Budapest-blues

A pesti flasztert rovom,
fiamat vezetem.
Az úton kezét fogom,
az igazat keresem.

Hobo zúg fülembe,
a New-yorki blues,
verejték szemembe
folyik, fiam húz.

Mások jönnek szembe,
idegenek, magyarok,
ki nem térne egy se,
bár hatvan fölött vagyok.

Félre lökik buszon,
villamoson fiam,
ha szólok rá, a huszon-
éves pöcs visszaszól, papa, mi van?

De félre állok az úton,
a sárt én is letörlöm,
ki tudja, meddig húzom,
míg istenemet pörlöm.

Megnézem még mindig
a lábakat, fenekeket,
a doktorok is hiába intik
az öregedő embereket.

Ha egy vén pap jön szembe,
megadom a tiszteletet,
ne vesse senki szememre,
lehet plébános, vagy tiszteletes.

Ha az eső lassan elered,
mintha csak könny potyogna.
Kérdi, mikor lesz eleged,
holnap csak, vagy már ma?

Verset írok magyarul,
a kocsma túra angol,
a zenészek nem játszanak szarul,
kora este már mind hangol.

De estére hazamegyek,
várnak a könyvek és a versek,
amíg be nem köpnek a legyek.
Lehetnek szofisztikáltak vagy nyersek.

Angolul olvasom,
és magyarul írom őket,
csípem, ami amerikai irodalom,
és tisztelem a magyar felmenőket.

A pesti utcákat rovom,
ki tudja, még meddig húzom,
hogy fiam kezét fogom,
ez most az én Budapest-bluesom.