Nem tetszettünk

Nem tetszettünk.

Lehetett volna,
hogy hasfal szakad,
és fröccsen a velő.
Ehhez lett volna talán
egypár szavad,
amíg valaki lelő.

És nem tetszünk.
Ma sem.
Egy újabb harminc év után.
A vers
- többé talán sosem -
már nem kiáltvány.

Nem rázunk magunkról semmit,
legfeljebb kiverjük
lázadásként.
Észrevesszük?
Már szorul a bilincs.
Már nem is bírunk élni másként.

Főzött gerinccel él a nemzet.
Elpuhult a polgár-öntudat,
az, hogy apád nem alattvalónak nemzett?
Ugyan!
Hát nézd meg a tükörben most magad!

Szöges drót határainkon.
Dácsa és pökhendiség.
Gyalázatosan teljesít a nemzet minden fronton,
a szabadságba a szabad rablás is belefér.

Nyaraink forróbbak lesznek,
de egyre langyosabb lesz már az ősz,
hűséget, tisztességet nem kilóra,
itt tonnára vesznek,
és a magyar név még mindig rajtunk időz?

A fél megvan még?

Kenyéren körözött.
Lidérces rémmesék:
leverték a vesét.
A hát lúdbőrözött.

Ma van mit enni még.
A holnap sem kötött,
sokféle más között
lehet sunyi, derék.

Az egész eltörött.

Nem tegnap, hanem rég.
A fele megvan még?
S a Nap fejünk fölött?

Van még idő?

Állandóan söpröd
az asztalt magad előtt,
szinte már kényszeresen,
hogy nem csak
a hajadból hullik a korpa,
de belőled is,
és bajszod szálai is potyognak
a billentyűzetre.

Fölállsz a székről,
vagy ha visszaülsz,
erőfeszítésbe kerül
túllendülni a fájdalmon
a derekadban.

Még lépcsőn
mész lefelé, de fölfelé
már sokszor liftezel.
Írnál, de tudod,
hogy értelmetlen ez is,
értelmetlen is volt mindig.

A ki-beúszó zengést
is elviseled, vagy maszkolni
próbálod zenével, zajjal,
elfoglaltsággal, de estére
kidőlsz egy korsó sörtől is.

Súlyossá vált lépted,
nem lebegsz tizenhárom és fél centire
a lépcső fölött lefelé futtodban,
mint az imént
olvastad, és érezted is
fél évtizede sincsen.

Röhej: Magad váltál
tekintéllyé olyan dolgokban,
amelyekhez annyira
nem értesz, hogy néha rettegés
fog el, ha szembesülsz velük.
Csak idő kérdése, és fel is hangzik.
A röhej.

De van még idő?

Félköltő

                                               (Zalán Tibor versére)
 
Fél költő leszek, ha hazaértem,
és fölveszem mackónadrágomat?
És ha a fürdőben a nadrágot leveszem,
vajon a fél költőből mennyi maradt?

Ha nyakkendőt kötök, hivatalnok vagyok?
Akkor is, ha verset gépel kezem,
vagy ha a háztetőt nézem, amelyen a Nap ragyog?
És mi vagyok akkor, amikor vétkezem?

Fél költő egészen, vagy egy egésznek fele?
Mackósan vagy mackótlanul?
És hogyha szívem csak félig van tele?

Nyomáscsökkenés?

Csökkent a nyomás?
Nem préselődik vers,
noha írni talán lenne még miről.

A nyelvemmel játszani próbálok
(már, ha más nem játszik vele sosem),
de gondolat, az az álnok
valamit mindig odacsen.

Valamit, amitől majd
megint megsavanyodik a tej,
a tulipán kaktusztüskéket hajt,
és patkóját veszítve lesántul a pej.

A nyelv, meg mint pityke a mentén
csak haszontalanul fityeg.
Pedig vágni kellene, a pengén
vér csillogjon! Elhiszitek?

Csökkent talán a nyomás,
hogy nem préselődik a vers,
mint gyémánt kőszénből
ezer tonnák és évmilliók alatt?

Vagy csak én lettem Tamás.
Amit írok, azért rágatlan, nyers,
mert a feszítő gőzből
mára csak sípra való maradt?

Fafej

Aljasságoknak korában élek.
Bár nem dörögnek nálunk fegyverek,
mindent átsző már megint az érdek,
az ember szíve hiába remeg.

Fejem fölött repülnek az évek.
Bár életem egyfajta egyveleg,
s a szívemben a tüzek még égnek,
némi fatalizmust is felveszek.

Tartom magam, mint katona a bástyán.
Én nem fekszem le sárba koncokért,
szívem nem lesz mocskos, mint az ártány,
még ha meg is köveznek majd ezért.
Ember-voltom én nem nyertem kártyán.
Fafej vagyok, és nincsen, aki ért.

Töredékes tanítások

(szonettversenyre készült 30 perc alatt megadott rímekkel)

Ezen a léten jobban más nem ront,
mintha életed élni nem mered.
Törhetne rád ma bármiféle gond,
ne bánd sosem, ha betelt a keret

A szenvedés az mindig létet bont,
s ha van gyümölcs, amely érett, leszedd!
Mégis legyél, aki ellentmond;
a bátortalan végleg elveszett.

Ki vállain a világot hordja,
arra kalapáccsal sújt le e kor.
A jópofi az sosem más: dekor.
Aki gyáva, az mindenki rongya.
Ha végleg elfogyott a maradék,
vár reád a végső szakadék.

 

Televízió

Öreganyánk behozta a sámlit:
éppen volt egy "érvényes adás".
A tévé ma is ugyanúgy ámít,
de ez nyílt hazugság, nem varázs.

Lábán szorosra húzta a fáslit
- nem gyógyította, csak a kaszás -,
s tévét nézett. Míg a lánya ásít,
fotelből ment a kioktatás.

- Nem úgy van az, ahogyan gondolja.
Nézzen mindig a tények mögé! -
veje folyton ekképpen korholta;
más lét volt, mint az elődöké.
Ma? a kreténséget fullban tolja,
de csak annak, aki nem oké.

Semmiségekkel is próbálkoztam

Próbálkoztam írni semmiséget.
Annyi más költő is ír ilyet!
De rájöttem, az, ami nem éget,
hidegen is hagyja a szívet.

Sok évig evokáltalak téged,
bár elvesztettem már a hitet;
lassan túlmegy mindenen az élet,
és mindenért szürkeséggel fizet.

Próbálkoznék semmiséget írni,
a papíron megakad a tollam.
Csak egy napot ki lehessen bírni,
akárhogyan, ha nem is boldogan,
aztán mindegy, bár ez nem is hír, mi?
A világ úgyis a vesztébe rohan.

Nincs kegyelem

Lehet, hogy körül vesz minket az Isten,
de én azt hiszem, hogy az csak a semmi.
Halálunk végleges: nem lesz, nincsen
egy szebb, másik világ innen átmenni.

Lehet, hogy van, aki azt hiszi, itt lenn
mindent parancsok alapján kell tenni,
és, hogy soha, semmit nem adnak ingyen:
ha meg nem szolgálod, akkor ennyi.

De én szerintem más törvények élnek:
az erős győz, a gyenge meg elpusztul,
és hazugság csak minden olyan ének,
amelyen a letört lélek felbuzdul,
ezt a világot uralják a rémek.
Te is így készülj, vagy felfordulsz rútul.

Kulturtársadalom

A gyomrom forog a kultúra szóra,
itt kitüntetett besúgók nyalnak.
Persze, mindez nem vezethet majd jóra.
mehetünk tőle mindnyájan falnak.

Fortélyos tolvajok diktálnak nálunk,
és jelen van velük a félelem:
mikor törik meg majd megint a hátunk,
és lesz-e holnap elég élelem?

Én nem vagyok a kultúrátoknak tagja,
és esküszöm, hogy soha nem leszek.
Tenyészeteteket a penész lakja,
és ömölhet bár a pénz, meg szeszek,
én mindig kívül maradok rajta.
Betagozódom majd, ha megveszek.

Fáradt vagyok

Fáradt vagyok folyton,
mert senki nem szeret,
és nem is szerethet senki sem,
mert folyton fáradt vagyok.

Amint a rakparton ment velem
a villamos a sínjein,
a rakpart ment alattam
egész szabályosan.

Hogy megbillent a rakpart aztán,
a villamos a síneken
azokkal együtt csúszni kezdett
a rohanó Duna felé.

Jaj, Istenem! így sikoltott fel
egyszerre pár utas,
vagy nem sikoltott senki sem:
a döbbenettől elállt szava.

Hogy billenni kezdett a villamos,
még balra néztem, a hegy felé,
átláttam rajta - szó szerint
a forrásfoglalásokig.

Elszakadni készült épp az is
- mármint a hegy - talapzatától,
feltárva majd az utcaszinten
húzódó alagútjait.

Mint sajt, amelyet féreg lyukasra rágott,
vagy az érlelésnek gázai,
mint szúette törzs kéreg alatt,
kanyarogtak a járatok.

A villamos meg csúszott egyre,
bár gyorsulása volt neki,
de az időtágulás miatt
az útidő mindegyre nyúlt csak.

Míg a hegy kalapját elemelve
megbillent, tőlem el,
és a villamos csak csúszott,
eszemben járt, hogy senki sem szeret.

Fáradz vagyok folyton,
mert senki nem szeret,
és nem is szerethet senki már,
hisz' folyton fáradt vagyok.

Némák a felvevőgépek

Nem is surrognak a felvevőgépek,
amelyek jogodat sértik meg folyton.
Hangtalanok. Én is magamba fojtom
vágyam, hogy szétverjék őket a népek
apró darabokra. Én nem remélek
egyhamar forradalmat, bár azt mondom,
ami rothad, azt vágni kell. Túl egy ponton
nem tartható a helyzet. Én nem félek.

Talán sajnálom kicsit az ártatlant,
de ha a nép nyakára ül a tőke,
és az lerázza, majd nem nézi, ők-e
okozói a rossznak, csak a katlant
hevíti, hogy forrjon benne a szurok.
Abba a harcba majd belepusztulok.

Most is támad

Újra támad ránk a mocskos tőke. 
Szabadságunkra dönti szitkait, 
bűnözőket nevez meg, s hogy ők-e, 
nem látod át, nem tudod titkaik. 

De én hiszem, nem mindenki szőke, 
nem hiszi újnak, ami már avítt, 
s ha tudna, kimaradna belőle, 
hogy ma zabáljuk fel a holnapit. 

De nincs szabadság, a tőke tombol, 
és ne hidd, hogy harcolna ellene 
bármi tőkés, aki rólad gombol 
újabb zsákmányt, hogy legyen kellemes, 
és náladénál jobb az élete! 
Bármit lépsz is, mindig erre gondolj!

Kopjafák árnyékában

Újabb kopjafát faragnak itten. 
A múltból ácsolnak fényes jövőt? 
Talán megváltozik a lét, azt hittem, 
de nem kaptunk, csak újabb törököt. 

Az élet, mint egy pillanat, ellibben, 
és nem is törünk föl semmilyen rögöt.
Lám, jómagam is: semmire sem vittem, 
és nem adtam másnak elég örömöt 

S míg a szemét fenn palotákat épít, 
sötét felhők gyűlnek fejünk felett, 
ők mégsem tudnak újat, csak a régit, 
ez hozza, nem űzi a fellegeket. 
Bár a törvény most sokakat elnémít, 
de nem én vagyok, aki hazát temet.

Állami szintű lopás

Orbán és kormánya lop mint az állat, ezerrel.
Ki van zárva, hogy az EU-s pályázati pénzek, a túlárazott közbeszerzések, amelyeken egyetlen pályázó indulhatott, és amelyek 14-15 milliárddal kerülnek többe a kiírásnál, ne csorgatnának vissza
a pályázatot kiíróknak, és végső soron a miniszterelnöknek.
Ha ugyanis minden feltárt csalás tiszta szívű, jó szándékú tévedés lenne, akkor a miniszterelnöknél nagyobb idióta balfasz nem élne a világon, őt meg nem kifejezetten naiv hülyeként ismerhettük meg már a sárazsadány-szárhegyi tokaj kft esetében sem, sőt már a közpénzből székházat, székházból kőbányát ikonikus tranzakció keretében sem.
Miután a büntetés nem az, hogy az elsíbolt pénzt vissza kell fizetni - persze beszarni akkor sem kellett volna, hiszen nem a miniszterelnök vagy Mészáros elvtársa vagyonából, hanem például a nyugdíjalapokból fizetnénk ki -, hanem  annyi, hogy a csalásokkal kevesebb pénzt kapunk eztán, minden nagyon fasza. A suska a zsebben, és ott is marad.
A többi meg dögöljön és kussoljon. Majd kiszúrjuk a szemüket Erzsébet utalvánnyal, amelyet beválthatnak a mészáros&orbán  társaság boltjaiban.
Fölmerül persze, a kérdés, hogy alkalmas-e egy olyan kormány az adminisztrációra, amelynek működése egyetlen félévében  40-45 milliárd forinttal több pénzt lopnak el a betervezettnél?

Persze, tudjuk, hogy ami a hétköznapi polgár szemében bűncselekmény, az a FIDESZ hivatalos politikája, amint azt értelmiségi megalapozójuk Lánczi elvtársuk kifejtette.

Meglehetőst

Meglehetőst védtelen farkasként
szaladok most végig az úton.
Forrásvíz italom, itatom magamat szanaszét,
míg csak bírom, és meg nem unom.
Letörött fogaim vicsorognak a fényben rátok,
aki majd odaint, arra hozok én delejes átkot.

Meglehetőst agresszív szarvasként járom az erdőt.
Forrásvíz italom, szarvaimat fejemen hordva
adom a merengőt.
Ágai belegabalyodnak fába bozótba folyton,
egyedül maradok,
magányom rémes dalokba fojtom.

A Duna árterén

Verset olvastam Tóth Krisztinától.
Megfogott a szonettben a kép:
így láttam az árteret nemrég,
mint aki a vízen kint lapátolt.

Nem látszott a táj a parti fáktól,
és köztük a homok volt oly szép,
szívesen maradtam volna még,
de az idő már homlokot ráncolt.

Mintha régi létem nyerném vissza,
olyan volt nekem akkor a folyó.
Tudom, annak, aki vizét issza,
íze máshoz nem hasonlítható,
még akkor sem, hogyha nem is tiszta.
Csak hát erről nem mindig esik szó.

Zombifilm autóból

Puszta parkoló, autók sorban,
Nap süti a betonozott teret.
Pár csenevész fa ága integet;
kihalt minden, akár fönt, a Holdban.

Emlékszem, ilyen helyen már voltam.
Még lélegzetet venni sem lehet,
a levegő rezeg a föld felett.
Mindenki éppen bent van a boltban.

Embertelen a betonsivatag,
mintha járvány pusztított volna ki,
vagy egy antiutópikus baki
minden életet. Valaki hanyag,
vagy talán gonosz lehetett, aki
miatt hatott a pusztító anyag.

Feltisztul reggelre

Fölmegy az égre a hajnalcsillag.
Nézd, a határban a hajnal csillog!
Tiszta az égbolt fejünk felett,
a szél elfújta a fellegeket.

Szakadt az eső egész éjjel,
dörgött az égbolt szenvedéllyel.
Reggelre remél mind, aki él,
a fellegeket elfújta a szél.

Nézd! A tetőkön már a Nap fénylik.
Tiszta az égbolt, így marad délig.
Mind, aki él, most újra remél,
a fellegeket elfújta a szél.

Átváltoztat

Meghökkent, kizökkent,
vagy hergel, és uszít?
Lejárat, felárat
ajánl, adj puszit.
Köpenyt kifordít,
átszabja egészen,
aztán majd rád ordít.
Nincs benne szemérem.

Zárás után

A metróállomásról már enyhe szürkületben
húzott el az utolsó szerelvény.
A peronőr a vörös véglámpát meredten
nézi, az ő arcán is kifakult a fény.

A rácsokat lehúzták, az utolsó utas
után a mozgólépcső is megáll.
Tompán csillan a peron alatt a vas;
az állomás már a napi zárásra vár.

Felgyalogolok az álló mozgólépcsőn,
és még kibújok a vasrácsok alatt;
elidőztem egy percet még ily későn.
A napból hátra már semmi nem maradt.

Kiskerted

Oly rég jártam kiskertedben,
lassan régen elfeledtem
színét, illatát, a kutat,
amely vízhez utat mutat.

Lovam kerted régen járta,
akkor szilaj volt a vágta.
Még szívesen elbóklászna,
hátha friss vízre találna.

Hajh, ha meglelném az utat,
elérhetni azt a kutat,
megnézhetni magam benne!
Kertednek is de jó lenne!

Halálmadár?

Az égre nézve ablakomban ültem.
Madárka szállt az ablakpárkányomra.
Akár az éjfél, oly sötét a tolla;
miféle ő? Találgatám feszülten.

Komor tekintet, gyászruhás a küllem.
Talán e két dolog vezethet nyomra.
Mi hírt hozott? Számítsak ártalomra?
Agyam pörög, hogy félelmem elűzzem:

csak egy madár! Csőrében semmi sincsen,
hát nem hozott ez hírt ma, rosszat nékem.
Még lóghatok az életen, mint kincsen,
véget nem ér holnapra még az ének,
ma még sokkal vagyok a végen innen,
még megtörténhet számtalan jó vélem.

Még van idő

Ötvenről sír a hatvanon innen,
hetvenről meg sír a hatvanon túl.
Neked megfelelő kor úgysincsen,
az ember pedig soha nem tanul.

"Majd, hogyha kicsit idősebb leszek",
de hidd nekem el, sosem lesz időd,
amikor már zavarnak a neszek,
és folyton érzed, elhagy az erőd.

Aztán meg csak nézel, mindhiába:
mennyi is elfolyt számolatlanul!
De nem az elfolyt idő a drága:
az át nem élt perc illékonysága.
Lesz belőle, amíg bealkonyul!

Még nem teljes

Sötét napokat élünk.
Négyszögesítenék a kört,
azt a kört, amely sohasem volt kör,
csak egy valahány oldalú sokszög,
csúcsai más eloszlásban ugyan,
de ugyanolyan kegyetlen hegyekkel
szúrták-vágták húsunkat,
mint azé a háromszögé,
amely hegyes szögei
kétszer annyian vannak,
mint tompaszöge.

Sötét napokat élünk,
és a sötétség csak egyre nő,
hiszen már nem tanítanak geometriát,
hogy ne lehessen tisztán látni,
mi a különbség
az euklédeszi,
és a sokszögesített körön belüli világ között,
hogy míg az egyikben a párhuzamosok
a végtelenben sem találkoznak,
addig a másikban
érkezéskor sokkal távolabb lehetnek egymástól,
mint induláskor voltak.

Sötét napokat élünk,
és még nem ez a legrövidebb napja az évnek.
Hiába világít itt-ott egy-egy mécses,
a sötétség mélyül,
árad, mint a víz,
és nemhogy gátat építenénk ellene,
világító tornyokat emelnénk,
de szitává lyuggatjuk a meglévő gátakat,
és bűzös, sötét masszával kenjük be
a még világító lámpásokat,
hogy ebben a sötétségben
csak a sötétség lényei igazodhassanak el,
és szedhessék áldozataikat
a nem látó ártatlanok közül.

És a sötétség még nem teljes.

Mélyrepülés

Taccsra vágták, mint a labdát.
Pattoghatott magába'.
A pályáról úgy kirúgták,
nem ért földig a lába.

Alacsonyan repült sokat,
földön csúszott végére.
Pirosra a kavicsokat
festette orra vére.

Az indián hazalátogat

Hát itt meg mi történhetett?
Amikor elmentem, itt volt a préri.
Mögötte meg ott a Nagy Hegyek,
az ember csak néz, és nem is érti.
Szálfa erdő nőtt ki pár év alatt,
és alagutat vájtak a hegybe.
A prériből csak az emlék maradt,
és gépszörnyek száguldanak egyre.

Odébb betemették a Nagy tavakat,
előtte a bozótos volt a csősszel -
vagy talán csak egy csavargó maradt
összehordott téglaházában egy ősszel.
A házikó is nyomtalanul eltűnt.
Nevettük, és féltük a sápadtarcút.
A szerelmesek búvóhelye kihűlt.
A füves pusztán folytattuk le harcunk.

Elveszett a régi tomahawk,
musztángom lába meggöcsösödött,
eltűnt az ócska deszkabarakk.
A szomszéd lány megcsöcsösödött,
majd lassan elnehezült,
amint az évek mentek.
Aztán ötszázezer elmenekült.
Akkor mi sem voltunk szentek.

Pajzsomat sem találom,
már nem is kell évtizedek óta,
lassan közeleg halálom,
és az egykori indián nóta
már csak egy-két hangfoszlányában rezeg
didergős, szeles hajnalokon,
amíg szét nem fújják fülemből a szelek.
A prériről már nem álmodozom.

Piszkosodom

Naponta új akadály bőrömön.
Kivirágzik rajta a halál.
Rég múlt tisztaságomon őrködöm,
s minden nap szennyesebben talál.

Nem szeretem a nyarat

Nem szeretem a nyarat.
A májusi hótól már
folyton kába vagyok.
Újra várom a havat.
Tél jege faggyal vár,
hogyha a jég ragyog.

Nem szeretem a nyarat.
Szebbek a hópelyhek, ha
szállnak a szélben.
Ha az ég, mint tüzes kalap,
borul fejemre,
énnekem akkor végem.

Megérteni

Próbálom megérteni a világot,
és benne a saját helyem.
Sok dolog van, ami rág és kirágott,
néha csupa lyuk a fejem.

Látom, az eszmék miként fajulnak el,
hogy' támad embertelenség
érdekből. Vajon ki felel,
miért? És nekem miért tessék,

hogy bunkónak használjuk gyűlöletünk,
mert hisszük, az az igaz,
amit nem a másik, hanem mi hiszünk,
a másik meg nemtelen gaz?

A világot megérteni próbálom,
és benne saját magamat.
Azt hiszem, a megértés csak álom,
és tudom, ez már így marad.