A pária

Érinthetetlen vagyok, pária.
Átterjedt rám is a szent betegség.
Hogyha, mint nekem, meg kell halnia
valakinek, arról szó se essék!

Nézzetek félre, fordítsátok el
fejeteket, hogyha szembe jövök!
Ha csak rám néztek is, majd átok ver,
és nem múlik el; ez a rontás örök.

Az én tisztem, hogy megőrizhetem
az egyensúlyt az ég és a föld között.
Még hátra van talán egy pár hetem,
de a rossz már belém költözött.
Magunkkal visszük azt mind a heten,
hogy fény váltsa végre fel a ködöt.

Napkeltekor

Hajnalban ülök egy másik teraszon.
Vén már az éjjel, álmomat feladom.
Jegenyék állnak a kertben, lent körben,
arcod villan elém ablak-tükörben.

Szélcsend. A fákon mégis levél rezeg,
fonákjuk villantja rám szürke szemed.
Üres a terasz. Kövei repedtek.
Az egyik fa ágán egy szarka cserreg.

Most kel a napkorong. Rögtön felragyog.
Nem látom arcod, boldogtalan vagyok.
A szarka elröppen, Fölragyog a Nap,
de én nem hiszem, hogy leszek boldogabb.

Kenyérszeletek

Kenyérszelet az asztalon,
már tegnapi, de jó puha.
Nem vagyok éhes, rád hagyom.
Nyugodtan edd meg, kis buta!

Az asztalon kenyérszelet.
Megszikkadt már, de nem nagyon.
Eltöröm, megesszük veled,
szemétre dobni nem hagyom.

Kenyérszelet az asztalon,
meg pohár kávé.Már hideg.
Megszáradt az is. Ott hagyom.
Bár megehetném, de minek?

Az asztalon kenyérszelet.
Kemény, és megszáradt. Hagyom.
Vihart vetettél, nem szelet.
Pedig szerettelek nagyon.

Négy kanál cukor

Négy kanál cukor a fél liter teába.
Megcsörren a kanál, hogy megkavarom.
Nem jöttél, és én csak vártalak hiába,
első lett volna a végső alkalom.

Három kanál cukor, mondják, ez is káros.
Jövőre csak kettővel kevergetem.
Azóta napfényben is szürke a város.
Olyan, mint amilyen egész életem.

Archimedes a 6-oson

Most olvasok, ne zavard köreimet!
Inkább nyomd belém a vasat!

A kérő

Feszít a vágy, és itt vagy özvegyül,
Penelopé, és férjed
(Trójánál hatan megöltük őt)
nem tér már haza.
Miért szövöd a szemfedőt? Rá nem kerül.
Neked meg hervad élted tavasza.

Munka

Dolgozik a föld.
Tátott szájjal várja a halottakat,
hogy azután
folyamatosan, napi huszonnégy órában
eméssze őket.

Tárgyversek

Eldöntöttem: csak tárgyverset írok többé.
Nem kellenek alanyi dalok.
Beton torony, gránit sosem válik köddé,
én meg holnap sehol sem vagyok.

Égett folt a ház előtti kopár gyepen,
járda szélen kutyaszar halom.
Az sem kell, hogy magasztos, vagy, hogy szép legyen.
A lét része. Mind leírhatom.

Szélben hajló búza szára, kaszacsorbító,
tövises, vad, burjánzó bozót,
vak ablakok, elkorhadó, rettentő bitó,
gondold át a hozzá tartozót!

Nézek ki a világra szemeimen át,
a világ nem néz vissza belém.
Megírom a mocskot, és nagyszerű csodát,
mindegy, jön, vagy elhagy a remény.

Ne gyűlölj, kérlek!

Kérlek szépen, ne gyűlölj engem többé!
Megszenvedtelek én is nagyon.
Mind, ami volt, mára végleg elszállt köddé,
feledni mégsem akarhatom.

Kérlek, úgy emlékezz rám, mint aki jó!
Nem voltam, ugye, rossz oly nagyon?
Már a láthatár alá bukik a hajó,
ezt a partot lassan elhagyom.

Kérlek, hadd váljak szép emlékké benned,
amely még akkor is melegít,
amikor majd neked is el kell menned,
s többé más már semmi sem segít.

Úton-útfélen

Ősi bozót, áthatolhatatlan.
Út menti, derékba tört, combnyi fák.
Szeméthalom. Jeges pokol-katlan.
Terjed, mint rosszindulatú rák,
bármerre nézek, útfélen-úton.

De lehet, hogy az én szemem hibás,
én nem hallok dallamot a húron,
amelyen zenél ma mindenki más.
Lehet, hogy az én szemem ködös,
és csak az nem lát sehol sem Napot,
az út csak az én lábamnak rögös,
hogy vinni próbálom, amit hagyott
rám ezernyi ősöm és apám.

De ezt soha nem tudom meg talán.

Zöld bársonyhuzat (villanások)

Zöld a bársony, barna csíkkal a széken.
A vérvörös fal most ibolyába vált  éppen.
Össze-vissza villognak rajta neoncsövek.
Hitemet issza, hogy mennyire szerettelek.

Barna székláb, egy sem billeg a négyből.
Zöldbe ment át a neonos fal a kékből.
A neoncsövek ritmusra villódzanak.
Az ember végül úgyis maga marad.

Száll a dal, a ritmus a levegőn át.
Megfeszítette Krisztust Isten, saját fiát.
Karácsony elmúlt, és mind csak álmodunk:
bármi volt is egykor, föltámadunk.

Gyökérszaggató

Már nem ringatsz. Vagyok, mint törzse fának,
amelyet széjjelrepeszt a téli jég.
Tavaszra nem lesznek alatta misék,
és leszáradnak róla mind az ágak.

Már régen csak emlékeimbe zárlak.
A fehéren izzó fáklya végigég,
mit mondanék? A mondatok klisék.
Mögöttem ott ólálkodnak az árnyak.

Még megformálja szám dallamos neved,
még hallja szél-fújta hangodat fülem,
de lassan megváltozik már az  ütem.
Az út el tőled, a sötétbe vezet.

Ha mozdulok, gyökerem, törzsem reccsen,
olyan mélyen beléd gyökereztem.

Nem hagyták

Nem hagyták, hogy szeresd őket,
a jó szagú hercegnőket,
várjad őket vetett ággyal,
megöleljed forró vággyal.

Szürke nappal, sötét éjjel,
ha nem éled szenvedéllyel,
és nem vagy már ifjú magonc.
A lét nyakadon csak kolonc.

Nem akarták, nem is hagyták.
Hosszúk az éjek, nem kurták,
lassan kel a Nap az égre,
ha fölmegy, akkor is: mi végre?

Kit érdekel a kín?

Kit érdekel a lírai ének
ezernyi kínja és a jajgatás?
Hogyha nem szól belőlük semmi más,
némuljon el végre minden ének!

Dacosan össze kell szorítani
még oly hiányos, csorba fogsorod.
A lét az, aminek elgondolod,
lehet holnapra más, mint az, ami.

Talán nem írni kellene róla,
hanem csak élni kell az életet.
Nem szólna oly sok szomorú nóta,
nem lenne ennyi meddő ég veled.
Vajon a lét is lehet jó móka,
hogyha keserveit csak neveted?

Eljön az idő

Nem hallod, amint dübörög?
Lelkemben ordít a sátán.
Nincs is, de a romlás örök;
szíjat hasít az én hátán.

Fohászkodnék tán az Úrhoz
- megöltük milliónyiszor -,
hisz új nap mindig új bút hoz,
s a vérben a halál dalol.

Nem hallod? Nincs tovább.
Az idő, ím, elérkezett.
Már csak a semmi várhat ránk,
ha nem nyújtod ki kezedet.

Fullasztó hiány

Már semmi nincs, csak a fullasztó hiány,
amint csomóba gyűl lent, a torokban.
Kiköpném, lenyelném, és újra ott van.
Ez az, amitől a lét olyan silány.

A napok, mint percek, zörögve úsznak,
és nincsen változás a csontos létben.
Már elfelejtem azt, hogy egykor éltem.
S minek? Nem lenne jó a létem túsznak.

A fojtó hiány, már nincsen semmi más,
és nem is volt még más talán sosem.
Itt marad. Majd megszűnik odalent,
ahol mindegy már, hogyan voltál hibás.

Régi diafilmek

Pár négyzetcentiméternyi történelem.
Életem celluloidon.
Keretekbe foglalva, hogy mi történt velem,
és, hogy miről álmodozom.

Kifakuló, bemozdult, életlen diák,
emléket elevenítők.
Milyenek voltunk, és milyen volt a világ?
Elmúltak azok az idők.

Pár négyzetcentiméternyi történelem,
privát, csak saját fejben él,
Megfakul, és elvész, ha be nem szkennelem.
Az én ettől mit remél?

Piramis vagy murva-alapanyag?

Durva dolomit tömbök a falban,
vagy csiszolt gránitkövek.
Hányszor mondom el még újabb dalban,
mennyire szerettelek?

Fejem verem e köveken széjjel,
vagy építeni fogok
fénylő tornyokat, ha jön az éjjel,
ne kísértsenek romok?

Köveket halmozok föl egymásra,
súlyuk fogja őket csak.
Ház lesz belőlük, vagy csak kőkása?
Amit látok, az becsap.

Dolomittömbök, vagy durva gránit,
murvává szétporladók,
vagy csiszolt piramisokat állít
agyam? Beképzelt vagyok?

Tágul a semmi

Már körülöttem izzik a semmi
szürke, homályos reggeleken.
Nincsen előle sehova se menni,
amikor nem véd már szerelem.

Feketén lángol, dermeszt lángja.
Majd' felemészt ez az ősi hiány.
Régi hibám a szememre dobálja,
mind, amitől ma a lét a silány.

Nőttön nő csak bennem a semmi.
Tágul. A burkom majd' kireped.
Nem tudok ellene semmit tenni.
Nincs ellenszer, csak a szeretet.

Isiász

Megroppant a dereka,
fájdalom állt bele.
Mi lehet még vele ma?
Vigye el a fene!

Csak hajolva lépeget,
mint egy öregember.
Csillagot lát, kék eget
nem. Felnézni nem mer.

Pedig csak egy mozdulat
volt: leült egy székre.
Most a fájdalom mulat.
Soha nem lesz vége?

És ez nem az Iliász,
nem egy hősi ének,
nem Trója, csak isiász.
Így járnak a vének.

Vonatra várva

Acélcsíkok, semmibe futók.
Fényes fémszalagok az ég alatt.
Elmentek az utolsó vonatok,
vissza már csak egyetlen egy maradt.

Végtelenbe futó síncsodák.
Elrohantak rajtuk mind az évek,
itt hagytak engem, az ostobát
az üres peronon. Félek.

Mert még jön egy vonat, a végső,
várom, és félem is, nagyon.
Meg sem áll talán. A kocsikísérő
kihajol, felkap, visz. És én hagyom.

Kent M. Keith : Paradox parancsolatok

(fordítás)

Az emberek illogikusak, következetlenek, és önzők.
De te mégis szeresd őket!

Ha jót teszel, önző hátsó szándékokkal vádolnak meg.
De te mégis tégy jót!

Ha sikeres vagy, hamis barátaid és igaz ellenségeid lesznek.
De te légy sikeres!

Ami jót ma teszel, holnapra elfelejtik.
De csak tégy jót!

A becsületesség és egyenesség sebezhetővé tesz.
De te légy egyenes és becsületes!

A legnagyobb férfiakat és nőket a legkisebb eszű, legkisebb férfiak és nők  lőhetik le.
De te gondolkodj nagyban!

Az emberek kedvelik az esélyteleneket, de csak a győzteseket követik.
De te az esélytelenekért harcolj!

Amit évek alatt építesz, egy éjszaka alatt ledőlhet.
De te építs csak!

Az embereknek valóban szükségük van segítségre, de megtámadhatnak, ha segítesz nekik.
De te segíts az embereken!

Add a világnak a tőled telhető legjobbat, és kirúgják a fogaidat.
De te csak add a világnak a tőled telhető legjobbat!

Cseng fülem

Cseng a fülem. A fejem hasogat,
nem értem, ha szólsz, mit mondasz nekem.
Csak fejemben, bent hallom hangodat.

Egyre fúvom monoton énekem
siketen pöngetve fals lantomat.
Már csak e ritmus maradt énvelem.

De ne mosson minket el áradat!
Harcot folytatok. Harcom vértelen:
verssel védem magam és házadat.

Ne legyünk foglyok egy rablótanyán,
mert az ember nem puszta számadat!
Lesz még igazi otthon a hazám.

Fénybe vezetni mind a vakokat,
ez az igazi feladat talán.
Bár cseng fülem, és fejem hasogat.

Ha tudnám,

                     hogy' lehet ilyet csinálni,
talán egy sárga négyzetről írnék
egy sík lapon; a háttér égszínkék,
egy kör készül belőle kiválni,
már félig ki is bújt a háttérből,
sárga négyzetemet részben fedi
  – ebben nincsen semmi nép-nepzeti:
össze nem kevered tévedésből
valami tulipán motívummal.
Az egészet átszúrja egy rőt nyíl,
mintha festve lenne míniummal – 
alu nélkül.
                  Ez itt nem egy új stíl,
és nem tintáztam előtte rummal:
ez kép. Vasarely is ilyet írt.

A hiány értéke

Még mindig hiányzol nagyon.
Szívem még magánytól retten,
de most már annyiban hagyom,
hiszen, lám, megöregedtem:

hajam megőszült, és bajszom
szálai szanaszét állnak,
álmaim adnak, ha alszom
szabad utat a halálnak.

Mire a lét, ha nincs élet?
Kiégett, üszök és korom
a szív, a szemek égnek,
hamu porzik minden soron.

Ki állítja meg a romlást,
a menetet a vég felé?
Ha az élet már nem hoz mást,
ki húz falat semmi elé?

Még mindig hiányzol nagyon.
Részem e fogható hiány,
másom sincs, csak ez a vagyon.
A lét csak ettől nem silány.

Holnap nyer?

Lehetsz akár keresztény,
lehetsz akár zsidó,
ha telve van az erszény,
felejted, ami jó.

Imára minden este
hiába nyílna szád,
ha az, ki el van esve,
nem számíthat rád.

Hiába minden eszme,
a szó is oly kevés,
az emberséged vesztve,
ha nő a szenvedés.

Lökd fenébe félre
a nagyzoló dumát!
Amit pofázol, télre
nyomorba fordul át.

Lehetsz akár hitetlen,
lehetsz akár arab,
a jövő lesz kietlen,
ha önzésed marad.

Lehetsz a hittel teljes,
nem oszt, se nem szoroz,
a tett neked, ha terhes,
holnap nyer a gonosz.

Nincs happy end

Soha nincsen happy end a világban,
ezt a lehetőséget már kizártam.
Legfeljebb nincs éhség szívben, gyomorban,
ez hoz némi enyhülést a nyomorban.

Akármilyen nemes eszme, hiába,
senkinek sincs ideje, hogy kivárja,
hogy a boldogság majd végül rá talál.
Mindig előbb jön el érte a halál.

Mindegy is az, hogyan éled életed:
ember nincs, és nincsen az ég sem veled.
Ha ember vagy, lehetsz gazdag vagy szegény,
előbb-utóbb úgyis elhagy a remény.

Magány

A magány szürke, akár az este,
amelyben kerül az álom teste,
forgolódsz, mert túl meleg a párnád,
nem jön álom, bárhogyan is várnád,
nem látsz kiutat, csak sötét ködöt,
és nem tudod, hogy miért vagy lökött,
az agyadban szürke zajok sírnak,
nyílik a szája már minden sírnak,
bár néznél, nem látsz tovább magadnál,
elmennél, és mégis itt maradnál,
arra ébredsz, hogy még ég a lámpa,
ablakon túl lóg az éjfél lába,
zizzenő csönd szuszog bent a falban,
arra döbbensz, hogy már meg is haltam,
a magány rág, mint a fúró féreg,
már nem is mondod, jaj, nagyon félek,
nem találsz szemet, hogy belenéznél,
és ami bánt, édesebb a méznél,
a fehér fal feketére festve,
a magány szürke, akár az este.

A jó pap is

Ki kell kapcsolnom az érzelmeimet,
úgysem segítenek semmiben engem.
Olyan mindegy, ki lesz, aki eltemet,
amikor végül egyszer el kell mennem.

Nem adtak nekem semmit az érzelmek
hosszú távon, egyedül a szenvedést,
egyszer a pöcegödrök is feltelnek,
kiömlik belőlük a szar, nem kevés.

Csak olyat tartalmaz az ember szíve,
amit a világ tesz bele, semmi mást.
Hát megmutatom ezt a szennyet, íme:
nem bánok semmiféle rontott imázst.

Ha kikapcsolom mind az érzelmeket,
talán nem kell élnem boldogtalanul.
Megtanulom, senki nincs, aki szeret,
hisz' még a jó pap is holtáig tanul.

Templomtest viharban

Torz, vízköpő, ördögfatty-pofák

a kőcsipkés tetőgerinc vége alatt.

Miért akarod húzni még tovább,

hogyha egyszer már oly régen vége szakadt?

Villám csapkod, eső szakad,

hogy az égetett cserép is megremeg.

Volt? Immár régen elszaladt.

Özönvíz dől a csatornába, emberek!

Kékes és sárga villámok derengnek

az egykor oly színes mozaikablakon.

Fejedben milyen gondolatok teremnek!

Kísértenek, űznek. Mégis, csak hagyom.

Diadoboz

Diák a dobozon.
Mellettük vekker ketyeg.
Még meddig fokozom
ezt a csöndet, emberek?

Kék, piros, zöld varázsszemek,
jégben, tűzben, zafírban csillogók
sötétből néznek. Még nem megyek,
hiába hívnának útra nagy hajók.

Diák a dobozon,
tűre tűzve rajtuk a múlt.
Vajon én okozom,
hogy mind a poros csöndbe fúlt?

Feladom

És most azt hiszem, hogy feladom.
Csak sodródom majd, mind falevél
az útszéli szennyhullámokon.
Azt gondolom, ennyi belefér
az életembe, míg álmodom.
Álmom úgyis marad hófehér,
ha nem is izzik ezer fokon.

Nincs már miért hajtani tovább,
a lendület bennem megakadt.
Nem okos, hanem csak ostobább
lettem az eltelt évek alatt.
Majd' minden kéz is csak disznóláb;
világom is farolt, nem haladt.

argumentum ex vi

Baráth András versének: Ultima ratio
(aHetedik, 2017. január)
átértelmezése

Vitáztam véle,
"lásd be...", motyogtam,
félelmekből szőtt logikát
                       fonva magam köré.
Nem hallgatott rám, zordan
                       lépett hozzám,
már belül, esendő érveim
                      védelmi körén.

"Viszlek, bármit mondasz!" - szólt,
biztos tudatában hatalmának,
és több érvem már nem volt,
markában a mord halálnak.

Hé, te bronz!

Hé, te bronz!
Mikor lesz belőled harang végre?
Engem nem vonz,
ha ágyúdörgés száll az égre.

Hé, te harang!
Többé már ne hagyd magad,
de rossz tanácsadó a harag:
Az ágyú eltörik végül, és a földbe ragad.

Tóparti emlék

Az este a partra mentem én.
hidegen fénylett a Hold.
A fák árnya, mint költemény,
csipke-fényben volt.

A hegyhát felé fordultam
a színvak éjben állva,
a fehér köveken. Dúltan
támadt fel szívem álma.

Egy másodperc, és semmivé lett
majdnem negyven évem.
A tóparti emlék megigézett,
és ismét tűzben égtem.

Hátam mögött a sima tavon,
a hold ezüstje szállt.
Aztán elmúlt a perc. Ma tudom,
szíved már másra várt.

Emlékezem

Vajon hányszor gyászollak még el
gondolatban és írásban,
mielőtt majd meghalok?
Fölmerülsz bennem, ha nem kell, ha kell,
bár életem javát már elrágtam,
mintha előrángatnának ördögök vagy angyalok.

Villamoson ülve, ha megáll,
vagy, ha programon dolgozik agyam, s kezem,
verset ír, szeget kalapál,
a jelenről néha megfeledkezem,
mert eszembe ötlik, ami egykor volt,
és ma már nincsen, csak a hiány.
Lehet az égen egy sor Hold,
szívben méreg, amelyet az elme kihány,
ha megállok, ma is rád emlékezem.

Szemétország

Nejlonzacskót lebegtet a szél
az ablak előtt, a bokrok tar ágain.
Bárhogy vártam, el mégsem jöttél,
szabadság! Elfojtottam vágyaim.

Csupa szemét lett ez a város.
Jól illik hozzá a trash-metál.
Aszfaltos minden út, nem sáros,
de ide az ember okádni jár?

Taknyos zsebkendők az ágakon;
egy nemzet fújja bele az orrát,
és ezt a népet én vállalom?
Akarom? Nem? Megosztom sorsát.

Jönnek nyáron fűkaszával majd,
a tarlón minden csupa szemét.
Szegény, gazdag itt pénz után hajt,
folyton zsebében hordja szemét.

Szemét ország lett ez az ország!
Fogy az ember, több a szemetünk.
Ha még van, holnapra ellopják
nagyjaink. Mi meg elmehetünk.

A körletben

(három fiatal férfihangra: A, B és C-re)

A., Hé, doki! Mikor lesz ma levél?
B., Azt gondoltam, ennyi bele fér
C., A toronyban történt az eset
B., egész éjjel semmit nem esett
A., Várom a kislánytól, már nagyon
B., Azt gondoltam: ezt ki nem hagyom.
C., szájba vette, eltökélt lehetett.
A., végre azt a válaszlevelet.
C., A bakancsot levette hozzá
A, Öt után, a naposok hozzák.
B, Beültünk egy presszóba vele
C, a nagy lábujját nyomta bele.
A, És te mikor készülsz már haza?
B, Nem voltam görcsös, sem túl laza.
A, A jövő héten névnapja van
C, Ettől aztán eldobom agyam.
B, Kidobbantok majd holnapután
C, Fenét! Én nem halok meg bután!
     Csak ennyi? Durranás és helló…
A., Na, szevasztok, vár már a meló.
B, Persze, megint leittam magam.
C, Mit mondjak? Tudtuk, hogy oda van...

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék

(fordítás)


Mi ez itt, a fátyol mögött, csúf, vagy szép?
Átcsillan, melle van. Éle van?

Biztos vagyok, hogy egyedi, tudom, ilyet akartam.
Ha főzéskor csendben vagyok, érzem, figyel, gondolkodik.

Ez lenne, amiért jöttem,
ez a kiválasztott, karikás szemmel, sebhellyel?

Lisztet mér, a fölösleget leszedi,
a szabályhoz, a szabályhoz, a szabályhoz tartja magát.

Övé lesz a kinyilatkoztatás?
Istenem, micsoda röhej!

De csillámlik, meg nem áll, és azt hiszem, engem akar.
Azt se bánnám, ha csont lenne, vagy ha gomb, gyöngyházból.

Egyébként idén nem akarok nagy ajándékot.
Végül is, hogy még élek, csak baleset.

Akkortájt boldogan megöltem volna magamat bármi módon.
Most itt vannak ezek a fátylak, mint függönyök, derengenek,

egy januári ablak  áttetsző szaténja,
fehér, mint egy gyermek ágya, holt lélegzet-csillogó. Ó, elefántcsont!

Biztosan agyar van ott, egy kísértet-oszlop.
Látod, nekem mindegy, mi az.

Képes lennél nem nekem adni?
Ne szégyelld - nem bánom, ha kicsi is.

Ne légy hitvány! Készen vagyok a szörnyűségre.
Üljünk le két oldalt mellé, csodálva fényét,

a tündöklést, tükröző csillogását!
Együk meg rajta utolsó vacsoránkat, mint egy kórházi tányéron.

Tudom, miért nem fogod nekem adni,
rettegsz,

hogy a világ sikolyba fordul, és fejed is viszi magával,
kikalapálva, egy antik pajzs,

ükunokáid is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs róla.

Csak elveszem, és csendben félrevonulok vele.
Még azt sem hallod meg, amikor kinyitom, nem lesz papírtépés.

Nem lesznek lehulló szalagok, majd a sikoly.
Nem hiszem, hogy ilyen tapintatosnak tartanál.

Ha tudnád, ezek a fátylak mennyire elrontják a napomat!
Neked csak átlátszók, mint a levegő.

De, Istenem, a felhők olyanok, mint a gyapot.
Egész seregeik vannak. Széndioxidból.

Édesen, édesen belélegzem őket,
megtöltik ereimet láthatatlannal, milliónyi,

talán porszemmel, amelyek éveimet számlálják.
Alkalomhoz illó ezüst öltönybe öltöztél. Ó, összeadó gép! -

Lehetetlen számodra, hogy valamit elengedj, úgy egészen?
Minden darabot le kell pecsételned lilával,

meg kell ölnöd mindent, amit csak tudsz?
Van valami, amit ma szeretnék, és csak te tudod ideadni nekem.

Az ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Lepedőimből lélegzik, hideg halál-központból,

ahol az élők megdermednek, és történelemmé merevednek.
Ne levélben jöjjön, kézből-kézbe!

Ne a száj szavával jöjjön, hatvannak kellene lennem,
mire az egészet megkapom és zsibbadtnak, hogy használhassam.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat!
Ha a halál lenne,

csodálnám mély vonzását, időtlen szemeit.
Tudnám, hogy komolyan beszéltél.

Az nemesség lenne tőled, az lenne igazi születésnap.
És a kés nem szabdalna, vágna,

tisztán, mint a gyermeksírás.
És a mindenség elsiklana tőlem.

Csak belül, a fejemben

Velem vagy még, és velem maradsz,
bár csak belül, a fejemben élsz.
Elhoztál egy utolsó tavaszt.

Tudom, hogy többé vissza nem térsz.
Ma is rügyet fakaszt az emlék,
bár csak belül, a fejemben élsz.

Mintha most történt volna, nem rég,
aztán életem sárba ragadt.
Más vagyok, mint nélküled lennék.

Akkor az ég fejemre szakadt,
felhasítottak tüzes pengék,
fekete szén lettem föld alatt.

Vártalak, mint szerelmes kamasz,
de életet végül nem cserélsz.
Elhoztál egy utolsó tavaszt,
bár csak belül, a fejemben élsz.

A rejtett város

A rejtett városba nem leljük az utat.
A föld alatt fekszik, mélyen, lent.
Utána emberöltők óta kutat
kincsvadász, kalandor, és maroknyi szent.

Bárhol lehet az átjáró oda.
Égben, földön, vagy a víz alatt,
aki átmegy rajta, nem lesz fején korona;
erő, tudás sem kell. Hit, és vár a kaland.

A rejtett városról legendák szólnak,
kincseit csillogják hiú regék,
de nem tárja fel magát, csak nemesnek, jónak.
A sanda kincsvadász az úton megég.

A rejtett várost mélyen eltemette
az agy és az emberi idő,
és mi az utat keressük egyre,
amely oda vezet és sorsunkból talán kinő.

Nemzeti pornográfia

Ha pornót látok, felismerem.
Ilyen az én magyar rendszerem.
Megnevezni talán nem tudom,
de érzem szívemben, hátamon.
Szabadság, testvériség, egyenlőség,
Petőfi kosara, a bőség
tőlünk már messzire van, nagyon.

Hazug erő: pornográfia.
Ide hozott fehér ló fia
egy ezer és még húsz év után:
urainkat tapsoljuk bután.
A köztársaság mára végleg halott.
A figyelmeztetés nem hatott.
Van, aki ennek örül, furán.

Az mind félne a szerelemtől?
Jobban megy hátulról, mint szemből?
Ez a magyar pornográfia:
nem kell benne gondolkodnia,
polgárrá válnia a tapsos úrnak;
marad ribancnak, akit kúrnak.
Halál előtti atrófia.

Egy senki (Lábbal előre)

Ha lábbal előre mennél ki az ajtón,
föl sem tűnne talán senkinek majd a hiány.
Ezért aztán ma már hót nyugodtan alszol
nem bánod, ha a sors éjjel a létből kihány.

Szürke tégla az ágyad,
szögletes és egyhangú, akárcsak magad.
Rég feladtad a vágyad,
mára talán már semmi nem is maradt.

Ha űr keletkezne hirtelen helyedben,
simán betöltené azt a hideg levegő.
Azt sem mondanák, hogy tegnap eltemettem,
maradnál, ahogyan vagy: semmiben lebegő.