titkait tartalmazó telefoneszélgetéseit, beleolvasnak magán- és üzleti levelezésükbe, jegyzékkel tiltakozna az illető államnál, és kihallgatásra rendelné annak külképviseletei vezetőjét.

Saját kormányunk semmit nem tesz ebben az ügyben (sem), lapít, mint az a bizonyos barna büdös csomag a bokor alján.

Miután az USA szövetségi nyomozó irodája az USA kongresszusától - azaz saját államának törvényhozásától - engedélyt kér - és feltehetően kap - a nagy internetes portálok, a mobil telefonok és az elektronikus levelezés megfigyelésére és lehallgatására, egyetlen ország - így harcos és nagy szájú miniszterelnökünk Magyarországának kormánya sem tesz lépéseket ennek megakadályozására.

Ez vagy azt tükrözi, hogy Pártunk és Kormányunk ugyanúgy semmibe veszi saját állampolgárainak magánélethez való jogát, mint a parancsuralmi rendszerek külső és belső elhárításai tették - az erre vonatkozó jelek szaporodnak - vagy szolgai módon rendeli alá magát idegen hatalmi érdekeknek (és ez utóbb sem áll távol a narancsos bolsevik kormány politikáját kotyvasztóktól).

A lehallgatást végző programrészletek az alkalmazások frissítéseibe könnyen beépíthető ódosítások.

Használjunk PGP-t!

Lásd meg!

Lásd meg az széket a fák törzsében,
lásd meg a bányát a föld mélyében.
Lásd meg a házat egy téglában,
kenyeret láss a liszteszsákban.

Lásd meg az írót az iskolapadban,
lásd a holnapot a tegnapban,
lásd, hogy ki dolgozik érted,
ki az, aki csak használ téged.

Lásd meg a művet a gondolatban,
lásd a jövődet száz alakban,
lásd: a halálból újra éled
beteged, ha a munkád végzed.

Fogó

Nyaktörő ugrások.
Ebből áll az élet.
Egy kis idő, nem sok,
s tudatára ébred
minden elme, miért olyan
egyedi világa:
mindegyik az utolsó nap,
ne éljen hiába!

Egy kötél az élet
fenn a kupolában.
Elengedem, félek,
hogy minden hiába.
Csináltad ezerszer,
a ritmust jól érzed,
de majd most az egyszer
kiserken a véred.

Ma te kapsz el engem,
na de holnap - ohó! -,
szívem beleretten:
én is leszek fogó?

Táncba vittem

Táncba vittem szép szeretőmet,
elveszítettem fejkendőmet.
Szénakazalban egy fertályórán,
fakult a ragyogás a sarkantyúján.

Hogyha a kendőm rajtam volna,
sarkantyúja rajta ragyogna,
mert sarkantyúját kebelembe rejtem,
amíg a kendőm meg nem leltem.

Összefolynak

Egyre jobban egybefolynak már a dolgok:
összeolvadnak a nők, kik fontosak nekem.
Végignézve perceken, hogy mikor voltam boldog,
arcuk most is ott lobog érző szívemen.

Kamaszkori szerelem és ifjú lángolás,
udvarlás a zenekar előtt.
Illatos levélre várni, úgy, mint soha mást,
boldogan bámulni egy felhőt.

Mára már az emlékek is halványabbá válnak.
Elmosódik sok-sok arc, ami kedves volt nekem.
Egyre többen lesznek, akik majd odaát várnak,
szívemben már csak hiányként ég a szerelem.

Halott náddal ringat

(Két parafrázis József Attila: Ringató című versére)

I.

Nem ring a halott nád,
jéggé dermedt a tó.
A lét szürke és fád.
Jön a nádarató.

Lábát elkaszálja,
lerakja kévékbe.
Fedél lesz majd házra?
Vagy papír wc-be?

II.

Halott náddal ringat,
lidérc lobogással,
süppedő zsombékkal,
meg zizegő sással.

Bolygó lelke soha
ne derüljön mással,
nyelje el az iszap
szédítő ringással!

Akkor ír az ember verset

Akkor ír az ember verset,
ha szívében bánat termett.
Ha a ritmus csordogál,
a bánat mind messze száll.

Akkor ír az ember verset,
ha szívében öröm termett.
Rímben szórja szerte-szét,
elosztja az örömét.

S akkor ír az ember verset,
ha nem bírja el a terhet,
hogy elhervad a világ,
mert a férgek foga rág.

Rózsaszál

Harmat ül a rózsaszirmon,
a virágját leszakítom.
Bátorságom messze száll:
tövises a rózsaszál.

Rózsáért mentem a kertbe,
tüske kezem fölsebezte.
Piros vérem csordogál:
tövises a rózsaszál.

Rózsát tűztem kebelemre.
Tüske tépi, szúrja egyre.
Sebes szívem jaj, de fáj!
Tövises a rózsaszál.

Lepke szállott a rózsára,
hideg tél jön forró nyárra.
Víg tavaszom messze már.
Elhervad a rózsaszál.

Csak ami van

Negyven éve vágyódom utána,
bár sohasem láttam újra őt.
Lenne pénzünk húsra és ruhára,
s nem kapkodnám így a levegőt.

Sötét éjben fönn soha sem járnék,
ragyogóan sütne ránk a Nap.
Démonokra éjszaka sem várnék,
és nem lenne senki boldogabb.

Jól tudom én, hogy ez mind csak álom,
amiből egyszer felébredek,
s bár helyemet sehogy sem találom,
meglehet, hogy most is tévedek:
ami nem volt, hiába is vágyom,
csak ami van, abban élhetek.

Odaát

Azt reméltem, hogy végére érek,
elsimulnak majd a kínjaim:
nem lesz többé, amitől majd féljek,
ha átkelek létem hídjain.
S nem múlnak a kínok.

Kitaposott úton járok egyre,
hasztalanul várok egy csodát.
Szakadékból tekintek föl hegyre,
s rettegem, hogy mi van odaát.
Már sírni se' bírok.

Azt álmodtam

Azt álmodtam álmomban,
hogy álmomban álmodtam.
Piros rózsát, hegedűt,
szerelmet, nem keserűt.

Piros rózsa elfagyott,
a szerelem elhagyott,
a hegedű megrepedt,
az álomnak vége lett.