Robert Frost: Útmutatás (Directive)

A mából múltba lépni sok nekünk;
a múlt idő a részletek miatt,
amelyek nincsenek, oly egyszerű:
leégett, elmerült és eltörött,
akár a kőszobor az udvaron,
a részlet. Ím, a ház se' ház ma már,
a farm se' farm ma már, s a városon
sem áll az ősi, rőt harangtorony.
A régi út vezet, ha ráhagyod
a szívre, hadd vezessen téged el,
mert nem zavar, ha végül elveszel.
Ma néha kőfejtőnek láthatod
az ősi városoknak romjait,
amelyeket homok fedett be rég.
Történetet találsz egy régi könyv
felejtett lapjain: vagonkerék
alatt a sín futott, s akár a karc,
amelyet gleccserjég hagyott, vezet
talán a Földnek pólusa felé.
Nem bánhatod a hűvöset, amely
még állítólag ott bolyong a hegy
sötétebb oldalán, a fák között.
S ne bánd a pincesort, hogy rád figyel
a negyven pincelyuk, akár szőlőszemek,
amelyek hordókban találhatók.
A rengetegnek láza benned él,
amint a fény susog a lombokon,
s tölti azt tapasztalatlanságod.
Miért nem voltak negyven éve már?
Vélheted, az árnyak eltakarnak
egynehány öreg, harkályok által koptatott
almafát. No hát, dalolj, talán egy
éneket, hogy felvidulj! Dalodban
énekeld: ez úton otthonába
ment a dolgozó egykoron talán,
én most a lábnyomában lépdelek,
vagy pedig nyikorgó kordén ment haza.
E pont kirándulásod csúcsa,
e pont csúcspontja egyben itt megyénknek is,
amelyben két falu egymásba olvadt.
Mára mind a kettő múlt csupán.
Talán eléggé elveszettnek érzed már,
hogy megtaláld magad,
fordulj az útra melyet létra zár, magad mögött,
és tedd oda a ZÁRVA táblát mindenki másnak!
Helyezd magad csak kényelembe itt,
akárha otthonodban lennél! Már nem nagyobb
a föld egy hámnál, ami hátra van.
Először is a gyermekeknek háza,
egynehány edény a fák alatt,
és a játékok, ott bent, a házban.
Könnyeket fakaszt, hogy mennyire kicsinyke
dolgok tesznek boldoggá egy gyermeket.
Ami a házat illeti, az nem nagyobb,
egy belécezett pincelyuk,
és most bezárva. Akár szemek a tengerin.
Ez nem egy játszóház volt csupán,
hanem komoly. A célod, és a végzeted.
Egy csermely volt a víz a házban.
Hideg, akár a víz, a  forráshoz közel,
még öntelt, és dühöngő is talán.
(Tudjuk, ha vízmosásban támad fel az áradat,
tövisen, dróton hagyja rongyait.)
Rejtve hagytam ott egy cédrus
ágai alá belépve, lent a víznek partján
az elrepedt, öreg talpas poharat,
akár a Kelyhet, varázsigével védve,
meg ne lássa senki. Nem őrizhettem volna meg.
Mint Márk is mondja, nem szabad.
(A gyermek-játszóházból loptam azt).
Íme itt vannak a vizeid, és itt fürdőhelyed.
Igyál, és légy egésszé újra!
 
 

Back out of all this now too much for us,
Back in a time made simple by the loss
Of detail, burned, dissolved, and broken off
Like graveyard marble sculpture in the weather,
There is a house that is no more a house
Upon a farm that is no more a farm
And in a town that is no more a town.
The road there, if you’ll let a guide direct you
Who only has at heart your getting lost,
May seem as if it should have been a quarry—
Great monolithic knees the former town
Long since gave up pretense of keeping covered.
And there’s a story in a book about it:
Besides the wear of iron wagon wheels
The ledges show lines ruled southeast-northwest,
The chisel work of an enormous Glacier
That braced his feet against the Arctic Pole.
You must not mind a certain coolness from him
Still said to haunt this side of Panther Mountain.
Nor need you mind the serial ordeal
Of being watched from forty cellar holes
As if by eye pairs out of forty firkins.
As for the woods’ excitement over you
That sends light rustle rushes to their leaves,
Charge that to upstart inexperience.
Where were they all not twenty years ago?
They think too much of having shaded out
A few old pecker-fretted apple trees.
Make yourself up a cheering song of how
Someone’s road home from work this once was,
Who may be just ahead of you on foot
Or creaking with a buggy load of grain.
The height of the adventure is the height
Of country where two village cultures faded
Into each other. Both of them are lost.
And if you’re lost enough to find yourself
By now, pull in your ladder road behind you
And put a sign up CLOSED to all but me.
Then make yourself at home. The only field
Now left’s no bigger than a harness gall.
First there’s the children’s house of make-believe,
Some shattered dishes underneath a pine,
The playthings in the playhouse of the children.
Weep for what little things could make them glad.
Then for the house that is no more a house,
But only a belilaced cellar hole,
Now slowly closing like a dent in dough.
This was no playhouse but a house in earnest.
Your destination and your destiny’s
A brook that was the water of the house,
Cold as a spring as yet so near its source,
Too lofty and original to rage.
(We know the valley streams that when aroused
Will leave their tatters hung on barb and thorn.)
I have kept hidden in the instep arch
Of an old cedar at the waterside
A broken drinking goblet like the Grail
Under a spell so the wrong ones can’t find it,
So can’t get saved, as Saint Mark says they mustn’t.
(I stole the goblet from the children’s playhouse.)
Here are your waters and your watering place.
Drink and be whole again beyond confusion.