Korai tél

Korán köszönt reám a tél.
Lehetne még tavasz.
A változástól most is fél
szívem az örök kamasz,
ami oly repesve várta rég
a nyárnak virágait,
majd el se jött még az őszi szél
s csak a jégvirágban hitt.

Jórészt emlékben él csupán
az egész életem.
Minden, ami jön még ezután,
úgy érzem, ismerem.
Holott tudom, mert értelem
kinyilvánítja azt,
hogy nincs miért a félelem,
ha elmúlt is a tavasz.

Az egyre hűvösebb reggelek,
a csöndes délután,
a didergés, amikor felkelek,
és sok, hideg éjszakám
egyre azt súgják énnekem,
hogy közelít a tél,
hogy múlik már az életem,
hogy a jövőm semmit sem ér.