Adott az út még egypár hónapig vagy évig,
de a peremen túl a semmi vár.
Az embert a parkban ma már a varjak nézik,
gomb szemükben sötétlik a halál.
Nem kívülről támad, belülről tör előre,
mint mellben bent növekvő rettenet,
élhetsz éveket, akár százat még felőle,
de e tudattal élni nem lehet.
Fogy a jövő. Énrajtam folyik át a múltba;
szelepe-szűrője magam vagyok;
lélekbe mos árama, máskor meg csak húsba,
gyakran sötét már, ritkábban ragyog.
A költő meg, bár látja, léte milyen kurta,
mégis folyton semmiségről gagyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.