Most mulatnom kellene, és itt ülök magam,
és a maradék idő holnapi reggele még elég messze van.
Pedig tudom, hogy nincs erőm átvirrasztani már,
az éjszakát, ami a következő ötvenöt év előtt áll.
De tévedek, ha azt hiszem, hogy hátra van talán
még egyszer annyi év, amennyi lefolyt a Dunán.
De azt remélem, titkon, nem feledve el szavam,
hogy egypár év a boldogságból még mindig hátra van.
Hiszen, ha végig nézek én az eltelt ötvenötön,
nem csak a bú, de az öröm is néha visszaköszön.
Mert volt nekem már részem jóban épp elég talán,
hogy elviseljem azt ami még a jövőben reám vár.
Most mulatnom kellene, és itt ülök, magam,
és ezt a verset gépelem, mert a pohár messze van
kezemtől: kint az asztalon magányban, üresen áll,
elfogyott belőle a bor mindörökre már.
Tudom, hogy minden poharat még újra tölthetek,
ha még a kancsó nem üres, és a bor remek,
de ha nézem kacsómat én bizony el nem dönthetem,
hogy félig tele, vagy félig üres ez az edény: az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.