mert két erő él bennem.
Lelkembe rúnákat karcolok,
mert nincs sehová mennem
a diabolikus harc elől,
ami lelkemért folyik,
és sötét éjeken megöl,
ha nem érzem át olyik
szándokát az ős erőnek,
ami lehet kárhoztató,
de a szeretet fényére belőlem
is olvadna, mint a hó.
Én magammal harcolok
ezredév óta már.
E hosszú harc azért konok,
mert rám csak a semmi vár,
ha a küzdelemben elbukom,
mint bukott el annyi hős,
lehetett akár végső fokon
fiatal, vagy idős,
aki lelkét adta a pillanatért,
ami soha sem jön talán,
hogy maradhasson a tünde Lét,
és ne legyen azután.
Én magammal harcolok,
mert hiszem, az ember jó,
hiába van olyan sok dolog,
ami oly csalogató.
Ha életünket végigéljük,
és visszanézhetünk,
én nem hiszem, hogy mind azt kérdjük:
csak ennyi volt nekünk?
Tudom, hogy vannak életek,
amelyek teljesek,
és ha a tiétek még nem olyan,
hát rátörekedjetek!
Én magammal harcolok,
mert egész létem gyáva:
hiába tudom, hogy lenne ok,
fejszém nem vágom fába.
Hogy végig éltem életem,
majd elmondhassam azt,
hogy jó, és szép volt énnekem,
nem lesz elég tavasz,
ami eljön minden tél után,
mint borúra derű.
Békülni kellene sorsommal.
Tán nem is oly keserű?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.