Jégkalitkában

Üvegmedve vagyok fehér jégkalitkában,
tiszta gyolccsal kötözöm körbe szívemet,
egyben tartsa,
és ne váljon zavaros-átlátszatlanná,
ha még hozzád szólok.

Lyuk fagyott a levegőbe, ott,
ahol alakodat ölelte körül,
a szál rózsa ugyanolyan friss,
mint amikor ott felejtetted.

Dolgozom és dolgaim után járok,
és "nem tudom, mi van veled",
már régen nem érdeklődtem,
te pedig magadtól sosem mondod.

Szétolvadt, elsüllyedt, elmerült,
mint jéghegy trópusokon,
mielőtt a sarkvidékre hajthatták volna
a divergáló áramlatok.

Szemhéjamon szakadt yetik kriketteznek pingvinlabdákkal,
mert nem hallom gondolatodat.

Aki szegény

Aki szegény, nem más fajta:
nem nő másként a haj rajta,
nem cigány, és nem nem hívő.
Telefonon föl nem hív ő,
hogyha van is telefonja.
Egész létét tele fonja
a holnaptól a félelem:
hogy' lesz majd egy kis élelem.

Mindent hitelt kimerített,
minden hitet elveszített,
mert  itt mindenki ellenség.
Hazug duma a népfelség.

Azt hiszed, hogy ő más ember,
mert még rágondolni sem mer
senki, hogy nem ő az oka,
és nem azért jutott oda

csak, mert  rosszabb lenne nála.
Nem jár érte külön hála,
hogyha segíted a szegényt.
Így magadnak adsz kis reményt.

Ha lenne

Ha lenne valaki, aki megszeretne,
a sivatagban az eső megeredne,
száraz lábbal kelhetne át minden vízen,
és én viszontszeretném bizony, úgy hiszem.

Ha lenne valaki, akit megszeretnék,
elmúlhatnának tőlem a balszerencsék.
Éjjelenként is felragyoghatna Napom,
nem dideregnék soha a fagyos havon.

Legyőzetve

Bármerre nézek,
csak téged látlak.
Bármiről írnék,
rólad szól dalom.
Száz sebből vérzem,
s nem úgy, mint bátrak,
tudtát a végnek
még nem akarom.

Napból, vagy este,
csillagos égen
ismerős arcod
rám mosolyog,
elmémbe festve,
csakúgy, mint régen.
Föladom harcom:
A tiéd vagyok.

Szótalanul

Már régóta nem mondok ki szavakat,
amelyek bennem eltemetve élnek.
Szájamon szorosan zár a falakat:
írásban szórom szerte hát a szélnek.

Szép ruhába öltöztetem fel őket,
ne jöjjenek mezítelen világra,
ne fagyjanak járva hideg mezőket
bezárt szívek kapujánál halálra.

Már régen nem mondom ki a szavakat,
hadd feszítsenek mélyen eltemetve.
Az ember úgyis mindent csak eltagad,
majd bánja azt is, és dörmög, mint medve,
amelytől elvették a lépes mézet:
a szó gyógyít, de rejthet gyilkos  mérget.

Alkonyi eső

Homály-harapta, letörött
ágak sorai mögött,
aljában a vízmosásnak
gumós, porló követ ásnak
zúgó csermelyek,
ha az eső megered.
Zöldülve hull át lombokon,
a sapkádon is átoson,
nedvesíti hajadat.
Lassan itt az alkonyat:
a Nap egyre lejjebb kószál,
a kis völgyre sötétség száll,
elrejti a gumós követ,
és a nedves ruhaszövet
már nem véd meg a szelektől,
melyek támadnak keletről.
A homály csak, mint mocsarak,
egyre terjed a fák alatt,
majd kitölti ott a teret,
már nem is láthatja szemed
tisztán azt a sziklafalat,
amely alatt az út halad.
Kövér cseppek nyomán a por
mélyvörös lesz, néhol bíbor,
a gumók között már látszik:
itt-ott ősmaradvány ázik.
Lassan eltisztul a kőpor,
nem kell kalapács, vagy lőpor,
hogy megbontsa a kőfalat.
Amerre az ember halad,
egyre jobban csúszik lába,
belép sárba és tócsába,
hogy mielőbb majd az úton
a faluba még bejusson.
És az eső most megered.
Mókust, pockot és egeret
rejtekére visszazavar:
rejtse odu, üreg, avar;
feketedik már a szikla,
s hiába is lenne szikra,
nem lobbanna tűz itt lángra.
Vége a túrának mára.

Elment

Már rég elment. Jól tudod, hogy nincs tovább.
Hideg szél fúj most a háztetők fölött,
múltad, jövőd mára ködbe öltözött,
de el nem veszi semmi azt az éjszakát.

Dalolt a vágy. Arca ott pihent a válladon,
és a Nap ragyogott sűrű éjjelen,
és te nem kérhetted meg, hogy élj velem,
ami volt, és jöhet még, azt is vállalom.

Kihűlt a csoda

Tudom, más is megélte már a csodát,
amely engem tartott hónapokon át
ébren, és tette álmomat könnyűvé,
amíg nem vált számodra nyűggé,
amely nem röptet, de földhöz ragaszt.

Tán minden szó csak kenetes malaszt,
amelynek mindnek megvan az ára,
és jobb, ha elköltöd inkább vacsorára.

Tisztaság

Tiszta vagyok,
mint WC csésze öblítés után.
Lelkem ragyog,
mint a napfény éjszaka, itt, Budán.

Ha mocskolnak,
én csak egyre tisztább leszek tőle,
Mint bocskornak,
hogyha homok koptatja, a bőre.

Borzalom

Pőre borzalom
a létezés magánya.
Erről szól dalom.
Belátom, nem vagányan.

Hátha benyitnak

Én ma se' zárom végleg mégsem kulcsra az ajtót,
bár sok szenny van, amit kint kell tartania,
mint ahogyan meg sem zavarom pihenésben az alvót.
Azt sem nézhetem én, hogy kinek apja- fia.

Nyitva az ajtóm éjjel-nappal, hogyha bejönnél;
nincs zár rajta soha. Szétugrasztania
sem kell nálam itt soha zengő tücsköt, szöcskét
egymástól, aki jön. Elhozza örömöm.

Bármikor itt jársz, várlak. Nincsen zárva az ajtóm,
szándékkal van az úgy. Én döntöttem, amúgy
róla, hogy így legyen eztán. Nem zárom be haragvón:
nincsen a háznak titka, s hátha benyitnak.

Robert Frost: Útmutatás (Directive)

A mából múltba lépni sok nekünk;
a múlt idő a részletek miatt,
amelyek nincsenek, oly egyszerű:
leégett, elmerült és eltörött,
akár a kőszobor az udvaron,
a részlet. Ím, a ház se' ház ma már,
a farm se' farm ma már, s a városon
sem áll az ősi, rőt harangtorony.
A régi út vezet, ha ráhagyod
a szívre, hadd vezessen téged el,
mert nem zavar, ha végül elveszel.
Ma néha kőfejtőnek láthatod
az ősi városoknak romjait,
amelyeket homok fedett be rég.
Történetet találsz egy régi könyv
felejtett lapjain: vagonkerék
alatt a sín futott, s akár a karc,
amelyet gleccserjég hagyott, vezet
talán a Földnek pólusa felé.
Nem bánhatod a hűvöset, amely
még állítólag ott bolyong a hegy
sötétebb oldalán, a fák között.
S ne bánd a pincesort, hogy rád figyel
a negyven pincelyuk, akár szőlőszemek,
amelyek hordókban találhatók.
A rengetegnek láza benned él,
amint a fény susog a lombokon,
s tölti azt tapasztalatlanságod.
Miért nem voltak negyven éve már?
Vélheted, az árnyak eltakarnak
egynehány öreg, harkályok által koptatott
almafát. No hát, dalolj, talán egy
éneket, hogy felvidulj! Dalodban
énekeld: ez úton otthonába
ment a dolgozó egykoron talán,
én most a lábnyomában lépdelek,
vagy pedig nyikorgó kordén ment haza.
E pont kirándulásod csúcsa,
e pont csúcspontja egyben itt megyénknek is,
amelyben két falu egymásba olvadt.
Mára mind a kettő múlt csupán.
Talán eléggé elveszettnek érzed már,
hogy megtaláld magad,
fordulj az útra melyet létra zár, magad mögött,
és tedd oda a ZÁRVA táblát mindenki másnak!
Helyezd magad csak kényelembe itt,
akárha otthonodban lennél! Már nem nagyobb
a föld egy hámnál, ami hátra van.
Először is a gyermekeknek háza,
egynehány edény a fák alatt,
és a játékok, ott bent, a házban.
Könnyeket fakaszt, hogy mennyire kicsinyke
dolgok tesznek boldoggá egy gyermeket.
Ami a házat illeti, az nem nagyobb,
egy belécezett pincelyuk,
és most bezárva. Akár szemek a tengerin.
Ez nem egy játszóház volt csupán,
hanem komoly. A célod, és a végzeted.
Egy csermely volt a víz a házban.
Hideg, akár a víz, a  forráshoz közel,
még öntelt, és dühöngő is talán.
(Tudjuk, ha vízmosásban támad fel az áradat,
tövisen, dróton hagyja rongyait.)
Rejtve hagytam ott egy cédrus
ágai alá belépve, lent a víznek partján
az elrepedt, öreg talpas poharat,
akár a Kelyhet, varázsigével védve,
meg ne lássa senki. Nem őrizhettem volna meg.
Mint Márk is mondja, nem szabad.
(A gyermek-játszóházból loptam azt).
Íme itt vannak a vizeid, és itt fürdőhelyed.
Igyál, és légy egésszé újra!
 
 

Back out of all this now too much for us,
Back in a time made simple by the loss
Of detail, burned, dissolved, and broken off
Like graveyard marble sculpture in the weather,
There is a house that is no more a house
Upon a farm that is no more a farm
And in a town that is no more a town.
The road there, if you’ll let a guide direct you
Who only has at heart your getting lost,
May seem as if it should have been a quarry—
Great monolithic knees the former town
Long since gave up pretense of keeping covered.
And there’s a story in a book about it:
Besides the wear of iron wagon wheels
The ledges show lines ruled southeast-northwest,
The chisel work of an enormous Glacier
That braced his feet against the Arctic Pole.
You must not mind a certain coolness from him
Still said to haunt this side of Panther Mountain.
Nor need you mind the serial ordeal
Of being watched from forty cellar holes
As if by eye pairs out of forty firkins.
As for the woods’ excitement over you
That sends light rustle rushes to their leaves,
Charge that to upstart inexperience.
Where were they all not twenty years ago?
They think too much of having shaded out
A few old pecker-fretted apple trees.
Make yourself up a cheering song of how
Someone’s road home from work this once was,
Who may be just ahead of you on foot
Or creaking with a buggy load of grain.
The height of the adventure is the height
Of country where two village cultures faded
Into each other. Both of them are lost.
And if you’re lost enough to find yourself
By now, pull in your ladder road behind you
And put a sign up CLOSED to all but me.
Then make yourself at home. The only field
Now left’s no bigger than a harness gall.
First there’s the children’s house of make-believe,
Some shattered dishes underneath a pine,
The playthings in the playhouse of the children.
Weep for what little things could make them glad.
Then for the house that is no more a house,
But only a belilaced cellar hole,
Now slowly closing like a dent in dough.
This was no playhouse but a house in earnest.
Your destination and your destiny’s
A brook that was the water of the house,
Cold as a spring as yet so near its source,
Too lofty and original to rage.
(We know the valley streams that when aroused
Will leave their tatters hung on barb and thorn.)
I have kept hidden in the instep arch
Of an old cedar at the waterside
A broken drinking goblet like the Grail
Under a spell so the wrong ones can’t find it,
So can’t get saved, as Saint Mark says they mustn’t.
(I stole the goblet from the children’s playhouse.)
Here are your waters and your watering place.
Drink and be whole again beyond confusion.

Éji homályban

Sűrűsödnek az éjben az árnyak,
és nem jön ma már úgysem senki.
Elidegenednek tőlünk a tárgyak,
élesek a sarkok nekik menni.

A szekrény megreccsen és moccan,
mintha valaki belebújt volna.
Lámpát kellene gyújtani nyomban:
ott van a rém, visz a pokolba!

Egyre sűrűsödnek az árnyak,
és nem jön ma már hozzám senki.
Elidegenednek tőlem a tárgyak,
élesek a sarkok nekik menni.

Hideg a szoba, didereg a paplan,
egy árnyék suhan most át a falon.
Az ágy másik fele régen lakatlan,
az ördög visz el. Nem akarom!

Tömörek most az éjben az árnyak,
és nem jön ma már ember senki.
Elidegenedtek tőlem a tárgyak,
élesek a sarkok nekik menni.

A homály egyre terjed a szívben,
de nem jön az álom mégsem szememre.
Összekucorodom szinte kis ívben,
s a takarót ráhúzom fejemre.

A nap vége

Szisszenés, és kattanás,
ahogyan a doboz füle pattan.
Végül nincs ma más:
elmerülni a sörhabban.

After Crying, nyolvannyolcas.
Csak most jutott hanghoz, végre.
Verseskötet, beleolvas.
Száll a sötét hang az égre.

Hosszúvá vált a nap ma is,
disszonánssá vált a zene,
de a hangzása nem hamis.
Verset írjon? Olvasson-e?

Változások

Zircen olyan folytonos az átmenet
a triászból a jurába,
hogy csak a Megalodonok kimaradása,
és a Brachiopodák megjelenése
jelzi a határt.
A férfiaknál olyan folytonos az átmenet
a középkorból az öregkorba,
hogy csak a nők pillantásának elmaradása,
és a férfiakéra válaszoló közöny vagy undor megjelenése
jelzi a határt.
A nőknél a Középidő végét
folytonossági hiány: diszkordancia jelzi.

Élet és halál között

Élet és halál között rekedtem.
Nem tudom meggyógyítani magam,
egyre csak ordítok itt rekedten,
s a halálra várni haszontalan.

Hiába írom gyógyító versem,
tőle úgysem gyógyulok meg soha.
Még ha írnám ennél százszor szebben,
maradna  a lét hozzám mostoha.

És még ha csak hozzám volna durva,
talán találnék kiutat magam,
de szemembe ötlik újra, s újra,
hogy fiaim léte kiúttalan.

Én nem élek, de ők élni fognak!
És, hogy éljenek, én meg nem halhatok;
meg nem adhatom a rágó fognak
magam. Hát csöndben sem maradhatok.

A villa forgása

Villát pörget az asztalon.
Hegye mindig szívére mutat,
ha megáll.
Rég elmúlt minden alkalom.
Többé, tudja, már visszautat
nem talál.

Forgatás balra, azután jobbra.
Pörgetné egyre a villát majd
másnap reggelig.
Arca a feszült figyelem szobra.
Megriad hallván a csörrenő zajt,
amikor leesik.

A vörös homok

Mindent ellep itt a vörös homok,
átszivárog a lelkek résein,
én lassanként már arra gondolok,
hogy ki kell irtanom érzéseim,

hiszen beeszi magát szívembe,
bent csikorog két dobbanás között,
míg szét nem viszi a szervezetbe
a vér. Mindenbe beleköltözött.

Átjárja agyamat is egészen,
átkapcsolja a neuronokat,
gyomromba hatol, hogy megemésszem,
de ez nem az ok, csak az okozat.

Ha a vér vörös homokká válik,
az élet már el sem jut a vágyig.

Fuldokolsz? Szégyelld magad!

Szégyen, ha nem kap levegőt az ember,
az nyilván jellemgyengeség,
hogyha cigarettafüstöt venni nem mer
levegő helyett, mert az nem elég.

Ha szépen hátramarad a tömegben,
a dohányosok magukat hergelik,
hiába is mondaná szebben,
dühöngenek rajta reggelig,
ha közölné, hogy talán jobb lenne
ha nem ide, az orra alá
szállna a füst és pernye.
Mert a fulladás nem szép halál.

Szégyen, ha nem kap levegőt az ember,
hiszen van, aki füstön is megél.
Aki asztmás, szólni sem mer.
Tiszta levegőt már nem is remél.

Hóember

Hogy elmentél,
nem árnyékolja előlem a Napot
már senki.
Véget ért a tél,
egyre gyorsabban olvadok.
Nincs mit tenni.

Patakokban folyik
a víz le hátamon.
Azt is kétlem,
hogy még megláthatom,
amint répaorrom
a földre leesik.

Nem vagy velem.
Tócsává olvadok estelig.
Véget ért telem.

Megszakadt a kapcsolat

Felhívnálak a mobilon,
de az átjátszó tornyot
a dombtetőn elnyelte egy
frissen megnyílt, mély gödör.

A toronyszerelőket
csörlőn engedték le,
hogy helyrehozzák a hibát,
de egyikük sem tért vissza.

Egy barlangi-mentő csapat
ereszkedett le utánuk;
tapasztalt barlangászok,
de tíz órája nincs hír semmi
új róluk sem.

Akkor egyikük még visszajött.
De addig senkit,
semmit nem találtak:
se szerelőket, se tornyot,

csak valami vöröses fény
derengett egy folyosó végén,
és mintha sóhajok,
jajveszékelés
és láncok csörgése hallatszott volna.
Ahogyan mondta.

Őt visszaküldték a hírrel,
hogy a keresés folytatódik.

A mobil kapcsolat azóta sem állt helyre.
Veled sem.

Hangtalan sikolyok

Némán sikoltozom.
Ha fülelsz, sem hallanád.
Jövőm akár korom,
mindent ellep a homály,
de csak én hallom belül,
hiszen nyilvánosan titkolom,
hogy bennem rém hegedül:
némán sikoltozom.

Űzötten

Valaki rohan az éjszakában.
Árnyéka a friss havon kergeti.
A hó fehér, csak maga tisztátlan,
ez nem hagy  nyugtot neki.

Úgy leírjuk ezt a jelenetet,
mintha tévében lenne látható.
A néző a színes képre mered,
arcába süt a fehér hó.

Pedig még farkasok sincsenek,
nem csattog Vérholdtól vörös foguk,
nem rejteget hősünk kincseket,
az égbolt is tiszta, nem borult.

És mégis rohan az éjszakában,
mint akit démon űz legbelül,
azt túlharsogni üvöltve énekel magában,
hogy fejében ezer ördög hegedül.

Danse macabre

Nem jöttél a bálba soha, kedvesem, velem.
Nem zenghetett hála sötét szívemen.
Nem derült fel rajta fényes napsugár,
világítson arra, aki nála jár.
Életem azóta merő fájdalom.
Ettől bús a nóta: szomorú dalom.
Megtanultam végül, hogy a semmi jár:
az ember megkékül, s a vége halál.

Szürke palatető

Nézem a szürke palát ott fent, a szembeni házon.
Itt-ott most még foltja fehérlik rajta a hónak,
cakkos szélű, olvad, megroggyant, ereszen lóg,
és  az eresz már ismét vízzel telve egészen;
nagy patakokban csordul a hólé végig az úton.

Tegnap az enyhe karácsony után még kis havazás jött,
mára azonban a tél erejében nem marad élet.
Feltehetően meglesz ennek a böjtje tavasszal:
évek telnek el úgy, hogy a május új havazást hoz,
mintha a télnek még nem akarna a vége szakadni.

Úgy esik itt már vissza az élet folyton a télbe,
mint ahogyan létünk zsarnok veri vissza időben,
s én már nem hiszem azt, hogy várhatok új tavaszunkra:
nyár elmúlt, és lassan immár vége az ősznek,
tél közeleg majd, és nem megy már el soha többé.

Sivár udvarban

Gyér fű.
Homok, apró kavics
a fűszálak között.
Légy hű,
bár a semmi, a nincs,
szívedbe költözött!

Nézd a hangyát,
ott! Utat keres.
Talán börtönéből szökött.
Csöndben hagyd hát,
ha léted hegyes,
éles szilánkokra törött?

Vagy bömbölj rácsodat rázva,
mint medve,
toporzékolj mindent gyalázva,
sírva és jajveszékelve,
hogy nem, ez nem volt még elég,
mert így majd a szél
csak a semmit fújja szét,
ha porrá hullsz, mint homokvár,
mert rád már úgysem sok vár?

Szél fúj
fekete fellegeket,
míg javítgatnád kerítésedet,
folyton fejed fölött.

Nincs új,
ma is leszögezheted,
a lét mindent felfeszeget:
itt már minden léc eltörött.

Elhagyom az ötveneseket

Az ötveneseket elhagyom.
Öreg vagyok, bár nem nagyon,
szerelem előttem nem áll,
és nem vár, csak a halál.

Az ötveneseknek menni kell:
egybe forrsz a semmivel
egyre inkább azután.
Néha csak bámulsz bután.

Ha lenne még egy életem,
sem lehetne énnekem
már sok olyan pillanat,
hogy embernek érezd magad.

Ha jönne még pár évtized,
amiben, persze, nem hiszek,
csak nőne majd a fájdalom,
és végül csöndbe fúl dalom.

Az ötveneseket elhagyom.
Görcsök nőnek lábamon,
keményedik az erezet:
majd magam is fa leszek.

Mocskosan

Nem fürödtem, mocskos maradtam.
Ordít, dübög a Föld alattam:
tajték hátán hegyek a fodrok.
Ó csak lehetnék egyszer boldog!

A víztükör ezer szilánkja
arcvonásaim szétzilálta.
Torzképem néz belőle égre.
Egyszer lehetnék boldog végre!

Kecsesen okos nevetéssel
élni, és nem a megvetéssel
vetni haragot televénybe.
Kijutni egyszer még a fényre!

Katedrálisok

Az egyiken Nap fénye gyúl,
a másikon a Hold virul,
s a százados falak között
a tér homályba öltözött.

Egyik üres csarnokát
a hajnal fénye járja át,
a másikat a köd fedi,
és padja soha sincs teli.

Az égbe néző ablakok
mögött sötétség gomolyog,
bár színes üveg mindahány.
A csarnokban vár a magány.

A tornyokon a vaskereszt,
árnyéka menni nem ereszt.
A vízköpők mind torzfejek,
hogy félelmet keltsenek:

ha nem hiszel, és jő a vég,
nem vigyáz majd rád az ég,
e rémek visznek messze el,
s te is közülük egy leszel!

Nincs rend

Nem, semmi nincsen rendben velem.
Elúszik előlem az élet.
A boldogságra nincsen bérlet,
hiába is élnék bűntelen.

Én folyton csak dolgomat teszem.
Próbálom elűzni a rémet;
talán én vagyok, aki téved:
miért éljek tisztességesen?

Nem, semmi sincsen immár rendben,
hiába is dolgozom azon,
átlépni a terjedő gazon,
a rendet meg nem teremthetem.
Nem, semmi nincsen rendben velem.