ágak sorai mögött,
aljában a vízmosásnak
gumós, porló követ ásnak
zúgó csermelyek,
ha az eső megered.
Zöldülve hull át lombokon,
a sapkádon is átoson,
nedvesíti hajadat.
Lassan itt az alkonyat:
a Nap egyre lejjebb kószál,
a kis völgyre sötétség száll,
elrejti a gumós követ,
és a nedves ruhaszövet
már nem véd meg a szelektől,
melyek támadnak keletről.
A homály csak, mint mocsarak,
egyre terjed a fák alatt,
majd kitölti ott a teret,
már nem is láthatja szemed
tisztán azt a sziklafalat,
amely alatt az út halad.
Kövér cseppek nyomán a por
mélyvörös lesz, néhol bíbor,
a gumók között már látszik:
itt-ott ősmaradvány ázik.
Lassan eltisztul a kőpor,
nem kell kalapács, vagy lőpor,
hogy megbontsa a kőfalat.
Amerre az ember halad,
egyre jobban csúszik lába,
belép sárba és tócsába,
hogy mielőbb majd az úton
a faluba még bejusson.
És az eső most megered.
Mókust, pockot és egeret
rejtekére visszazavar:
rejtse odu, üreg, avar;
feketedik már a szikla,
s hiába is lenne szikra,
nem lobbanna tűz itt lángra.
Vége a túrának mára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.