Már készülnek...

Már készülnek az éghajlat-változásra
legéppuskázni a gyengét, öreget,
hiszen nincs is szükség semmi másra,
csak sok szájra, amit majd itat, etet
a ma huszonéveseknek serege,
akik érzéketlenek, kemények, mint vídia,
és nem mondja egy sem, hogy nem lehet,
nem szabad senkit kinyírnia.

Kaparj magadnak foggal-körömmel,
a többit tartsd rabszolga sorban,
te telj föl kényelemmel, pénzzel, örömmel,
a gyenge, élhetetlen pusztuljon, oszt' jól van,
csak még túlélni pár évtizedet
bármi áron.
Ha nyakamta teszik majd a kötelet,
nem bánom.
De nektek már nincsen hatvan évetek,
nekem még mindig van vagy húsz,
a képetek hiába olyan élveteg,
korom engem hiába húz.

Mi tart vissza?

Miért nem szabad kétségbeesnem?
Mi tart vissza, hogy zokogjak, üvöltsek,
hogy lassan szétesik elmém és testem?
Miért kell, hogy sztoikus legyek, mint a bölcsek?

Mi tart vissza, hogy szitkozódjam,
hogy hangosan káromoljam az életet,
mert folyton páros magányban voltam,
és akit szerettem, engem soha nem szeretett?

Mi tart vissza, ha szívem szúr,
Gyomrom fáj, és fejemben harangok zúgnak,
hogy átlépjek a kapun, és azon túl
nekivágjak egyszer csak a nagy útnak?

Charles Bukowski: Alone With Everybody

(fordítás)

the flesh covers the bone
and they put a mind
in there and
sometimes a soul,
and the women break
vases against the walls
and the men drink too
much
and nobody finds the
one
but keep
looking
crawling in and out
of beds.
flesh covers
the bone and the
flesh searches
for more than
flesh.

there's no chance
at all:
we are all trapped
by a singular
fate.

nobody ever finds
the one.

the city dumps fill
the junkyards fill
the madhouses fill
the hospitals fill
the graveyards fill

nothing else
fills

A hús befedi a csontokat,
aztán az elmét rakják bele,
és néha a lelket,
és a nők vázákat vagdosnak falhoz,
a férfiak meg túl sokat isznak,
és senki sem találja
az egyet
de folyton
keresi
ágyakba be
és belőlük kimászva.
a hús takarja a csontot,
és a hús többet keres,
mint a húst.

de egyáltalán nincsen
esélye:
mi mindannyian
egy és ugyanazon végzet
csapdájában vergődünk.

Soha senki sem találja meg
az egyetlent.

feltelnek a szeméttelepek,
feltelnek a roncstelepek,
feltelnek a tébolydák,
feltelnek a kórházak,
feltelnek a temetők

semmi más
nem telik fel

A pillanat

Zöld oázis a pillanat.
Előtte, mögötte sivatag.
A homok fölissza mind vizét,
és nem érzed már ízét.

Állomás a pillanat,
rajta ez élet áthalad,
átrobog, elzakatol,
és nem állítja meg szemafor.

Magas hegycsúcs a pillanat,
küzdöttél érte hónapokat.
Ha fölérsz, lefelé visz minden út.
Halványodik a szép, a rút.

A pillanat halom falevél.
Szertefújja azt a szél,
elfújja mind az emléket is.
Ami marad, az is hamis.

Postumus Henry: Kriptában

Henry ma is a betonszobában ül.
Fehérre meszelt fala puszta, sivár.
Semmi más sincsen a falakon belül,
csak Henry ül ott, és valamire vár.

Tán, hogy megint eltűnjenek a falak,
hogy jöjjön egy újabb kiszabadulás,
hogy a szívről lehullhasson a lakat,
egy percre legyen szabad, mint annyi más.

De Henryn ez a szabadság nem segít,
Hiába tűnnének el mind a falak.
Ha bárki más lenne, nyerne, ő veszít.
Szívén örökre ott van a lakat.
Hiába is káromolná istenit.
Henry életében nem lehet szabad.

Hűtőruha

Ha elromlott a ruhád hűtőrendszere,
az ötvenhét fok kint, a napon
rizikóssá teszi, hogy kigyere
a hűtött házból. Nagyon.
De így esély sincsen javíttatására,
hiszen nem várhatsz senki másra,
hogy a pláza hűtőszervízébe vigye.
Minek? Kérdezi mindenki. Ez nem az ő ügye.

Persze, ha dolgozni sem mehetsz ki,
hamar elfogy a hiteled,
és nem lesz, amivel lakásod hűtheted,
marad a kiszáradás, a halál.
Előbb-utóbb úgyis megtalál,
hát gondolkozz erősen, amíg képes vagy rá,
hogyan hozd használható állapotba hűtőruhád!

Postumus Henry: Henry némasága

Hat éve nem beszélek, mondja Henry,
és nem hallom, hogy szólnának hozzám.
A beton szobából ki tudtam menni,
de csak a semmi várt odakint is rám.
Májam szaggatta lila fertelem,
szívemben kaszás pók ütött tanyát,
béklyóim szét nem törhette értelem,
hiszen önként vettem föl rabigát.

S most beton szobában ülök folyton,
bármennyire tágulnak is a falak,
a gőzgomolygást írásba fojtom,
hogy néma maradhassak, mint a halak,
és a plafonon túl az eget nézem.
De soha sem esik belőle eső.
Epévé vált már minden mézem,
és ha meggondolom, ez azért nem felemelő.

De Henry, szól közbe mr. Csont most,
a tagadó szó helyett
az állítót is választhattad volna,
előkészítetted számára a helyet.
És már megint ködösen fogalmazol:
miért nem mondod kerek perec,
hogy mi az, amit így apránként adagol
ez a nagy halomnyi, nagy rakás jegyzeted?

Postumus Henry: Már rég NECKERMAN-nal járnak

Bassza meg Berryman, gondolja Henry,
azt hittem, egy obskurus gyöngyszemre találok,
de ezt már fényesre szopták a fekete talárok,
rajt sincs már semmit fölfedezni.
Persze attól még jók azok a versek,
és meg sem értem őket teljesen.
Vadak, kaotikusak és nyersek.
Más az eredeti stílusom, de szeretem.

Vajon élek még, vagy el leszek felejtve,
és milyen létet szán nekem halálom után
a toll, amely sorsom szövi?
Én sem voltam azért fejre ejtve,
bár sokszor csak bámulok bután,
amikor hirtelen rám szólnak, csá, csövi!

Azt gondoltam, bozótban török utat,
pedig ide az emberek már régen Neckermannal járnak.

Budapest-blues

A pesti flasztert rovom,
fiamat vezetem.
Az úton kezét fogom,
az igazat keresem.

Hobo zúg fülembe,
a New-yorki blues,
verejték szemembe
folyik, fiam húz.

Mások jönnek szembe,
idegenek, magyarok,
ki nem térne egy se,
bár hatvan fölött vagyok.

Félre lökik buszon,
villamoson fiam,
ha szólok rá, a huszon-
éves pöcs visszaszól, papa, mi van?

De félre állok az úton,
a sárt én is letörlöm,
ki tudja, meddig húzom,
míg istenemet pörlöm.

Megnézem még mindig
a lábakat, fenekeket,
a doktorok is hiába intik
az öregedő embereket.

Ha egy vén pap jön szembe,
megadom a tiszteletet,
ne vesse senki szememre,
lehet plébános, vagy tiszteletes.

Ha az eső lassan elered,
mintha csak könny potyogna.
Kérdi, mikor lesz eleged,
holnap csak, vagy már ma?

Verset írok magyarul,
a kocsma túra angol,
a zenészek nem játszanak szarul,
kora este már mind hangol.

De estére hazamegyek,
várnak a könyvek és a versek,
amíg be nem köpnek a legyek.
Lehetnek szofisztikáltak vagy nyersek.

Angolul olvasom,
és magyarul írom őket,
csípem, ami amerikai irodalom,
és tisztelem a magyar felmenőket.

A pesti utcákat rovom,
ki tudja, még meddig húzom,
hogy fiam kezét fogom,
ez most az én Budapest-bluesom.

Altató

Enyhe, nyári éjjelen
míg elalszom, légy velem.
Fenn ragyognak csillagok,
halkan szólj, hogy itt vagyok.
Mondj egy altató mesét,
amely nem tép szét vesét,
szakadékba nem taszít,
nem fojtogat, nem vakít,
szívet nem ránt görcsbe sem
nem gyullad be tőle szem,
vaskampóra nem akaszt,
lidérceket nem fakaszt
többet is, mint kellene,
míg az álom szelleme
nem hozza a rémeket,
és élve el nem temet.

Álló vízfalak

Már megrepedezett az agyag
a tengerfenéken, olyan régen
szétváltak már a vizek;
és a mozdulatlanul álló vízfalak
között a lég a hőségtől oly régen rezeg.
A fáraó piramisait por lepi,
testük a kőtömbök alatt
felbomlott, nincsen benne semmi isteni,
a kősziklából fakasztott patak
vizét régen elnyelte a homok,
csak az évezredek peregnek el
konok, megállíthatatlan egymásutánban.

Csillámló vizű...

Csillámló vizű, sejtelmes tavak
sima felszíne alatt az élet
nyüzsög úgy, ahogy én imádtalak,
mozdulatlan arcom mögött téged.

Ha feldugják fejüket a halak,
őket pillanatra látni véled.
Így dereng fel előttem az alak;
látva őt a fájdalom feléled.

De jégpáncélba öltözött a víz,
ne dobjon a felszíne alól
emléket, amely, mint a szilvaíz
a nyelven, vérkörömben úgy dalol,
mintha újra tajtékozna a tó.
Nem volt az semmi máshoz fogható.

Ellentétes érzelmek között

Az ősi tűznek szörnyű lángja éget,
és jégen heverve majdnem megfagyok,
mert elveszítettelek végül téged,
akiről hittem, hogy majdan megkapok.

Bár hálát adhatnék azért az égnek,
hogy utamba hoztak téged angyalok,
de szívemben pokol tüzei égnek,
és nem csitulnak el, amíg meghalok.

Bár jól tudom: a percei a létnek
csak fogynak. Már hátrafelé számolok,
de jeges sivatagjában a télnek
kitartó leszek, és maradok konok.

Habár semmivé foszlott minden álmom,
gyötrelmeimnek egy percét sem bánom.

Talán marad pár igaz atom

A Gondviselésből egy szót sem hiszek,
és minden rokonszenvem az ősöké,
akik hitükkel fakasztottak vizet,
nem álltak be az aranyborjú mögé.

Nem hiszek semmi felső hatalomban;
farkasnak embere is emberfarkas.
Mindünknek vannak kártyái talonban,
és embert nem hívhatnak úgy, hogy hallgass!

Láttam nemes eszmét elaljasulni,
gerincest csáprágókat növeszteni,
félénk vérnyulakat sakálként dúlni,
szentséget szentségteleníteni.

De én nem állok patkánynak a szennybe,
aranyborjú mögé nem sorakozom.
Legföljebb nem jutok a földi mennybe,
s tán marad belőlem pár igaz atom.

Postumus Henry: Ezt gondolja Henry

Egy szó sem igaz belőle,
tagadja Henry,
és nem is volt igaz soha.
Fel is fordulhatsz felőle,
nem lehet senki
ennyire bután ostoba,
hogy megtartsa, amit mond,
vagy akár csak gondol.

Persze a világban ez egy gond:
másról mindenki csak legombol
mindent, amit csak lehet:
együttérzést, pénzt, szeretetet,
anélkül, hogy vissza akarná adni valaha.
Egy szó sem igaz semmi.

Amit várhatsz, csak: "az apád valaga!"
Ezt gondolja Henry.

Könyvhétre (Anna Ahmatovának)

Tisztának maradni szennyáradatban
talán a legfőbb parancsolat.
Megállni, ha az állás tarthatatlan,
el nem sodortatni magadat.

Míg a percemberkék tűzszája lángol,
és belőle habos vér csorog,
nagyokat kortyolni borzas világból,
hadd csacsogjanak hűs mondatok.

Megállni helyben, bár nem puszta léted,
csupán ember-voltod most a tét.
A jelen, bár nem, de hogyha megérted,
múltad és jövőd marad tiéd.

Kora őszben

Lásd meg ez őszben, kedves, a véget,
bár odakint még harsog a hőség,
és az egekben Nap tüze éget,
szükségre vált a szívben a bőség.

Lásd, közeleg már gyorsan az este.
Elmegy a fény, a homály idetart.
Tűnnek a színek, fakóra festve
létünk, s egyre csak vonzzuk a bajt.

Ifjú szívünkben lángsugarú nyár
nincs. Elenyészett rég a kikelet.
Régen az őszben élünk immár,
s egyre csak várjuk már a telet.

Tavaszi virágcsokrok

Virágszálak beszélgetnek
bokrétában állva.
Készülnek a szép tavaszra,
meg a forró nyárra.

Vajon miről beszélgettek,
tavaszi virágok?
Hoz-e majd a kora nyár
sok örömet rátok?

Vagy ősszel is pletykálkodtok,
elszáradó kórók:
mikor mentek közületek
férjhez az utolsók?

Egyszer majd elfogy a szó

Már senki nincs a házban.
Bár tavaszodik,
de csak nem akar
világosodni sehogy,
az árnyak uralják a szobákat.
A sötétben is világos,
hogy a fény hiánya nem a Nap
hiányából származik, hiszen hétágra
süt odakint. Évek óta a félhomály idebent,
és nem valószínű,
hogy egyszer még fény járná át a szobákat.

Pedig tájékozódni is könnyebb
világosban: nincsenek
alattomos sarkok, amelyeknek nekimegy,
széklábak, amelyekbe kisujjával belerúg
az ember. Nem áll elé
hirtelen egy fal, ott, ahol az előbb
még csak a semmi volt.

És a félhomályban
egyre csak szűkölés;
tágulni kellene, azt várnád:
a falak majd feloldódnak a sötét
végtelenben,
de nem:
egyre szűkülnek,
egyre jobban rád nehezednek,
amíg egyszer csak elfogy majd
minden szó.

Európa apokalipszis közben

A búra alatt még zöld fák nőnek,
és ott belélegezhető a levegő.
Az élelemért ott ma még nem lőnek,
és a poros látóhatár nem leverő.

A búrát őrtornyok, és fal védik
szöges NATO dróttal fönn a tetejükön
a tornyok és géppuskák nem régik,
és az őrség előbb lő, azután köszön.

A falakon törik meg a tenger.
Ott hullámzik a rongyosok éhes hada,
oda kimenni senki sem mer,
mert biztos, hogy többé soha nem tér haza.

Visszatért a barbárságnak kora.
A városállamokban nagy a fegyelem,
bár az urakért senki sincs oda.
A hibáért halál jár. Nincsen kegyelem.

A falakon kívül embert zabál
az Isten. Szakállára vörös vér csorog.
Puszta a föld, mint teremtéskor volt minden,
lángpallossal ölnek az angyalok.

Nagyapa

Nagyapa egész délután ott üldögél
a három rönkből (az ülés hosszában félbe
fűrészelve) ácsolt kerti padon.
Jobb nadrágszára félcombon visszatűzve,
két mankója a ferdén a padnak támasztva.
Kiveszi szürke zakójából szelencéjét,
cigarettát sodor magának, rágyújt gyufalángon.
Lába előtt ülök, mert rajzolni fog.
Mankójával kacskaringós vonalat húz
a lába előtti porba. Odaböki a mankót
az egyik végéhez: Fertőszentmiklós, mondja,
a másikhoz: Budapest.
Aztán bejelöli: Csorna, Kapuvár, Győr.
Lassan, komótosan rajzol.
Fölkerül a térképre Vitnyéd, Petőháza,
Almásfüzitő, Bicske, Szár is.
Közben füstöt ereget dús, ősz bajsza alól,
körmére ég a cigaretta,
elhallgat, letámasztja a mankót a másik mellé,
előveszi a szelencét, cigarettát teker, rágyújt.
Nagyanya már régen nem pöröl vele.
Az öregektől tudom,
hogy a cigarettától lett érszűkülete,
bármit is jelent az,
azért kellett levágni a lábát.
Én biztosan nem fogok cigarettázni.
A lábaimra nézek, vége a rajzolásnak.
Fölállok, és a baromfiudvar ajtaját kinyitva,
majd gondosan becsukva mögöttem
a kert végébe szaladok,
amelyiken túl
a homokbánya tilos gödre tátong.

Késél

Elkéstél.
Olyan két évtizeddel.
Mist már maradok nyomorult.
A késél
vág. Nem tizedel.
Azt hiszem, mindez már a múlt.

Dupla whiskyvel

Azt hittem, Charlie hangját fújta át a szél
a vízen a whiskyvel, meg jéggel, ami belefér;
a zikkurat árnyékában álltam az esti fényben,
és nem éreztem magam rosszul éppen,
adók és a dolgaim rendben,
hát nincsen tartanom mitől,
az élet akár szép is lehetne.

Egy dal zümmögött bennem
felülírta Charliet, ha ugyan valóban őt,
arról, hogy valaha szerettem,
és a házat odaát a vízen
majd' szétvezette a buli,
csak álltam, és dúdoltam,
mikor jön a helyiérdekűm már.

Néha furcsa kürtöket hall az ember
a Burning Chrome-ból, és szoprán
hangok szólnak fejében,
bár odaát a vízen
talán Charlie énekel,
hogy ide hallik a jég
a dupla whiskyvel.

Posthumus Henry: Szép is lehetne

Szép is lehetne, gondolta Henry,
noha a gyalogos forgalom veszélyes és tilos,
ha nem láttam volna annyiszor már.
A folyó előtt a fák, előttük a tábla,
és a háttérben, ahogyan a kelő Nap
megvilágítja, a hegytetőn a vár.

És a folyó, mint őrült,
bár medrébe kötözve most,
rohan, és ismét hullákat sodor.

Uraim! - szól Henry -,
Artyom, és mr. Csont,
mondják, hol marad a jó modor,
miféle parvenű, csürhe banda ez?
Hiába, van, amiből sosem lesz szalonna,
emészthetetlen marad,
az ember gyomra
kiokádja folyton.