A sötétség kalapja

Mielőtt lenyugszik a Nap,
néha a felhők alatt egyszer fölragyog.
Az utolsó ragyogáson már túl vagyok,
belém ma a sötét harap.

Az éj szikárabbra farag.
Bár előtte még láthattam a Napot,
de az elment, és itt sötétséget hagyott.
Úgy borult rám, mint nagy kalap.

Mások dalaiból

Engem miért is ne érdekelne,
más hogyan ír, miről olvasott,
holnapután mit is énekelne?
Hisz' talán én is költő vagyok.

Miért is ne olvashatnék róla,
hogyan gondolják más tájakon,
mily sokszínű hangon szól a nóta,
ha szívbe mar öröm, fájdalom,

Mit dalolnak viharban hajósok,
bányászok sötétben, föld alatt,
öröm, ha kevés, bánat, ha jó sok,
munka, ha áll, vagy ha jól haladt?

És ha rátalálok egypár ily dalra,
amely megragad, fogja szívem,
miért ne adnám fejemet arra,
hogy magamon szűrve adjam át híven?

Év vége felé

Lassan vége van az évnek,
kívül hideg szelek fújnak.
Már nem örülünk az újnak,
bár szívünkben tüzek égnek.

De nincs is új, csak a régi,
bámuljuk a fehér havat.
Nem mondtuk ki a szavakat,
földivé vált, ami égi.
jól odafagyva.

Nem lehet

Alabástrom szobor.
Lehunyja szemét,
majd rám mered:
nem lehet.
Újra kérni nincs remény,
már nem mered,
a távoli látóhatárra néz,
és ha merném,
üvegfal húzódott közénk,
az én oldalamra kizárva onnan
a hideget.

Nem lehet.
Pusztaság előttem,
hogy megfordulok.
Rettenet.
Messze semmi,
onnan jöttem,
visszaindulok.
Portölcsérek emelkednek
lábam nyomán lazán,
még lebegnek.
Földet érnek,
ha elhagyom,
mi volt, hazám.

Elszakítás

Kitéptél, mint rákos daganatot,
ezzel részemmé vált a hiány.
Ahol voltam, nem maradhattam ott,
összekuszálódott minden irány.

Parazita vált szimbiontából,
minek is itt mindenféle sirám?
Kimetszeni, ha létedben gátol!
Új élet várt rád. És vajon, mi rám?

Fény felé

Hébe-hóba látok végre,
rátalálok majd a fényre
talán.
Éjben élni kellemetlen,
nappalom rég eltemettem,
az ám!

Most a hajnal hasad végre,
új Nap kel fel sötét égre,
hiszem.
Terhemet a földre tettem,
vigye tovább más, én már nem
viszem.

Jó fájdalom

Azt olvasta Zalán egy szereplőjétől,
hogy az a fájdalom jó,
ami mássá teszi az embert,
és arra gondolt, a faszt jó az a fájdalom,
vagy az a fájdalom nem volt az a fájdalom,
ami mássá tette volna őt,
csak az a tuti, hogy fájdalom volt,
nem kicsi és rövid,
mint amikor az ember mezítelen
kislábaujjával belerúg az ágylábba,
hogy utána sziszegve-kurvaanyázva
ugráljon féllábon - általában a másikon -
mert, még ha pár nap után
még mindig sajog is,
és észreveszi is az ember,
hogy a kislábujja körme
bizony elhalt, és leesik,
a fájdalom akkor is csak efemer, átmeneti,
és semmiképpen sem mélyreható, lényegi,
és a pillanatnyi kurvaanyázástól eltekintve
nem is változtatja meg az embert,
ellenben mélyreható,
hosszú hónapokon át tartó volt,
és tutira vette, hogy őt valamilyen mértékben
meg is változtatta, noha az is biztos,
hogy ez a változás nem csak fájdalomtól,
hanem annak, és az azt megelőző időszak
és események együtteséből következett,
csak abban nem volt biztos,
hogy az a fájdalom jó lett volna.
Pedig az előzményekre,
mint élete egyik, ha nem a legnagyobb
csúcsára emlékezett vissza,
és a fájdalmat ő maga is
azzal szerves egységben látta,
mégis, az első gondolata volt,
amint Zalán mondatát
- egy szereplő szájába adva - olvasta,
hogy egy faszt jó az a fájdalom,
ami megváltoztatja az embert,
mert kérdés, milyen irányban változtatja,
és az is kérdés, mit tekinthet az illető
- szubjektíven -, és mit a rajta kívüli szemlélő
- szintén szubjektivitással terhelten,
mert ebben a kérdésben
emberen kívüli mércére hivatkozni bizony
értelmetlenség - jónak, különös tekintettel
arra, hogy meg volt győződve
az általánosan beleértett filozófia,
miszerint a szenvedés megnemesíti a lelket,
badarságáról, annak ellenkezőjéről:
a hosszan tartó szenvedés,
különösen az oktalan, nem önként vállalt,
bizony nem megnemesíti,
hanem lealacsonyítja az embert,
és már az is teljesítmény,
ha valaki ember képes maradni.
De azért ne szállj el önmagadtól,
figyelmeztette magát. Biztos, hogy
az a fájdalom olyan fájdalom volt,
és nem csak székláb-féle?
És biztos, hogy már megvonható
a mérleg? És biztos, hogy
nem alacsonyodtál le?
Azért csak ne légy ilyen magabiztos
ítéletedben!

Csak alkatrész

Lecserélhető alkatrész vagyok,
egy ócska, filléres vacak.
Amíg újonnan, fényem ragyog,
vagyok megbecsülhető csak.

Megfakult fényem, mattra kopott,
eltompult rajtam minden él.
Jön a szerelő, és ha már eldobott,
egy újabb alkatrészre cserél.

Fekete reggeleken

Megint csak eltelt egy fekete este.
Hiányzott mellőlem szeretőm teste.
És nem is csak teste, hanem ő maga.
Nincs. Azóta támad a rémek hada.

Az éjszaka akkor jó, ha már alszom.
Akkor végre szünetel kicsit harcom.
Fejem sem sípol, zakatol, zúg, morog,
nem járnak táncot agyamban démonok.

A való olykor fölfeslik előttünk.
Látjuk, hova megyünk, és honnan jöttünk,
mint szivárványt olykor a város felette,
látjuk kibomlani a rettenetet.

Szerelem nélkül a lét csak sivatag.
Nyoma sincsen, a karaván hol halad.
A szivárvány ott csak fata morgána,
semmibe csábít csaló lángolása.

Fekete reggelre virradt az éjjel.
A jövő már nincsen telve reménnyel.
Minden út puszta sivatagba vezet,
a betűkről lehull minden ékezet.

Néha még gondolok a szerelemre

Néha még gondolok a szerelemre.
Milyen is lehetett volna vajon
fölébredni mellette reggelente
mindegyik áldott, közös hajnalon.

Lehetett volna komoly, fekete nő,
vagy kacagó, szőke és viám,
okos és szerény, vagy tudós nagymenő,
szépsége felül minden vitán.

Verset írna, gyógyítana beteget,
amit mond, mindig meghallgatom,
elnézné szeszélyeimet, mert szeret,
örömmé varázsolná napom.

Néha még gondolok a szerelemre.
Lehetett volna szebb is talán,
nem idézném akkor mind keseregve
talán így, az élet alkonyán.

A hiány fájdalma

Harmadnapra megszűnik a fájdalom,
csak az sajog, hogy már nem is fáj tovább,
az emlék halványulását fájlalom,
hogy úgy élek én is, mint az ostobák.

A szenvedést felidézni nem tudom,
csak élek nélküle, akár egy fabáb,
a világot tág szemekkel bámulom,
érzelemmentesen, mint a mikrobák.

Pedig megmaradt a létnek lényege:
a hiány az volt, van, és velem marad.
Nem kérdés ma már, hogy tőle féljek-e,
miért is félnék? Csak egy vén bútordarab.

Ha nincs a fájdalom, vége a létnek.
Élek. A hiánynak karmai tépnek.

Répaszedés 1975

Vágni kellett szinte a bűzt a házban.
Kályha izzott meggyvörösen szobánkban,
hajnalonként már befagyott a víz is
kint a vödörben.

Összesen volt két helyiség a házban.
Itt aludtunk két hetet éjszakánként,
Innen indult kis szakaszunk naponta
répaszedésre.

Nagy hidegben kezdtük a műszakunkat
két felessel reggeli induláskor.
Kint a földön vártak a répahalmok
jól odafagyva.

Fogás. Fokozatok

0.

Fürednél a halászok
egy furcsa teremtményt fogtak ki
a múlt éjjel a Balatonból;

hálójukban a keszegen
és egy-két talán éppen azokra
vadászó balinon kívül

egy gyermekalkarnyi
nagyságú sellő is vergődött,
és vékony hangon valami

ismeretlen nyelven
folyamatosan kiabált, amint
a hálót a víz fölé emelték.

A sellő-lányka tizen-éveinek
elején járó, gyengén fejlett kamasznak
tűnt, csípőjétől halfarokkal.

1.

A három megilletődött halász
leesett állal bámulta a teremtményt,
aztán a legidősebb, Kovács János,
gyengéden kiszabadította a lánykát a hálóból,
és óvatosan a vízbe engedte, ahol az
mielőtt egy csobbanással eltűnt volna,
bal karjával még visszaintegetett.

2.

A három halász egy percig hallgatta
a teremtmény sípoló kiabálását,
majd Kovács János halfarkánál fogva megragadta,
és fejét párszor az e célra szolgáló
tuskóhoz csapta, majd az elernyedt
tetemet a bárka gyomrába dobta
az előző merítéssel fogott halak közé.
A kirakodásnál már bárhogy keresték,
nem találták a tetemet.

3.

A három halász egy darabig elképedve bámulta
a sellő lánykát, majd a Kovács József,
a brigád legfiatalabb tagja egy esőkabátot dobott rá.
Az így betakart lényt a hajó fedélzetének
szélére fektették, majd a háló
kiürítése után visszatértek a kikötőbe.
Kovács János még a hajóról értesítette
a mentőszolgálatot,
így a kikötésük után nem sokkal
rendőrségi kísérettel megérkezett mentő
elvitte a sellő lányt.

Amint hollétéről és állapotáról információnk lesz,
tudatjuk olvasóinkkal.

Kenderkötél beáztatva

A kilakoltatás után a gyermekvédelemhez tették,
hiszen nem élhet az utcán senki sem;
meg kell védeni az ifjú gyermekek lelkét,
ezt teszi a hatalom emberségesen.

A gyermekjóléti intézménybe kerülve
a beavatáson igen gyorsan átesett,
azután már a dolgokon fölhevülve
ő tanította, nevelte a nála kisebbeket:

az a tiéd, amit elveszel, és azt veszed,
amire elég az eszed és az erőd,
ha nem adja szép szerén, párszor megvered,
és megvered, ha szidja felmenőd.

A börtönben jogot és kötélverést tanult:
megtudta, hogy a vízbe beáztatott kötél
nagyobbat üt, ettől majd megváltozik a múlt,
és hogy kötél és jog egymás nélkül semmit ér.

Hogy kikerült a börtönből, hazafinak állt,
más - tudta jól - belőle sosem lehet,
és amikor egy hőbörgőre néha rátalált,
beáztatta ismét a jól bevált kötelet.

Legszívesebben

Hetek óta nem szóltak
már egymáshoz, mint idegenek,
mentek el egymást kerülgetve, ha
az előszobában összetalálkoztak.

Ott lebegett fejük felett
az utolsó összeszikrázás
emléke, ami után mindketten jól
tudták, hogy ez volt az utolsó eset.

Már legszívesebben mindketten
csak egy alkalomra vártak, hogy gesztust
tegyenek a másiknak, hogy felőlem
véget vethetünk ennek az áldatlan
állapotnak, ha te is úgy gondolod,
de ez az alkalom nem jött el soha.

Szívtelen torzó

Annyi darabját vitték már el a nők a szívemnek,
űr van most a helyén.

A M'adim Vallis peremén

A M'adim Vallis peremén állva néztem,
hogy elindult az utolsó hajó.
Izzását még követtem az égben,
míg lassan belepett a hó.

Mínusz ötven fok volt kívül,
a kijelző nem tévedett soha,
pár óra, és száz alá lehűl
a légkör. Csak én vagyok ostoba.

Maradtam. Elmentem messzire,
ne találhasson senki rám,
mert visszamenni nincsen már mire.
Én itt születtem, ez a hazám,
és legyek bár egyedüli Marson futó,
várok. Visszatérnek. Én tudom jól.

Semmiségekről

Adott az út még egypár hónapig vagy évig,
de a peremen túl a semmi vár.
Az embert a parkban ma már a varjak nézik,
gomb szemükben sötétlik a halál.

Nem kívülről támad, belülről tör előre,
mint mellben bent növekvő rettenet,
élhetsz éveket, akár százat még felőle,
de e tudattal élni nem lehet.

Fogy a jövő. Énrajtam folyik át a múltba;
szelepe-szűrője magam vagyok;
lélekbe mos árama, máskor meg csak húsba,
gyakran sötét már, ritkábban ragyog.
A költő meg, bár látja, léte milyen kurta,
mégis folyton semmiségről gagyog.

Közösségi média, trollkodás, zaklatás

Mivel a kormányok azt tartják, hogy a közösségi média hatásos, ezért geopolitikai fegyverként használják.
Napjainkra az a paradox helyzet áll elő, hogy a kormány támogatásával létrehozott álhír-ellenes központok éppen a kormány manipulációs kampányaival szemben maradnak természetes módon vesztesek. Minél inkább önkényuralmi egy rendszer, annál inkább jellemző, hogy egyes személyek ellen vetik be a troll hadsereget. A manipuláció célja sokszor csak a közösség elbizonytalanítása, máskor pedig gyakran a hitelesnek tűnő - ellentétes politikai táborhoz tartozónak vélt - egyes személyek lejáratása, zaklatása, megfélemlítése.
A manipulátorok mindent bevetnek a hazai közösségi médiában is: kormányt támogató üzeneteket sulykolnak, általában támadják, hiteltelenítik a politikai ellenzéket, sőt alapvetően büntetőjog alá eső módszerekkel trollkodnak, zaklatják a politikai ellenfélhez sorolt személyeket. A zaklatást elkövető személy (BTK 222), vagyis ha valaki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja, ha más bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, ami alapesetben egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
A trollkodás és zaklatás mellett a karaktergyilkosság is kedvelt módszer, és erre a célra nem csak idegeneket, hanem vagy fizetett, vagy önkéntes barátokat, rokonokat is felhasználnak.

Nem eszköztelenül

A betű a szónak eszköze.
A szóból épül a mondat.
A mondat az eszköz a vershez,
a vers meg a gondolathoz.

A gondolathoz eszköz az agy.
Az agynak a kéz eszköze, és
annak az eszköze toll,
amely a betűket írja.

Hajózni ködben

Egyre fullasztóbb itt a lég.
A szürke nappalok helyét
a sűrű éj homálya lepi el.
Kiáltanál, de nem felel
a ködből semmi rá,
csak sötét csomók motoznak;
hallod a tompa hangokat,
és kint a kertben hirtelen
elhervad minden virág.

Nagy kalappá vált a lét itt,
elfed, összemos ezernyi életet,
hogy egy irányba nézzen.
De élni ellenzővel nem lehet.
Vakon keringeni a lefolyó körül,
dugó kihúzva rég,
míg a kapitány annak örül,
hajója gyorsul egyre még,
a célba érve végleg elmerül.

Hajózni ködben céltalan.
A jéghegy nem látható előre,
bár van, akinek a lét jó kaland,
mert időben kiszállhat, azután felőle
történhet bármi. Nem lesz hibás.
Dugó kihúzva. Irány a süllyedés,
az útirány adott, a többi ámítás:
pokolra süllyed el hajónk.

Erkölcsnemesítő mondókák, énekek kisgyermekeknek

Lánc, lánc, fűrészlánc,
motoros fűrész lánca,
zsebben volna, balta volna,
nem mennél a táncba.

Szomszédé a palota,
forduljon föl a lova,
égjen le a háza!
*
Cigó-bigó gyere ki!
Ég a házad ideki.
Kapsz bikacsökkel,
a cuccodat vidd el,
jót akarok néked!
*
Katalinka húzz el,
jön a Magyar Gárda,
utcára tesznek,
onnan is elvisznek,
börtönbe visznek,
onnan is kitesznek,
diliházba vágnak,
ott majd leszedálnak,
sós kútba vágunk,
hasadon ugrálunk,
Katalinka, húzz el innet,
ez a mi országunk!
*
Csípj, csípj, bolha,
vér még volna!
Felügyelő neked tartja tenyerét.
Nem rakhatod tele,
nem lesz boldog vele.
Börtönbe mész!
*
Egyedem-begyedem, fűrész lánc,
Lajtos sógor, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet,
húzd innen a beledet!
*
-Éc-péc, kapuléc,
büdös cigány, hová mész?
-Nem megyek én messzire,
csak a falu végire.
-Ott sem leszel sokáig,
csak tizenkét óráig.
*
Megdöglött a cigány lova,
nyúzza meg a cigány maga!
Nem engedett szíves szónak,
jó lesz a bőr koporsónak.
Varrja magát abba bele,
így majd elföldeljük vele.

Seggfejeknek jelzem: a fenti vers NEM rasszista, hanem a seggfej rasszisták gondolkozását jellemző, az embertelenséget bemutató írás. Így tessenek olvasni, ha nem világos elsőre!

Haláltánc

A flaszteron egy szétlapult cipő
benne egy láb darab: már nem menő.
A parki padra rászögelt száraz kenyérdarab,
trikós, kigyúrt az őr, ráírva, hordd el magad!

A helyiérdekű alatt egy síndarab
ma, mint bokád, kifordult, úgy marad,
majd jön a mentesítő járat, starttól kilőve.
A busz indul, utas marad, sofőr morog: felőle!

S a flaszteron a szétlapult cipő,
a láb darab mellé amint az idő
telik, odagurul a fej, a homlokán ránccal.
A test körül a végtagok nem várnak már a tánccal.

Csal(ód)ás

Úgy gondolom, már mindenki megcsalt engem egyszer,
és megcsaltak között én is megcsaló vagyok.
E foltot le nem moshatja semmiféle vegyszer,
és csalást sem igazolhat rendszer.
Csak ne képzeld, hogy a te lelked még fényben ragyog!

Úgy gondolom, elszámolni kellene magunkkal.
Ez a munka másra, bizony, rá nem hagyható,
és semmit nem ér a kényszer, amely kívülről rugdal.
Anélkül az élet marad, mint gennyedző ótvar,
és nem lesz oly tiszta fehér, mint amilyen a hó.

Folyton kanyarban

Már megint egy ívet húz a csónak,
délnek elfordulva száguld tova.
Neked marad az apostolok lova;
miért hiszel folyton a hazug szónak?

Hittünk vajon? Hisz-e a lány a bóknak,
amíg fut vele a herceg lova?
A végén, Isten tudja csak, hova
menjen, hogy fejét lehajtsa holnap.

Tudtad te jól ezt előre. Írva volt.
El is olvastuk talán mindannyian:
nem marad élő, ahol ennyi a holt.
Az ember csodálkozik, hogy' kivan
oly dolgokon, amik őt nem érintik.
Kuss! Pofádat befogd! - barátok intik.

Kislányos

Kislányos a feneke.
Kislányos a dereka,
kislányos a hasa.
Kislányos a melle,
de felnőttes, szomorú az arca!

Bakancsfűző

Itt megy előttem az úton. A fűző lóg a bakancsból.
Szóljak-e néki vajon? Jobb lesz, hogyha hagyom.

Szolgálatban

Én a Szolgálat vagyok.
Nézd, a plecsnim hogy' ragyog!
Vegzálom a polgárokat,
így végzem szolgálatomat.

Biztonsági Szolgálatban
ember felett hatalmam van.
És én keresztyén vagyok:
nézd, a plecsnim hogy ragyog!

Nincsen nekem egyebem,
csak egy jó nagy tenyerem.
Megverlek, ha akarom,
mert enyém a hatalom.

Ott ballag egy szaros öreg,
hogy van az, hogy rá sem lövet
hatóságtól senki sem?
Csak nekem van itt eszem?

Ha nincs semmid, annyit érsz,
a temetőbe beférsz.
A sírodat előre
megáshatod jövőre.

Láger kéne ezeknek,
mást rossz útra vezetnek.
Lesz itt majd rend Csepelen:
ha vesédet leverem.

Ütöttem már komcsit, zsidót,
mindig azt, aki útba volt.
Holnap téged verlek meg,
biztonságot teremtek.

Remegnek tőlem a férgek,
ha a padhoz odalépek:
a Szolgálat én vagyok.
Nézd, a plecsnim hogy ragyog!

Kellene többet élni

Eltelt egy pár év, vagy hét, nyolc,
ma is az van, ami rég volt.
Gép előtt talál az este,
ma sincsen arcom festve.

Ugyanazt mondom, mint eddig,
hadd hallják Budától Pestig,
csak egy vén bolond maradtam,
és még fűbe se haraptam.

Ritkán járom a rétet,
arról inkább csak képet
nézek, szép, színes is akad,
elállna tőle a szavad.

Fülemben dugó van folyton,
a zenét a zajba fojtom,
vagy talán fordítva lehet,
ha töröd kicsit a fejed.

Sorokat kaparok papírra,
és sohasem kapok radírra.
Olvasom mások versét,
néha átírom az estét,

Világos lesz az éjjel,
telve képzelt személlyel.
De sokszor sötét a nappal.
Nem hadakozom pappal.

Így múlik el majd az élet,
a végétől ma nem félek,
bár egész létünk arasznyi.
Jó lenne többet élni.