Charles Wright: A Holtak Appalachi Könyve

Vasárnap, szeptemberi vasárnap...kint,
mint a Holtak Appalachi Könyvének egy korai lapján, a napfény csillog minden felületen,
galambok ülnek, mint hamis angyalok a faágon, dobozágon,
egy varjú károg, saját sötétsége mélységéből,
ezek mind rétegek, amelyeken át testünk emelkedik, puszta ereink, melyekről a bőr lecsiszolódik.
Például bármilyen megvilágosodás lehet honvágy és szánalom, e két hűbérese az életünk fölötti folyónak,
amelynek vizét érzékeljük az éjszaka
érzetében és még később is.
Kényelmetlen, külvárosiasodó módon
sodródom a batiszt karosszékből a törpe hátsó kert tornácára a füvet és a sövényt ellenőrizni.
Nyugalom, mint a Paradicsom sétányain,
veszi búra alá a délutánt.
A levelek, mint ex-votok, függnek keményen, fénylőn a Mennyek végtelensége alatt.
Minő vázlatos oltárok, milyen üres szentségek!
Mindig csodálatot ébreszt bennem,
mennyire újrakalibrálja a táj a holtak stációit,
ahogyan a szemrehányásokat látjuk,
fura aránya azoknak, amelyeket nem látunk,
Isten hogyan alkotja újra fel-alá sétánkat. Az ősz első pillanatai,
feszítetten tágult és szeletelt, egy rossz arc emelkedik,
bevillan és elillan;
virtuális valóság.
Itt az idő elkezdeni a hosszú megosztást.